Délmagyarország, 1997. december (87. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-24 / 300. szám

II. SZILVESZTER SZERDA, 1997. DEC. 8. A sátán növendékei it érők kel, egy vágányon járt a M\ villamos a Vásárhelyi sugárúton. Később József Attiláról nevezték el. Patriarchális környék volt, majdnem mindenki ismert majdnem mindenkit, majdnem mindenki utált majdnem mindenkit, igazi szegénységben teltek a napok, a hiányközösségek nagy és kis gonoszságaival. Ott volt az alagsori szobakonyhába beszorított nyomorgó, nagypolgári család, a hörgő asszonysággal, aki azonnal seprűnyélre kapott, ha úgy érezte, hogy sérelem érte. Márpedig folyton úgy érezte, mert maga az élet volt számára a sérelem, a többi már csupa részletkérdés. És ott volt a proletár. akit az új rend emelt föl a szuterénbe, önelégülten tekintgetett le a járdaszinti létből, úrhatnám köszöngetett a cipőknek, amelyek áttűntek horizontján. Ott volt a pumpa is, egy kis fülkében várakozott a lépcső alatt, arra szolgált, hogy apám felhajtsa vele a vizet a fürdőszobánk plafonján lógó tartályba, ahonnan - a közlekedőedények burzsoá elvét furfangosan kihasználva - a víz kevés számú csapjainkba zúdult. Ha belegondolok, tulajdonképpen saját víztornyunk volt abban a világban, amelyikben már egy jobb sarokházért is lágerbe vitték a polgárt. Szemben a prímás lakott, a klasszikus kitolások virtuóza. Lavóron és meleg vízen minden télen tökéletesen játszott. Ezt úgy kellett csinálni, hogy este a férfiember, úgy, olyan ivaréretten, ahogy az Úr megnövesztette, gondolkodni kezdett azon, hogyan érhetné el, hogy környezete újra tudomást vegyen létezéséről. Ült a konyhában, sokáig, egészen addig, amíg mindenki el nem aludt a házban. De hiába szálldosott körülötte a sok álom, mint szagosra mosakodott, rongyos angyalkák, neki megint csak a lavór, s a meleg víz jutott az eszébe. És amikor már olyan későn volt, hogy biztosan senki nem látta, vizet forralt, és egy egész lavórral kiöntött a függőfolyosóra, az ajtónk elé. Mi minden éjjel megvártuk, s a résen át lestük a cselekményt, amellyel a jégpálya készült, ahol apámnak munkába menet el kellett volna reggel csúsznia. És amikor biztosak voltunk benne, hogy a szomszéd úr már nem látja, mert végre lefeküdt aludni, hogy álmaiban ó is csatlakozzon az angyali sereghez, apám kiosont, s nagy csöndben felsózta a jegesedő folyosót. Amit a szomszéd úr ugyancsak megleshetett, és a sózás után a fagyban valószínűleg újra jött a meleg vízzel, meri korcsolyapálya lett a folyosó, de apám mégse csúszott el, mert jó előrelátóan nem az ajtón, hanem az ablakon, egyből a lépcsőre kilépve távozott. Ez volt a mi kis Rákosi-korunk. Nem kellettek nekünk ávósok, mi magunk voltunk a saját életünk óvásai. A

bból a házból jártunk iskolába. Ma is úgy hívják, ahogyan abban az időben, biztos azonban, hogy ma már akkor is egy másik iskola, ha jogilag ugyanaz A ma szörnyűségeivel küzd, s a ma szörnyűségeit termeli, míg én a régi borzalmakra emlékszem. Iskolagyár volt, s benne az összes nyersanyag fiú. A vegyesltés később jött divatba. A klotyóablakon lehetett átlátni a lányiskolába, a másik nem titkaiba. Amor és pisiszag bizonyára méltóbb koktél, mint az utána következő csüggesztő szabadosság. Elsősök voltunk az 1955/56-os tanévben. Talán a mai pedagógusoknak sem teljesen tanulság nélkül való, ha leírom, hogy egyetlen jó emlékem nincs arról az esztendőről. Mintha szép lassan valami szürke masszába engedtek volna bele. Tehetetlenül figyeltem, ahogy süllyedek benne, mintha rossz helyre léptem volna valahol Csávoly és Baja közt a tőzeges parti talajon, amelybe a háború végén még orosz tankok is belesüllyedtek, legénységükkel együtt. Először térdig, azfán derékig merültem el, utána a számba is befolyt a sűrű, ismeretlen és hideg lötty, amelyet iskolának neveztek, majd hiába nézek fölfelé, mert ott is azt látom, amit lent, a cipőmnél. Az osztály ajtajának kinyitásával ebbe a löttybe jött bele a tanítónéni, szürke köpenyes, nagy iskolabéka. Betűket, szótagokat tanított. Betűiben és szótagjaiban több volt az erőszak, mint a félelem néküli, független tudás. Biztos, hogy ő maga is félt azoktól a betűktől, szótagoktól és szavaktól, amelyeket nekünk hátat fordítva, nagy fenekén kifényesedett köpenyével, nyelvét a száján talán egy kicsit ki' dugva, a táblára fólkerekített. F

eladata volt a szerencsétlen tanító néninek is, mint a rossz időben, rossz helyen született embereknek mindenütt a világon. Ót a kor rontotta meg, ő pedig bennünket, a tanítványokat. A korszak sikerélménye volt, ha elronthattak valamit, valakit; mindent. Hat, hét évesek voltunk, iskolabékánk már november végén belekezdett, hogy a csokit nem a Mikulás teszi a cipőbe, hanem apuka meg anyuka, aki bizony rengeteget dolgozik azért, építi a nép országát, hogy csoki kerülhessen a cipőkbe, kenyér az asztalra. A karácsonyfát is apuka meg anyuka díszíti föl, titokban, mert Jézuska sincs. És ha nincs, hogy hozhatná ő a karácsonyfát meg az ajándékokat? Értünk is apuka meg anyuka dolgozik. Mert a munka teszi széppé az életünket. (Lásd az auschwitzi főkaput...) így telt az advent. Készültünk észrevétlenül '56-ra. Készültünk Jézus születésére, hogy legyen, ha nincs. Tanyáinkról szólva • Más népek ünneplős hagyományai Karácsonynak estéjén A karácsonyi estének meghitt, családi együttlétet jelentő hagyományai vannak nagyon sok népnél. Ex az este még azok számára is szent, akik nem vallásosak. A hívőknek pedig egészen különleges: szinte elképzelhetetlen az éjféli misén való részvétel, a karácsonyfa alatti közös éneklés, játék nélkül. Évszázadok óta hasonló gondolatkör, hiedelemvilág jellemzi a karácsonyi ünnepet, s bár ez alapjaiban minden népnél, akiknél van karácsony, egyezik, az ünneplés tradíciói mégis mások. Az európai országokban például a családias karácsonyesték a jellemzőek. December 24-én késő délután feltűnően sok gyermeket visznek sétálni, hogy estefelé hazatérvén megtalálhassa majd a távollétében titokzatosan érkezett díszes fenyőfát és az ajándékokat. A fenyőfaállításról 1605ből fennmaradt első Írásos emlék egy strasbourgi polgár feljegyzéseiben található, honfitársai azóta is ragaszkodnak a fenyődlszttés hagyományaihoz. A német és az osztrák családok számára a karácsonyeste szent. Körbe kell állni a családtagoknak a karácsonyfát, éneklik az O Tannenbaum-ot, ajándékoknak örülnek, játszanak, vacsoráznak, elmennek az éjféli misére. A franciáknak az ünnep az éjféli szentmisével kezdőA szegedi főiskolások betlehemezéssel idézik karácsony legendás estéjét. (Fotó: Schmidt Andrea) dik, amire a nem hívők is ellátogatnak. Utána a családok többsége aludni tér, s csak reggel kerülnek elő az ajándékok. Ujabb keletű szokásként a nagyvárosokban élő franciák az ünnepi vacsorát étteremben költik el. Kissé északabbra nem ilyen türelmesek, a lengyelek és a csehek gyermekei alig várják, hogy feljöjjön az első csillag december 24-én az égre, s megkapják ajándékaikat a Jézuskától. Majd a családok nekiülnek sokfogásos ünnepi vacsoráiknak. Az európai szokásoktól némileg eltérőek az amerikaiak hagyományai. Bár náluk is tradíció, hogy az éjféli misére el kell menni (még a vallásukat rendszeresen nem gyakorlóknak is), a nagycsaládi ünneplés kevésbé kötelező. Divatosak viszont a munkahelyi karácsonyozások, a baráti partik, s persze az ajándékozás. Latin-Amerika sajátos „elszigeteltje" a kubai nép, az utóbbi évtizedekben csak lopva tarthatott karácsonyt. A „rebellis" papok éjféli miséire szinte a hatalom elleni tüntetés volt elmenni, fenyőfát nem lehetett kivágni. A hagyománytartók egy leveles ágat tesznek vázába, azt díszítik fel színes papírba csomagolt cukrokkal, szenteste aköré gyűl a család - s a televízión nézik, hogyan karácsonyoznak más népek. Pataki bácsi. (A szerző fölvétele) De nem a japánokat figyelik, mert ők már december 23-án, a császári születésnapon megtartják a szentestét. Bár elzarándokolnak az éjféli misére, mégis csonka az ünnep, mert a gyerekek nem ilyenkor kapnak ajándékot, hanem az év kezdő napján, pénzt a nagyszülőktől. A forróbb égövben még későbbi a karácsony: Egyiptomban a kopt egyházi hagyományok szerint január 6án este jön el az ünneplés ideje. Két hetes böjt után ilyenkor bőséges lakomát csapnak. Éjfélkor pedig misére mennek a hívők. Szabó Magdolna Sorsommal kötődöm a tanyákhoz. Halálra ítélve búcsúztam az élettől 1984 ászén, és reménykedtem első könyvem megjelenésében. Ennyi idö után nyilvánosan bevallhatom, avval is számoltam, egykönyves iró maradok, de azt se érem meg. A kiadónak szóltam, ha elpatkolnék, ki képviselje érdekeimet. Halásra ítélt tanyákról szól A tizedik ember is, bár erös hittel a föltámadásban. Szép fordulatot hagytam volna örökül életrajzíróimnak, ha lett volna egyáltalán valaki, aki fél szót is áldozott volna rám. Katona Józsefről is azt tanultuk, hazament, és belefulladt a kecskeméti homokba.•• A folytatást mindenki tudja: okos kezek munkájaként megmaradtam, és a könyv is megjelent áldani való kiadói gondoskodás révén. Kilencezer-ötszáz példányban jött ki, és el is fogyott igen hamar. Alázatosan folyamodtam újabb kiadásért, mert a tanyavilágig se jutott el. Naiv voltam, leintettek, ne is reménykedjek. Most? Az ezer példány is rekordnak számít, és azt is művészet eladni. Többszörös biztatással ér föl viszont az egyre sűrűbben hangzó kérdés: mikor írom meg a folytatást? Nem merem! A prófétaság fogalmába állítólag az is belefér, hogy valaki először mond ki sorsdöntő mondatokat. Soha nem akartam próféta lenni, nálam jobban talán Jónás se rühellte, de tanyaügyben többször szóltam először, sütögettek is érte. Sajnos, rendre bekövetkeztek. Azért lett a könyv címe A tizedik ember, mert amikor dunántúli származékként először beleakadtam ebbe a csipkebokorba, még minden tizedik ember tanyán élt. Egyik bírálóm szememre vetetette, hogy nem közlök statisztikai adatokat, pedig a címben is statisztika van. Tizedrangúnak is éreztem a tanyai embert. Sajgó szívvel írtam le, ha majd minden huszadik lesz csak tanyai, nehogy huszadrangú legyen. Ha most írnék róla, el kellene mondanom, az egyik átkot, a tanyai építési tilalmat talán segítettem magam is kivonni a forgalomból, a másikat azonban, a tanyai iskolák térképről való letörülését már visszavonhatatlanul befejezte addig az idő. Ha akármelyikről írnék most, fájdalom lenne bennem. Olyan paloták épülnek, csak a kacsaláb hiányozik alóluk, de mind a pénz szolgálatába szegődik; és olyan átok gazok teremnek az iskolátlanság földjén, a huszadik századi barbárság koronájában „feszelöghetnek". Amikor még gyűjtöttem hozzá az anyagot, akárhová mentem, szívesen fogadtak. Lábadozásom után először bócorogtam a székalji tanyasoron, amikor utánam fújtatott Jóska. Később tudtam, meg, ő is megfeküdte a műtőasztalt, sőt legenda is támadt körülötte. Állítólag odaszólt a professzornak. Jellegzetes hanghordozását ide kellene kottáznom, mert úgy érvényes: - Professzor Úr! Mit üzen Szent Péternek? Na, ez a szívbeteg ember tekerte tengelyig érő homokban a pedált. Mit keresek én itt? Kinek a tanyáját akarom kirabolni? Székalj itt van a város tövében, mondhatnám, ahogy övezetek módján gyűrűzött kifelé a földművelés annakidején, övezetenként terjedt ki a félelem is, jóval később. Minél kijjebb jutott, annál harapósabb lett. Emlékszem rá, a tanyán lakó domaszéki pap, az örök időkre nagyrabecsült Varga Ferenc mondta el a könyvemben is, hogy a tanyai világnak megvan a maga egészséges idegrendszere. Ha elindulok akármelyik dűlőúton, éber szemek figyelnek, hová megyek, és mikor jövök vissza. Azt is észreveszik, ha valamelyik tanyában, még ha kilométerrel arrébb van is, egyszercsak nem füstöl a kémény, egyszercsak nem bőg a tehén, mert nincsen, aki vessen neki. Sajnos, kicsit kijjebb már akkor is megesett, hogy a temető melletti házban legalább két hónapja temetetlenül fekszik a gazda. A kéményseprő vette észre. Hej, nagy bűnöm lett, hogy meg mertem írni! Mert azt is beleírtam, a téeszirodából is oda lehet látni, mégse vette észre senki. Ha bika tűnt volna el, biztosan keresték volna. Hogy merem én ennyire lejáratni a téeszmozgalmat? A székalji futás után rendre tapasztaltam, híre sincs már a szívesen látásnak. Gyanakvás kísért: föl akarom deríteni a környéket, hogy éjszaka eljöjjek a bandámmal? Na, fényképet aztán semmiképpen! Mert másokat is ide kormányozhat. Talán két hónappal ezelőtt ugyancsak tanyán kellett megmutatnom újságírói igazolványomat, pedig büszke voltam rá, akár a szőrös penész is kiverheti a zsebemben, megélek anélkül is. És röpködnek a hírek: innen is ellopták a jószágot, onnan is. Rózsa Sándor idejében a kapcabetyárok, falásók nem voltak ennyire agyafúrtak. És a legostobább gyilkosságok? Szinte hetenként? írtam annakidején, hogy a tanya hattyúdala a liba. Ha valaki ludak tartására adja a fejét, oda más ember már be nem költözik. Szétrágják a libák. És ő is csak addig marad ott, amíg meg nem tollasodik. Sajnos, a csengelei embersütő borzalmak célpontja is, kiindulója is libás tanya volt kilenc évvel ezelőtt. És a szomszédok, akár a téesziroda, semmit nem vettek észre. Meg kellene írnom, ha megint nekiveselkednék, az ebek harmincadjára hagyott iskolák törvényszerű folytatásaként vagy beköltöztek az emberek a faluba, vagy magukra maradtak teljesen. Aki nekilódult, lehet, hogy a harmadik helyen se tudott megállni, és bolyong a világban, aki maradt, az meg lassanlassan a temetőben köt ki. Fölbuzdul időnként egyikmásik önkormányzat, legutóbb a mórahalmi, és Nagyszéksóson, az iskolában Naplemente névvel, tetemes költséggel napköziotthont is magában foglaló szolgáltató házat hozott létre az öregeknek, de egy év múlva az is elhalóban van. Idegenek jöttek a tanyákba, olyan helyekről, ahol a harangszó is más volt. A tősgyökeres öregek előlük is lakatra zátják a kerítéskaput, és emberfogó kutyákat tartanak. Úgy ülik meg az emberek a tanyát, ahogy a kotlós üli a tojásokat, mondja, aki messziről nézi őket. Mit tudnék én róluk írni? Krimi terem a tanyákon, és gazemberekről is szólnom kéne. Hencegve szoktam mondani pedig, iszonyatos szerencsém van a betűvel. Megírtam a tanyakönyvet, elmúlt az építési tilalom. Megírtam a katonakönyvet, elmúlóban van a sorozott hadsereg. Nem kellene például az adóhivatalról is írnom? De a tanyákról nem merek. Horváth Dezső