Délmagyarország, 1997. október (87. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-10 / 237. szám

PÉNTEK, 1997. OKT. 10. KITEKINTŐ 9 Kedves Környékbéliek! C

sak el ne kiabáljam: eddig még a szebbik arcát mutatja az ősz! A boldog színekben pompázót. A megelégedettséget sugárzót. Fürtjeivel dúsan rakottak a szőlőtőkék, méltóságteljesen hajtanak fejet a nagytányérú ricasorok, hegyesen begyesek a kukoricatarlai szárkúpok. Megtermette a krumplifóld, amit kellett; és nemsokára vermelhető a répa, kazal oldalába forgatható a tök. Magunk is élhetjük a termésmentő őszi munkák kellemes idejét. Nyilván Önök is látják velem együtt, hogy aki csak teheti, igyekszik telelő helyére hordani, amit a föld erre az őszre adott. Telnek a górék, rekeszeire osztódnak a tárolók. Helyreáll a pince, a kamra rendje. Gömbölyödhet a hízóba fogott malacka. Mérgesedhet a karácsonyi pulyka. Mondhatnánk: nincs itt, baj semmi! Csakhogy mégse mondjuk! Nem babonából, nem megszokásból, hanem azért, mert tudjuk: a szebbik arcát mutató őszünk csupán pillanatnyi. Csak szusszan, s zúdítja ránk a tél előterhét. Alig mélázhatunk kicsit, s máris indulnunk kell szenet venni, fát vágatni, kocsit-lovat rendbe kapni. Az öregebbje már tudja, eddig még mindig tél következett az őszre. Tavaly, szinte máról holnapra... A Kitekintő oldal - megilletődve, persze az ősz ebbéli színezetén - a héten Pusztaszerre invitál, hogy a Diófa utca, diófás házának a dióból formált meseországába érjen, s ott a nyugdíjas éveit örömmunkával kitöltő özvegyasszonnyal, Tóth Miklósnéval ismertesse meg az olvasót. Onnét alig pár lépés Pitricsom, ahol, bár azt mondják: itt a világ széle, de mi azért csináltunk egy szép fotót, hiszen porából éled a régvolt, boldog világ. A vágyott paradicsomi állapot... flta-jett Liétcrr • Bodorszéli markoló Árok is van, gödör is - lesz Cukros mesevilág Pusztaszeren Paradicsom - Pitricsomban? Sutulás • Munkatársunktól Szombaton reggel 9 órától szüreti mulatságra várnak minden érdeklődét Kisteleken. Egész nap színes programok szórakoztatják a kilátogató helyieket és a vendégeket. Kellemes ószi hétvégi időtöltésnek ígérkezik a kisteleki szüreti mulatság és bál. Zsóri István a kenyérgözössel. (Fotó: Gyenes Kálmán) Pitricsom Ópusztaszerhez tartozik. Ha átlépünk a határ útján, az már Bodorszék, Dóc része. Jóval odébb, túl Hantházán. Sándorfalva, légvonalba nincs meszsze, taposni kell a kenyérgözös pedálját, hogy oda érjen, aki innen indul. A kanálison át már Balástya. Pitricsom - a világ közepe! Tanyasorának minden házában laknak. Szegedről, Kistelekről, Sándorfalváról jöttek haza s leheltek életet az öregedő kuckókba. A dolgos igyekezettel fák, virágok nőttek; megreparálták a tetőt, újrafűzték a kerftés leszakadt léceit. Merthogy a téeszidőkben, amint azt Zsóri Istvánnal végigvettük, se az ópusztaszeri Árpád vezér, se a dóci Virágzó, se a sándorfalvi Magyar- Lengyel Barátság, se a balástyai Rákóczi nem tartozott a kiemelkedő szövetkezetek közé. Az akkori pitricsomi paradicsomi élet bár kívánnivalót hagyott maga után, de a beszélgetőtársam 18 évet húzott le a Virágzóban, nyolcat a sándorfalvi téeszben, és a pontos számítások szerint csak 24 év és nyolc hónap munka után mondtak föl neki. - Traktoros voltam, lefogták a fizetés negyven százalékát, évvégén nulla volt a ráadás, de mégis jobb kedvvel dolgoztam, mint most. • Biztos ebben? - Nagyon is. • Nem a kor teszi? - Negyvenhét éves vagyok, az még nem kor. Eljárok ide, oda, százforintos az órabér, de mit kereshetek? Fél marék ennivalóra valót? Aki boltba jár, jól tudja: nem sok a becsülete már a zöld bankónak. Hamar kell robbantani a barnát, az ötezrest. Tízezres meg ritkán kerül a szegényember kezébe. Azért, errefelé, száz órán át, szinte megállás nélkül muszáj csúszni-mászni az izzasztó fólia alatt. Három hold földet visszavett Zsóri István, azon tartja el magát. a hetvenhárom éves édesanyját és besegít a külön élő sándorfalvi család ellátásába. Nagylánya már anya, fia még tanul. Van helye az alkalmi keresetnek. - Megpróbáltam én a városi munkát, de mikor megtudták, hogy tanyáról járnék be, azt mondták: nem fizetik az utat. Ha meg nem, akkor a kereset felét elviszi a bérlet. • Jár erre busz? - Hantházán megáll az ópusztaszeri. • Messze ide? - Húsz-huszonöt perc gyalog, de akkor, ballagni kell, ember módjára. Közben, a verőfényes délidőben, robogó porol el mellettünk, Trabant kanyarodik be odébb, pár házzal. Mivel épp a legfiatalabb pitricsomi állampolgár édesanyját tisztelhettifk annak vezetőjében, rákérdeztünk a fiatalasszonyra. Merthogy valahonnét ismerősnek tetszett: 9 Mióta mondhatja magát pitricsominak? - Ide való vagyok, csak tanultam és dolgoztam Szegeden. Na, ennek nekiülünk! Megtudjuk, Gercsó Dorina Kitti, Katalin nevű anyukája akkor jött vissza, amikor nagymamája leesett a lábáról. Mivel édesapja, aki nevelte őt, előtte már elköltözött az élők sorából, muszáj volt föladnia a Virág-cukrászdai munkát. Azóta remekül érzi magát, állatokat tart, gondozza a kertet és csak jószívvel gondol a nagymamára, mert a maga életéhez segítette. Kislánya hétfőn múlt öt éves, óvódás Dócban. Katalin Ópusztaszeren dolgozik, a polgármesteri hivatalban. Ugy mondja: - Jobbat is el tudnék képzelni, de már ide vagyok szokva, ami kell, az megvan. Nyugodt az ember lelke, hogy otthon van... látja, hogy nem beteg a jószág, szépen terem a föld. S mindezt a várost járt ember szájából hallottuk... Majoros Tibor A volt áruház előtti téren kilenc órától Opelek, Suzukik, Skodák és Land Roverek mellett még számos autógyár kocsijait csodálhatják meg a látogatók. Ihos József a népszerű Kató néni próbál mosolyt csalni az arcokra 11 órától. Délben rövid szüreti felvonulás kezdődik. Lovasok, néptáncosok, mazsorettek és fúvósok vonulnak végig a főutcán. A menetet követően a rendezvény fővédnöke, Ott József polgármester és a szervezők köszöntik az egybegyűlteket. A színpad elé egy órától a néptánc és népzene kedvelóit várják. Fellép az üllési, a forráskúti, az ópusztaszeri, a dóci és a csengelei néptánccsoport mellett a kisteleki nyugdíjas klub kórusa, az id. Vándor Rudolf Fúvószenekar, a Pro Art Szvit mazsorettcsoport és a kisteleki citerazenekar. A játszóházban a gyerekek bórözhetnek, termésekből Bábokat és játékokat készíthetnek és origamizhatnak. A vidámparkban mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb játékot, felülhet a kisvasúira, a körhintára vagy célbalőhet. A téren mustot „sutulnak", amit ingyen bárki megkóstolhat. A Művészeti Iskola képzőművészeti tanszakának hallgatói kosárfonó, csipkeverő, szövő, fafaragó és rokkázó bemutatót tartanak, valamint a népművelók munkáit kiállítják. A nagyok borászati versenyen, szkanderben, „Lökd meg a kecskét!" vetélkedőn és KRESZtotón, a kicsik pedig rajzversenyen mérhetik össze tudásukat és erejüket. A rendezvényt szüreti bál zárja. K. T. Pihen a markoló - kikötötték! Balla Pál és Hűse Lajos ebédel. (Fotó: Gyenes Kálmán) • Munkatársunktál Bodorszékben nagy munkába fogtak Balla Pálék. Markolós társával, Hűse Lajossal százméteres tavat ásnak. A fehértói csatorna mellé mélyítik az óriás gödröt. Ötven méter szélesre, három és fél méter mélyre kérte tőlük Sipos István szőregi gazda. Ahogy megtudtuk, a homokhordó Ifabillencs, ha épp jó a hangulata, hetvenet is fordul terhével egy nap. Ahhoz, hogy jó legyen a kedve, a gödörszélen álló kotrónak is helyt kell állnia. Nem úgy, mint a minap, amikor gondolt egyet a bivalyerős masina és orrával a gödör vizében landolt. A szó valódi értelmében: belebukott! Meg se moccant, se szép szóra, se káromlásra. Balástyáról kellett traktor, hogy kiemeljék őkelmét. Aláfaragtak kicsikét, egyengették az útját, hogy kihúzhassák a kátyúból. Mert a markolójával a vízbe szimatoló kotró, lehet szép látvány, de igazából az a meghatározás illik rá, amely szerint: gödörbe vitte a jó munka szekerét. Amint a hozzáértő gödörásók rendbe tették a magáról megfeledkezett kotrógép szénáját, minden a maga medrébe terelődött. A billencs homokkal púpozottan roboghatott, hiszen helyreállt a gödöri rend, a markoló kiemelte a földet, ráhuppantotta a teherautó platójára - eddig már csaknem 3000 köbmétert. A többhetes munka egynegyedét. Mostmár fütyülhetik és ki is fordíthatják az erós gépek kezelői a nótát: „Árok is van, gödör is van", mert az egész halastó, amely mint tudjuk, igazából egy nagy gödör. Mondhatná Rózsi mama, akár rokoni fokon is, mivel apai nagyanyám unokahúga s a tizenegy gyermekes Bélteky család tizedik szülötte, abból is a hatodik lány, hogy „nem mese ez, gyermek", hanem valóság, kényszerű valóság. De nem mondja, mert látszik a kezemunkáján, hogy megtalálta szíve vágyását s nyugdíjasként nagyjából azt csinálja, amiben öröme telik. Dióból, cukorból formál mesevilágot. Csókolódzó fehér galambpárt, ékeivel diszitett gyöngyösöket, hosszúfülű nyuszkókat, cifra kosarakat, fedeles szekereket. - Alig érem utol magam, most is Balástyára viszik majd, a lakodalomra. Fölteszik az asztalra, dísz is, édesség is - mondja miközben kicsi galacsinból formál csórt a fehér galambnak. Morzsolgatja, tekergeti az apró, színes habpöttyöt s halványan illesztve már ki is adja a formáját. A cifrázáshoz tortapiszírozót, görbeorrú műanyag oltótűt használ. Díszek tarka csipkeláncolata kapcsolódik egymáshoz. Babramunka. A mozgékonyabb terméRózsi mama és a fölfényezett cukorbirodalom. (Fotó: Gyenes Kálmán) szetű embertársainknak idő kell még megszokja. - Mindig csináltuk mi ezt gyerekkorunkban Icáékkal. Sütötte az ujjunkat, de raktuk répára, dióra meg mindenre, amin megállt. Tíz évig varrtam, tönkretette a szememet, valamihez kezdeni kellett. Megkaptam a rokkantnyugdijat, aztán a rendeset, de bele kellett fognom valamibe. Előbb csak a családnak adtam... Az se semmi, ha sorra vesszük a népes rokonságot, a pusztaszeri Béltekyek csapata mindig kiadott egy jó lakodalmat. A legutóbbit - nem tegnap volt - éppen Rózsi fia, Zoltán tiszteletére tartottuk. Hogy nem volt hiába való a mulatozás, arról a minap személyesen meggyőződhettünk a Diófa utca diófás házában, hiszen a kétéves Zolika, a maga korosztályában a remekebb fickók közé tartozik. - A kismenyemék? Semennyi pénzért nem csinálná egyikük se - árulja el Rózsi mama az utánpótlást firtató kérdésre. - Icánk szokott segíteni, meg volt itt a szomszédban Kovács néni, ő néha beállt hozzám, de már megHalt szegény, nyolcvankét éves volt. Tóthné, Rózsi mama elmondja, hogy jó lenne egy külön hely, amelyik se nem meleg de se nem hideg, hogy férjen a sok figurával. Farigcsálni, pöszmögni a darabkákkal nem éppen a legjobb az utcai szobában, de ha nincs más - ez is megteszi. - Sokszor bekapcsolom a tévét, nem nézem, csak kell, hogy valami zaj legyen velem. Néha átjönnek az asszonyok, beszélgetünk. Éjfélekig is eltart sokszor. A kinti, a kerti, az udvari munkára kevesebb idő jut. mi a szép eb- Az, mikor összeáll, amit előtte kigondoltam. Mert sokat szoktam rajta eszelni, hogyan is lenne jó. Azt mondják az asszonyok, hogy a rózsák általában szépre sikerülnek. Hozzák az újságot, mutatják, hogy más miket csinál. Nekem is van egy nyaláb fényképem, ha valaki nem tudja, hogy milyet is akar, azokból választjuk a mintát. De szívesen el is mennék tapasztalatcserére, gondoltam, hogy írok, annak az asszonytársnak, akit az újságban láttam, de hiába kerestem a térképen a falu nevét, nem találtam. A cfme sincs meg, de gondoltam, ha nem város, ismerik a „cukros nénit". Mert a pusztaszeri gyerekek engem úgy hívnak M. T.