Délmagyarország, 1997. november (87. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-15 / 267. szám

SZOMBAT, 1997. Nov. 15. RIPORT 7 • Szeged peremén (4.) Tápé belvizével vívja a csatákat Sok évszázada már, hogy Tápé faluja Szegedhez támaszkodik. Járhatott errefelé tatár, török, labanc, vagy egyéb dicsőséges „felszabadító", ha sanyargatni támadt kedve a Tisza nagy városát, egykét pofon mindig jutott a tápaiaknak - már csak a közelség okán is. De érdekes módon a terjeszkedésre oly hajlamos Szeged sok évszázadon át hiába próbálkozott Tápé bekebelezésével, ez csak 1973ban sikerült. Mára aztán úgy összenőttek a két település házsorai, hogy csak Zágráb vagyis a nem túl széles Zágráb utca... - neveztetett ki határvonalnak. Egyik fele Tápé, másik már Petőfitelep. De vajon ez a nagy egymásba kapaszkodás milyen életet is hozott a tápaiaknak? Mennyire érzik annak áldását, hogy lassan 25 éve nem falunak, hanem városrésznek szólíttatnak? Erről szól mai riportunkban néprajzkutató, városházi szenátor, s persze a tápai utca embere. Ez utóbbiról sajnos gyorsan kideríthettem: nem igazán beszédes, ha falujáról faggatják. Vagy csupán nekem nem volt szerencsém? Egy biztos: a megszólítottak mindegyike rövidre szabott mondatokban összegezte véleményét, imigyen: hát itt se rosszabb, mint máshol... Nézze meg a sok sáros utcát, aztán ebből kitalálhatja... Legalább már épül a csatorna... Vögyön itt telköt, azt majd möglátja... Az vesse az első követ a szófukar tápaiakra, aki többet várt az éppen munkából hazafelé rohanóktól. Ugyanis busz mellett, két szatyorral, s legalább ennyi gyerekkel a kézben máshol se nagyon filozofálgat az ember. No, persze maga a zsurnaliszta se erőszakoskodik, ha tudja: él Tápén két olyan polgár, akitől úgyis minden megtud erről a sokat emlegetett faluról... pardon: városrészről. S ebben ezen a héten sem kellett csalatkoznom. Ugyanis ifj. Lele József tanár úrból kérdezés nélkül is olyan szép, őzős hömpölygéssel bújtak elő a szavak, amikor csak annyit mondtam: Tápé. Egy minuta alatt megtudhattam: semmivel se alávalóbb település ez, mint a szomszédságában nyüzsgő, forgolódó Szeged, hiszen 1138-ban, amikor először szánta rá magát a királyi hatalom, hogy összeírja Magyarország minden vagyonát, népességét, lábasjószágát, már Tápé neve is ott találtatik Szegeddel egyetemben az okiratokban. De mint Kristó Gyula is megírta - hallgatom ifj. Lele József szavait - már a kőkorban is élt itt már ember, hogy helyét készítse elő a később erre megtelepülő, leginkább halászattal foglalkozó magyar honfoglalóknak. Mert hogy színmagyar falu volt Tápé Árpád apánk óta mindig is, hagyományait, értékeit nagy féltve őrző közösség. Nevét pedig nagy valószínűséggel egy bizonyos Tápai János bérlőről kaphatta, aki ama bizonyos 1138-as összeírás idején uralta e területet. - De nem is egy település volt ez, hanem mindjárt kettő. A templom egyik oldalán kezdődött a Tigérhát, a másikon mög a Fölvég. S anynyira tartotta ezt a hagyományt a tápai embör, hogy jobban tötte a fölvégi, ha locsolkodni sé merészködött át a tigérhátiakhoz - vezetett a nem is olyan távoli múltba Tápé legszakavatottabb ismerője. Hozzátéve: ma persze már nincs így, mögváltozott az egész világ, de még a tápai is... • Szegedi kölyökként fölnőve én bizony sokat hallottam, hogy a tápaiak morcos, idegennel nehezen barátkozó emberek. S különösen a szomszéd Szeged polgáraiért nem rajonganak. Egyetért-e ezzel a véleménnyel a tápai polgár? - kérdeztem a tanár urat. - Én inkább úgy mondanám: gyanakvóak az itteniek. Amíg nem látják meg a betelepülőben annak értékeit, amíg az nem mutat föl valami hasznosat, hát bizony csak gyüttmöntnek nevezik errefelé. De ha már valami dicséretöset művelt Tápé szépüléséért, biztos nem fogják többet gyüttmöntnek szólítani. Ami pedig a szögediekkel ápolt kapcsolatokat illeti: a két település között azért is tarthatott évszázadokig a huzavona, mert két különböző egyházmegyéhez tartoztak. Mivel Szeged ugyebár a csanádi, Tápé mög a váci püspökség része volt, nem is tudta bekebelözni a város, egészen 1973-ig. • Hangjából ítélve, most is szívesebben venné, ha Tápé önálló faluként döntene a sorsáról. - Én bizony ezzel így vagyok most is. De ezt írtam én már le 1988-ban is, azon igyekezvén, hogy a tápai embör vögye saját kezibe sorsának irányítását, hiszen ebben a faluban mindig is élt annyi eszös, kiművelt embör, amennyi Tápé elkormányzásához köll. No, akkor is nagy ellenközésbe botlottam, s most sé nagyon népszerűek ezök a nézetök a hivatalnál. De hát ma már nem aktuálisak, hiszen anynyira egymásba nőtt Szeged mög Tápé, hogy szét sé lőhetne választani. Értelme pedig azért lönne, mert a csatolt községek népe ma is úgy érzi - joggal, jog nélkül, ki tudja ezt..? hogy nem kap a várostól annyit, amennyi mögilletné. E gond föloldását csak az segítheti, ha a jelenleginél jóval nagyobb önállósággal bírnak a külső kerületek, mint ma foglalta össze véleményét ifj. Lele József azokkal a szép, őzős mondatokkal, amit nagy bűn lett volna e riportban irodalmivá magyarítani. Búcsúzáskor pedig mikor éppen a Lele-házban berendezett minimúzeum kincseit csodálhattam megtudtam még egy érdekes információt. Tápé községházája éppen 3 kilométernyire van a szegedi városházától. Semmi kis távolság ez egyeztünk meg a tanár úrral. S hasonlóképpen vélekedett Mészáros Attila, aki Tápét képviseli Szeged szenátusában. De nem is a kilométerekből adódnak a bajok - tette hozzá -, hiszen Tápét jó színvonalú közlekedés köti össze a belvárossal. - Sokkal inkább gond, hogy elöregedett ez a település - mondta Mészáros úr, s már elő is hozakodott két adattal. Ezek szerint Tápé összlakossága napjainkban 5 ezer 184 fő, míg választójoggal 4 ezer 198-an bírnak. Ez pedig azt mutatja, hogy jóval kevesebb a fiatal a kívánatosnál, és sajnos e helyzeten az sem segített igazán, hogy az elmúlt években sok szegedi építkezett Tápé most formálódó új kerületében. • Országos baj - mert ugyebár a népességfogyás, s elöregedés annak számít - megoldását aligha várhatjuk el Tápétól. De amikor a tápaiakkal beszélgettem, nem is ezt sorolták a panaszok elejére. Hanem a belvizet, a csatornahálózat hiányát, s a rossz utakat - borítottam ki a helybéli panaszokat Mészáros képviselő elé. - Sajnos, nem túloztak. Mert nézzük például a belvizet. Miközben más településeken a vízzáró agyagréteg 2-2 és fél méternyire van a talaj felszínétől, addig nálunk 40 centiméternyire. Elég egy kiadósabb esőzés mutatott azonnal krízishelyzetben készült képeket Mészáros úr - mint láthatja, megtelik minden csapadékvizet elvezető árok. Ezért is fogadta mindenki örömmel, hogy végre megkezdődtek a csatornázási munkálatok Tápén, s az idén 70 milliós forintot is szánt a város e program beindítására. Jövőre tovább folytatódnak a munkálatok, s valószínűleg megint kapunk erre vagy 50-60 milliót. A lakosságot pedig egy kötelezettség terheli: amennyiben utcájukban elkészül a gerincvezeték, vállalniuk kell a rácsatlakozást. Ezzel nem is lesz sok gondunk. Annál inkább fájó, hogy figyelve az építkezés ütemét, eltart vagy 1015 évig, míg Tápé minden utcájában ott lesz a csatorna. • S mennyit kell arra várni, hogy az úthálózat is megfeleljen a közlekedés támasztotta minimális követelményeknek? Mert én ugyan nem akarom megbántani Tápét, de keresve is nehéz találni már a közelben olyan falut, ahol ennyi fölázott, sáros, autókázásra csak verőfényes napsütésben alkalmas út van. - Ha pontos statisztikával akarnék válaszolni, azt mondanám: Tápé útjainak 45 százaléka még mindig földes. Az elmúlt években 2-3 utca kapott ugyan aszfaltot, de az idén mindössze az újtemető összekötő útja készült el. Mondjuk, az évi 7,7 millió forintos tápai költségvetésből különösebben nagy útfejlesztési programot nem is lehetne beindítani, de bármennyire hihetetlen, most nem is a forintok hiánya okozza a legnagyobb gondot. Sokkal inkább az, hogy a csatornázási munkálatokat kellene a legprecízebben összehangolni az útépítkezés terveivel. Mert arra aztán semmi szükség, hogy kiaszfaltozzunk egy szakaszt, s ott mondjuk 2 év múlva megjelenjenek a csatorna árkait kikotró gépek. E megoldáson törjük hát a fejünket, miközben el kell ismerni: a Szegedre vezető útjaink úgy mint a Honfoglalás, vagy a Budai Nagy Antal már annyira leterheltek, hogy csúcsforgalom idején alig fér rájuk több autó. • Ha valami csoda folytán nyakukba pottyanna vagy 100 millió forint, ezek szerint lenne hova irányítani a pénzt- De gondolom, nem csak az útépítés költségei falnák itt a közvagyont... - Tápé mindig is sokat adott hagyományaira, szeretettel vette körül népművészeti csoportjait, s bizony a tápai ember szívesen összeül egy kis beszélgetésre az ismerőseivel. Erre volna kiválóan alkalmas a Heller Ödön művelődési ház, aminek műszaki állapotát jól jelzi, hogy megcsúszott a teteje, s mára életveszélyes lett az épület. A legveszedelmesebb kárt ugyan elhárították mára, de ez nem tekinthető végleges megoldásnak. Vagyis e kulturális központ joggal számít arra, hogy egyszer pénzt áldoznak teljes felújításra. De említhetném Tápé sportját is. Ebben a faluban mindig is rengeteg tehetséges gyerek kergette a labdát, kiváló utánpótlásképző bázis volt a tápai focipálya. Ma is úgy látom, hogy ha gyerekeink megmérkőznek bármelyik szegedi iskola csapatával, leginkább győztesen hagyják el a pályát. Csak éppen az a baj, hogy a Tápéi Egységes Sportkör mögül elfogytak a pénzesebb szponzorok, s mivel fel kellett újítani a pálya öltözőjét, föléltük minden tartalék forintunkat. Most csak a bizodalom erős bennünk: hátha a segítségkérést meghallják olyan. Tápé sportjáért tenni akaró lokálpatrióták, akik anyagilag is megengedhetik, s meg is engedik maguknak az Egységes támogatását. S ha már sportosabb vágyainkat sorolom, hadd szóljak a tornateremről is. A központi iskola udvarán fölépült ugyan a nyolcvanas évek végére ama nevezetes teho-tornaterem, ami ugyebár a területfejlesztési hozzájárulásból készült. Ám mára egyértelművé vált, hogy kicsi, s nem csak a versenysport megnövekedett igényei miatt. Szerencsére olyan épületről van szó, amelyiket lehetne bővíteni, vagyis nem szükségeltetik zöldmezős beruházás. De még így is milliók hiányoznak a megvalósításhoz - panaszolta Mészáros Attila, akit - megköszönvén a községházi vendéglátást - egy rövidke tápai sétára invitáltunk. S miközben éppen azon tanakodtunk, hogy Tápé mely körzeteit is mutatná be legszívesebben, szóba kerültek a falu hagyományőrzői. Közöttük legelőbb a táncosok, akik száma ma is meghaladja a százat, és soraikban éppúgy megtalálhatóak a még csetlő-botló kicsinyek, mint mondjuk a 85 éves Kónya Lajos bácsi, aki szép furulyaszóval kíséri táncukat. - A Topogóban, kiváló tánccsoportunkban például 12, rendkívül képzett táncos található. De ha népművészekről beszélünk, épp ilyen rangon kell emlegetnünk a gyékényszövőket, s azokat az iparművészeket, szövőket, fonókat, hímzőasszonyokat, akik netán otthon, vagy már bent, a szegedi alkotóházban készítik meszsze földön híres tárgyaikat büszkélkedett a képviselő. Amikor pedig már a nemrégiben fölépített, s immáron a város más pontjain is alig titkolt irigységgel emlegetett, szép házak felé kanyarogtunk, szóba hoztam a tápaiak, ifj. Lele Józseffel is átbeszélt zárkózottságát. - Van igazság ebben egyezett Mészáros képviselő véleménye Lele tanár úréval -, csak azt is látni kell, hogy ezért nem mindig az itt élő őslakosokat kell bántani. Mert hadd mondjak egy példát. Sok kiköltöző még be sem rendezkedett igazán új házában, de már követelné a járdalapot, az aszfaltos utat, vagy éppen azt, hogy a háza előtt kotorják fényesre a vízelvezető árkot. Ezt hallván az évtizedek, netán ősei révén évszázadok óta nélkülöző tápai ember aztán erősen csóválja a fejét. Már csak azért is, mert ebben a faluban él ám a hagyomány: az út közepéig minden polgárnak gondoskodni lkdH a rendről, vagyis a tápai porta nem ér véget a kerítésnél. Ez igazán szép hagyomány - bólogattam hevesen, s közben azért arra is ügyeltem, hogy különösebben ne koccanjon fejem a képviselő úr Ladájának tetejéhez. No, nem arról volt szó, hogy Mészáros Attila benevezett volna valamely híresebb rallivetélkedésbe. Csupán saját bőrömön is megtapasztalhattam, hogy ama sokat kifogásolt útállapotok őszi esőzések után miként kínozzák meg az autót is, utasát is. Miközben azon ámuldozhattam, milyen házakat emeltek itt tehetősebb gazdáknak tehetséges építőmesterek, netán milyen díszes kerítéssel is illik körbeölelni a sokmilliós, s éppenséggel csak a kacsalábat nélkülöző palotákat, megnézhettem azt is, hogyan zavarosodik a víz e házcsodáktól 5-6 méternyire megroppanó árkokban. Ezen ugyan lehet csodálkozni, csak éppen a tényen nem változtat: Tápé ma még e furcsa tájképpel örvendezteti meg a kilátogatókat. S most hadd számoljak be olyan látványról is, amit kis túlzással egyedülállónak is minősíthetnénk. Tápé régi temetőjében, ami már 25 éve bezárt, mutatott nekünk Mészáros úr olyan rendet, amilyet leginkább csak díszes katonai sírkerteket bemutató amerikai filmekben láthat a szem. - S tudja, mi kellett hozzá? Szólni a tápaiaknak: emberek, közös munkára lenne szükség, hadd szépüljön meg az öreg temető. Jöttek a hívásra sokan, s ma már ott tartunk, hogy akkor is rászólnak itt az idegenre, ha csak egy kis darab papírfecnit eldob nagy hanyagságában. Követendő példa lehet, nem igaz? - kérdezte a szenátor úr. Mi pedig bólogattunk, s figyeltük, milyen ügyesen is kormányozza el mellettünk egy idősebb gazda három szamárerős csacsifogatát... Bátyi Zoltán