Délmagyarország, 1997. november (87. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-20 / 271. szám

CSÜTÖRTÖK, 1997. Nov. 20. INFORMÁCIÓ 7 Labdarúgás, világvége, feltámadás A hírügynökség bejelentette, a szurkolók, a fociszeretök, a labdarúgás művelői pedig elemzik az MLSZ elnökségének lemondási szándékát. írásunk arról szól, hogy milyen állapotban van a foci, s hogy milyen program alapján lehetne emeltebb szintre visszahozni nemzeti ügyünket, a labdarúgást. Hát lemondtak. Közhangulat meg botrány van. A nép és a vele szövetséges sajtó guillotine-ért kiált, az MLSZ-ben meg azt mondják, hogy másfél éve csak erre vártak a hóhérok. Szépen egymásnak esnek a felek, mintha számítana is valamit, hogy egy olyan minőségű közegben, mint amilyen a hazai labdarúgás, ki az elnök, ki a szövetségi kapitány vagy a főtitkár. Ragyognak és gagyognak a szebbnél szebbre formált publicisztikus gondolatok, különösen a nemszaklap sportrovataiban és a sporthetilap nemsportújságíróinak tolla hegyén, csak épp azt kell hiányolnunk, aminek kimondása volna a lényeg: ez a futball 1-7 és 0-5 nélkül is úgy reménytelen, ahogy van. Ráadásul a futball állapotán egy hajszálnyit sem változtat a puszta tény, hogy az MLSZ elnöksége a december 6-i közgyűlésen föl fogja ajánlani a lemondását. Egyébiránt pedig mintha csak a kormány rendelte volna nekünk ezt a két méretes jugoszláv zakót, olyannyira terelődött el a figyelem a nagypolitika cifra szűijéről a hazai labdarúgás XXL-es konfekciódarabjára. Az viszont lassan sajtótörténeti ténnyé izmosodik e lázas hetek forradalmában, hogy ha alaposan megolvassuk a kitűnő publicisták dolgozatait, akkor szinte mindent megtudhatunk a honi foci ernyedezéséről, csak épp egyetlen épeszű javaslatot sem kapunk a szerzőktől (vagy a megszólaltatott szakértőktől) arra nézve, hogy mit is kellene tenni, illetve, hogy ez a tevés a realitások mezején szunnyad vagy a délibábok figurái között. Azért ragadtam tollat, mert nem csupán egykori labdarúgóként és gyakorló főszerkesztőként, hanem a Csongrád Megyei Labdarúgó Szövetség elnökeként és egy nyolcszáz kisgyereket foglalkoztató szegedi focisuli elnökhelyetteseként volna mondandóm a témában. így aztán igyekszem száraz és tárgyszerű lenni, hogy a képes beszéd dekódolásának nehézségeitől megkíméljem azokat, akik ebben a cikkben nagyítóval keresik az ellenséget. v Mindenekelőtt leszögezhetjük, nem kell bátorság annak kijelentésére, hogy a magyar labdarúgás minden elemével baj van: a játékosok alulképzettek, pénzéhesek és motiválhatatlanok; a nevesnek hazudott edzők zöme fölkészületlen, nagyképű és megalkuvó: a vezetők vagy naiv áldozatok vagy stílustalan, kivagyi dilettánsok; a játékvezetők között kevés az igazi sportember, a többség nyúl, róka vagy farkas, a szakírók és kommentátorok nem tudnak különbséget tenni egy labdát fölhozó hátvéd megtámadása és a letámadás mint játékelem között, a nézők illúzió nélkül maradt szórványaiba pedig úgy szervült belé a csak mocskolódni tudó ultrahad, mint egy rosszindulatú daganat. Nem beteg, hanem már halott a magyar futball. Föltámasztásához világvége kell, legalábbis a hazai labdarúgás világában. Magyarán: mindent elölről kell kezdeni. Nézzük hát onnan az ügyet, hogy a magyar foci kétszer is a világ tetején trónolt, amolyan kiskirályként, a húszas-harmincas és az ötvenes-hatvanas években. Labdarúgásunk a nemzeti kultúra része, sok szempontból a magyarságtudat integráló (máskor dezintegráló) eleme, olyanféle nemzeti kincs, mint az irodalmunk, a zenénk, a képzőművészetünk, a filmművészetünk, a matematikai gondolkodásunk vagy az ásványi vagyonunk. Döntés kérdése, hogy a nemzeti kultúra e részéről lemondhatunk-e vagy sem. S ha úgy döntünk, hogy ehhez a szép álomhoz - ami közben az egyik legdinamikusabban fejlődő üzletág lett, persze, odaát - ragaszkodunk, akkor nemzeti, vagyis kormányzati szinten kell lépéseket tenni e vagyon megmentéséért. (Idáig érve sietve kijelentem, hogy az MLSZ működése csak következmény: egy stílus, egy világnézet és egy környezet hozománya. Sőt: Laczkó Mihály elnök úr összehasonlíthatatlanul színvonalasabb személyiség, mint az a futballvilág, amit képvisel.) Ebben a helyzetben nem kell mást tenni, mint egy cinkeugrásnyit eltávolodni az 1-7 és a 0-5 keltette zajtól, s normális, emberi hangon, érvényes kijelentéseket fogalmazni a magyar labdarúgás állapotáról. A foci, mint üldözött tantárgy Például ekként: 1. Hazánkban nem csupán a pályák fogytak el, hanem a gyerekek is. 2. Magyarországon játékosuralom van a szónak abban az értelmében, hogy a futballista a piacon mindig talál magára vevőt, az ára pedig az inflációs rátánál nagyobb mértékben nő. 3. Magyarországon hét éve nincs felsőfokú labdarúgó edző képzés, így hazánk a világ focirangsorában nem a hetvenhetedik, hanem a százhuszonhatodik helyet foglalja el. 4. Az iskolában a testnevelés tantervében két évtizede nem szerepel kötelező tantárgyként a labdarúgás, sőt a futball itt-ott az üldözendő jelenségek táborába került át. 5. A túl sok NB-s csapathoz képest túl kevés a minőségi labdarúgó. 6. A labdarúgás elöregedett vezérkarához rengeteg kétes hírű újgazdag csapódott. 7. A labdarúgó szövetségek munkája esetleges és korszerűtlen, sok esetben azért, mert nincs megoldva az apparátusi munka finanszírozása. Egyelőre ennyi. A dolgot, természetesen, színesíthetik speciális ügyek, hogy például hazánk 56-ban kétezer minőségi labdarúgót veszttett, a mostani Jugoszláviából pedig 1700 kicsi, közepes és nagy zseni ment el külhonba profinak, s míg az előző tömeg csak hazaüzenhetett, az utóbbiból ttz jobb válogatottat lehetne kiállítani, mint a mostani miénk. Vagy búsonghatnánk afölött, Ha egyszer túlságosan kevés a minőségi labdarúgó... (Fotó: Gyenes Kálmán) hogy a rossz helyzetértékelésnek köszönhetően - persze, csakis egyéni felelőtlenség miatt - Marseille után elzavartuk Mészölyéket, Irapuato után pedig búcsút mondtunk az utolsó nagy integráló személynek, Mezeynek, s vele a modern futballnak. Ezek, már bocsánat az érintettektől, részletkérdések. A lényeg az, hogy a föntebbi, alighanem nehezen vitatható helyzetértékelésre adható-e adekvát válasz, s ha igen, akkor milyen állami és szövetségi eszközöket kell mozgósítani. Hangsúlyozom tehát, mielőtt bárki félreért: a szövetségnek és az államnak együtt, egyszerre kell lépni, mert egymás nélkül vagy egymással szemben semmilyen maradandó eredményt nem lehet elérni. Az állam feladata az volna, hogy forgassa vissza a totópénzek egy részét a labdarúgásba, de úgy, hogy a működő tőke ne a játékosok vagy a sportvezetők zsebébe vándoroljon, hanem a labdarúgás feltételeinek ugrásszerű javulását finanszírozza. Gründoljanak pályákat a gyerekeknek, folytassák a tornaterem-építési akciót, költsenek utánpótlásedzőképzésre, s ami a legfontosabb: az iskolákon keresztül indítsák be és működtessék állami ellenőrzés mellett a gyerekfoci-bajnokságokat. Hozzanak létre vidéki és fővárosi körzetközpontokat, ezek élére gyakorló és már bizonyított vezetőt nevezzenek ki, hangsúlyozom, ne hivatali embert, hanem olyat, aki a legutóbbi évtizedet melegítőben, a pályán töltötte el. És az állam feladata volna a vezetőképzés is: százszám utaztatni Olaszországba és Németországba a gyakorló edzőket, szakosztályvezetőket, elnököket, technikai igazgatókat és szövetségi vezetőket, mert abban csukott szemmel is biztosak lehetünk, hogy e két ország futballja olyan mintát jelenthetne nekünk, aminek átvételével fölgyorsíthatnánk a csoda bekövetkeztét, a feltámadást. (Közbevetett gondolat: megvan nekünk a német szövetség alapszabálya, fegyelmi szabályzata, verseny. kiírása, szervezeti és működési szabályzata, az alkalmazottak munkaköri leírása? S ha igen, feldolgoztuk, beépítettük azt?) Jó, hallom a pénztárcákból áradó szirénhangot: hogy vennénk át e két példát pénz nélkül? Tőkeképzés Nos, azt a pénzt, amit el szeretnénk költeni, mindenek előtt meg kell termelni. A klasszikus német logika szerint, ha nincs elegendő tőke vagy bevétel, akkor költséget kell csökkenteni. Ez az egyik út, s vele párhuzamos a másik: a tőke képzése befektetéssel. Mindjárt megmagyarázom. A magyar labdarúgásban a teljesítményhez és a külpiaci versenyképességhez képest túl sok a bérköltség, mivel irreálisan magas az alacsony hatékonysággal foglalkoztatott emberek száma. Sok az NB-s klub, ezért aztán túl sok a játékos, az edző, a vezető, a gyúró, az orvos, a szertáros, a jegyszedő, de még a szerepeltetett játékvezető is. Ha felére csökkentenénk az NB-s csapatok számát, akkor a sokkal kevesebb pénzes pozícióért az eddiginél nagyobb harc indulna. Ez természetesen azt is jelenti, hogy az MLSZ legutóbbi átszervező manővere, jelesül az NB I/B beindítása és a harmadosztály álamatőrizálása épp az elvárható logikus lépések ellenére következett be. Világos, hogy a jelenlegi nagyon tág keresztmetszeten, vagyis a 166 NB-s csapat befogadóképességén annyi minősíthetetlen áru (értsd: labdarúgó, edző és vezető) csordogál át, amennyi a jelenlegi piaci aránytalanság miatt lefelé téríti ki az átlagszínvonalat, de mert a struktúra a kádári voluntarizmus jegyében mást sem tesz, mint önadminisztrál (megmagyarázza a semmit), a kasszánál messze fölülértékeli a gyenge kvalitást. Ha tehát leszűkítenénk ezt a keresztmetszetet, akkor valódi verseny indulna el a „polcra kerülésért", s egy időre megszűnne az az áldatlan állapot, hogy ambíció nélküli, totyogó labdarúgók milliós havi kereset reményében váltogatnak csapatot, ha épp átigazolási időszakra hív a kürt. Az is világos viszont, hogy a leszűkített keresztmetszet (lásd Ausztria példáját) csak akkor lesz hosszabb távon is hatékony, ha megindul a játékosok újratermelése, tehát a gyermekfutballon és a fiatal játékosok tudatos nevelésén és beépítésén keresztüli tőkeképzés, mely egyrészt folyamatos bevételt, s egy idő után működő tőkét, másrészt pedig az öltözőket átformáló minőséget biztosít. Addig ugyanis nem lesz maradandó változás, amíg az első csapathoz bekerülő ifjút módszeresen leszoktatják az öregek az istráng rángatásáról. Csak akkor érhetünk el eredményt, ha az egymás sarkába lépő évfolyamok egy-egy minőségi klubnál minden poszton minden esztendőben újabb és újabb jelentkezőket sodornak az első csapat keretének közelébe. Azt hiszem, ezt szokták úgy hívni, hogy szemléletváltozás. Szeretet és üzlet Én kisgyerekekkel foglalkozom, aki ismer, tudja, hogy gyakran nyúlok bele a saját zsebembe. Engem egyedül a sportág és a srácok szeretete vezérel. Ezért nyugodt a lelkiismeretem, amikor a labdarúgókról - a jobb megértés érdekében úgy beszélek mint áruról vagy termelőeszközről. Azon a szinten ugyanis, ahol megmérkőzünk a nemzetközi porondokon, a futball valódi piaci vállalkozásként működik, és a játékjogban megtestesülő érték az maga a játékos: a tudásával, az izomzatával és a benne lévő lehetőséggel, a futballista így nem más, mint a mezszámával beazonosított, fotogén, piacra dobott árucikk. Különös termék, amelyik egyben termelőeszköz is. Be kell látnunk, sőt elsőrendű ismeretnek kell tekintenünk, hogy a világ szerencsésebb felén a számítástechnikai ipar és a turizmus mellett a labdarúgás a legdinamikusabban fejlődő üzletág. Ez a rendszer pontosan fölépített szabályok alapján, jól kidolgozott ellenőrzési mechanizmusok mentén szerveződik, s amikor az UEFA az edzői licenc magyarországi bevezetését sürgeti, akkor nem tesz mást, mint hogy igyekszik a gazdasági periférián is a saját logikája alapján működtetni a nemzetközi tőkét. Ha ebben nem veszünk részt, akkor annak ugyanaz lehet a következménye, mintha nem fogadnánk el az európai légiközlekedési vagy vtztisztasági normákat. Ez a logika ugyanis abszolút, termékének minősége megfellebbezhetetlen, ha szembenállunk, önmagunkkal keveredünk harcba. Mert mindannyian jó focit szeretnénk, ugye? A lezüllött szakma Most vizsgáljuk meg újra egy kicsit távolabbi nézőpontból az ügyet. Ha a futballt mint szakmát néhány más értelmiségi pálya rendszerváltás utáni történetének tükrében látjuk, akkor innen nézve is egyértelmű a labdarúgó szövetség és az állam közös lépésének igénye. A tanári szakma eróziója - a múltból hozott kontraszelekcióval és a minősíthetetlen bérekkel - a kilencvenes években, sajnos, kiteljesedett. A mérnök és az orvos megőrizte a szakmája presztízsét, mert a képzés és a céh belső hierarchiája - harcok árán, de - védelmet nyújtott az átalakuló társadalom bomlasztó erőivel szemben. Az ügyvédek viszont látványos vereséget szenvedtek, soraikban nem csupán a feketegazdaság tanácsadói, hanem a bűnszövetkezetek irányítói is megtalálhatók, a szakma - a kiváló művelők ellenére - a mélypontra jutott, a kamara pedig finomkodik, mintha bármit is megoldana a csokornyakkendős mellébeszélés. Nos, ebben a tükörben a tanári és az ügyvédi szakma elcsúfult vonásait vélem fölfedezni a magyar labdarúgás ábrázatán. Az erózió, a folyamatos pusztulás ténykérdés: nincs edzőképzés, gazosak a pályák, ocsmány a közönség, és Galaschek úgy lehet a Vasas egyik legjobbja, hogy az ősz első nyolc meccsén (mindet láttam) egyetlen sprintet nem mutatott be. S a tisztességtelenség térnyerése is vitathatatlan: ma több a bunda, mint valaha, ráadásul a játékvezetőküldéstől kezdve a szaklap újságírójának befolyásolásáig nincs olyan eleme e játéknak, amelyben ne működne valamilyen külső - magasabbnak hitt, ám roppant alacsony - szempont. Ezekkel a jelenségekkel szemben a kluboknak és a szövetségnek is keményen föl kellett volna lépni, de gyöngének bizonyultak. A céhszellem errefelé az önadminisztráló sumákságot termeli újra, és - be kell látni vészesen hiányzik az emberi minőség. Fölvethető: a Magyar Labdarúgó Szövetség közgyűlésén lesz-e változás, s ha igen, akkor milyen. December 6-ig nincs már sok idő, de programot még nem láttunk, még azt a bizonyosat sem ismerjük, amit az MLSZ-ből átküldték az OTSH-ba. így hát az ember azt számolgatja, hogy egy esetleges háttéregyeztetés után összejönne-e az az 50 százalék plusz egy szavazat, amellyel napirendet lehet módosítani, s akkor már, ugye, bármi megtörténhet. A belső számolás végeredménye a következő: a 18 NB l-es csapatnak nem áll érdekében a változtatás, ők nagyszerűen elvannak ebben a langymeleg fekáliában. A második vonal ennek a vezetésnek a kreatúrája, az egész NB I/B csak hálával gondolhat azokra, akik létrehozták ezt a semmire sem jó osztályt. A leamatőrösftett NB Il-őt várhatóan fele-fele arányban fogják képviselni az elégedetlenek és azok az opportunisták, akik egy-két éven belül a profik összetartó táborába akarnak följutni. Az NB III mindenkitől elhagyott 12 delegátusa pedig voksolhat így is, meg úgy is, mivel a megyei szövetségek 2-2 küldötte várhatóan az erősebbekkel szavaz. Bármi lesz az eredmény, a helyzet egyhamar nem változhat. A futball minden rezdülése, gesztusa, üzenete szociálisan öröklődik. Amilyennek tanultuk, olyannak csináljuk tovább. A jövő szponzorai, edzői, elnökei, intézői, szertárosai, jegyszedői, szurkolói a mai játékosok. Azok, akik elkésnek az edzésről, sérültet jelentenek, ha keményebb tréning ígérkezik, egyébiránt lötyögnek, seftelnek, bájgúnárkodnak, és napi huszonnégy órában lesik a bárhonnan érkező, bárkitől elfogadható pénzt. Akkor most itt, amíg nem történik semmi, fejezzük is be a dolgot... Amikor ez az írás az utcára kerül, én Hamburgba utazom, hogy magamba szippantsam a HSV-Dortmund mérkőzés levegőjét. A játékosok előre fognak védekezni, a lövéseket leszorítják és beledőlnek, a test test elleni küzdelmet vállalják, sőt keresik, s ha a beadást követően összeütközik a csatár a kapussal, a fölpattanó ellenfelek először egymás kezét keresik, mielőtt a következő játékszituációba feledkeznének, végül pedig a szurkolók békében vonulnak el egymás mellett, hogy valamely kikötői sörözőben a hazaiak kékfehér, s rajta a vendégek sárga-fekete sálja türelmesen kivárja a fogason a következőjárat indulását. És jönni fog. Dluotus Imre