Délmagyarország, 1997. augusztus (87. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-01 / 178. szám

PÉNTEK, 1997. AUG. 1. KITEKINTŐ 7 • A pusztaszeri szilaj homokháton Magyar Ferenc a libáknak arat Kedves Környékbéliek! F

tcibéli ismerősömmel futtottunk össze a minap a pusztaszeri bekötőn. Elkeseredve említette, hogy ne én vegyem észre: megcsúszott lába alatt a talaj. Szomorú világ rajzolódott elénk. Harminc év hiába való munkája. A sokak boldogtalansága, a kevesek kiváltsága. Vajon hányan mondhatják el magukról: megfogták az isten lábát? Vagyis: kedvez a szerencse az életüknek. Nemcsak Önöknél, máshol is e kis honban, egyre népesebb a tábor, akiket a hatalomváltás a jég alá kényszeritett. A politikai szónoklatok mesterei rosszra hergelték az embereket. Igaz, változott a rendszer, mások lettek a haszonélvezők. Úgy érezzük: a kapitalisták malmára kell hajtanunk a vizet. Lehet mindenki a maga szerencséjének kovácsa?! Akiket az utcára tettek - Pusztaszeren se kevés a számuk - mihez kezdjenek? A szakma, amire képzést kaptak - elértéktelenedett. Ha a módosabb réteg nem tart igényt munkájukra, segélyből, alkalmi segítőként élni igencsak fájdalmas. Ezelőtt, lehet, hogy nem jól látom: a többek keserves munkájának gyömölcséből - és ez a lényeg! - lényegesen több jutott - többeknek. Most meg?! (Nem ide illő kérdés: de mire megy el az adófizetők pénze, például? Kiket gazdagítanak a kicsikart milliárdok? Bennünket?!) A

nép, ahogy errefelé mondjuk: robotol látástól Mikulásig! Akinek van valamije, azért, akinek elfogyott mindene - azért. Közben sokaknak támadhat olyan érzése, mikor kapadozik az Isten lába után, hogy az - stílusosak maradjunk - istentelenül rúgkapál Dinnyeérés, családlátogatás A dinnyeárus magányossága. (Fotó: Gyenes Kálmán) Most már jócskán pereg a szem. (Fotó: Gyenes Kálmán) • Munkatársunktól Mint a tavaszon híre járt, ügyeskedők spanyol, görög tájak dinnyéit csempészték az utak mellé, s úgy árulták, mint magyar görögdinnyét. A turpisságra éhes hivatal fölkapta a fejét: ezt már azért ne! A magyarnak magyar dinnye dukál! Betiltották, vagyishát: kitiltották az utak mellől a más ország dinnyéit. Hát, igen... Nehogy ennek a bődületes dinnyeségnek is mi igyuk meg a levét, hiszen a dinnyelobbi - mint ismeretes, - agyafúrt... Mi, akik általában mindenre kellő lendülettel harapunk, ilyenkor, a magyar dinnyeérés idején csupán vakarhatjuk a dinnyénket. Vajon, amit fölvág a mohó dinnyevágyó, abba biztos nem törik bele a bicskája? Amibe harap - abban se hagyja ott a fogát? (A hatalmasaink ugyanis a gyanútlan dinnyeevők fejére szoktak koppintani, ha nem az előírtak szerint eszik, amit előírnak...) Abban viszont már teljes bizonyossággal biztosak lehetünk, a kép is erről árulkodik, hogy Kovács Istvánék ládázott sárgadinnyéje Medgyesegyházáról érkezett Dorozsmára. Összekötve a hasznost a kellemessel: a kényszerű piacolást a röszkei családlátogatással. Merhogy a dinnyeárus Kornélia anyukája, Rózsi, onnét került a békési faluba. Mindenre gondolhatunk a pusztaszeri és a péteri határ összesimulásánál, csak arra nem, hogy percek múlva két kisteleki presszóbéli ismerős ráz kezet délidőben. Aratók keresésekor fordultunk be a libafarm „bádogkörítésébe" szétszedett lemezhordókkal határolt birtokra - s találtuk ott Magyar Ferencet, a fiatal gazdát. Druszájával, a másik Ferivel, az arató-cséplöt javították. Beszélhettünk volna vadászatról, koronglövészetről, földvisszaadási tortúráról, szegedi diákévekről, kisteleki emlékekről, de kötöttük az ebet a karóhoz: csak az idei aratást vesszük górcső alá. Főleg, hogy kinek adja a termést a Bagi-féle szélmalom alja, a szilaj pusztaszeri homokföld és kései rajta már az aratás. Ferenc gazda konyhája hűvöst kínál a beszélgetéshez. Kellemes hideg a sör is. Ezek után: - Mindent beleteszek a libába. Nem számolom, hogy mennyit, a kétszáz holdas birtok az állatoknak terem. Nevettek, mikor a rossz homokokat összeveszegettem. Mit akar azokon Magyar Ferkó? Meg lehet nézni, milyen most rajta a tritikálé... Megy minden a libába! Minden kritikát állhat, hiszen, mint megtudtuk, a pusztaszeri gabonaföldek megkapják a maguk műtrágyaadagját, amint leadják termésüket, jönnek rá a libák. Négyezerötszáz jószág, ha elindul, ott kalász kalászon nem marad, két hétig nem kell nekik más takarmány. Előtte se mindig: - Amikor még tejes a búza, már akkor ráengedem őket. Összetapossák, letrimbolják, de meg is trágyázzák. Persze nem mindre eresztem rá az állatokat, és be is tárcsázom utánuk a földet - halljuk a mai gazdai módszer párszavas vázolását, véle azt, hogy hullajtja már szemeit a túlérett kalász, de még nem kései az aratás. Ki gondolta volna, hogy a pusztító jószágbanda is lehet jó aratótárs. Meg a legjobb fölvásárló cég. Lábon átve• Munkatársunktól Sok volt az eső, a gaz nőtt, a gabona ledőlt, a bogarak, férgek szaporodtak. Permetezni, kapálni kellett, ahogy a nap kisütött. A zsombói Bigors Antal szinte mindennap locsolta az apósa földjét, mégis fölsárgult a paradicsom levele, vész ütött a paprikába. Találkozásunkkor azt mondta, hogy semmi jót nem mond az idei nyárra. Odébb pár házzal, a forráskúti Jenei Tiborék hasonlóan vélekedtek. Hozzátették: aki jól megkaszálta a gyepet, vagy éppen bő termést sodorhatott a lucernásról, az sem lehetett elégedett, merthogy a gyakori esők miatt sokszor ott feketedett meg a sorában a télire való takarmány. Úgyhogy nem járunk messze az igazságtól, ha elvicceljük az idei nyarunkat s azt mondjuk: ősznek jobb lett volna. szi a terményt. Magyar gazda elmondja, hogy tíz évet egybeszámolva szabad ezt igazán komolyan értékelnünk. Ők például így számolnak, ami pénz jön a házhoz, az mind megy vissza a libába. Miattuk vette a gépeket, az ekétől a szemforgatóig minden megtalálható a Bagi-féle szélmalom-aljába telepedett gazdaságban. Szűcs Feri régi barátként mondja, hogy tényleg van minden, vetőgép, kombájn, bálázó, villáskuli. Később halljuk, hogy a baj se tétlenkedik. - Egy marék csapágyért otthagytam majdnem százezer forintot - csóválja a fejét Ferenc gazda. - Az alkatrészek meg a gázolaj árát föl, a gabonáét leanyomják. Ez lenne az igazi piacgazdaság? Feri legyint: - Tudják jól, hogy a paraszt muszájból költ. A tulajdonlap - szent A magtár műpartra épült. Az udvar legalacsonyabb részét kellett föltölteni miatta. Szemet szúr, hogy pár méterrel odébb már nincs lapos, oda még homok se kellett volna alaprakáskor. A csodálkozásra mondja Ferenc: - Ide kaptuk az engedélyt. A tulajdonlap szent. Ez van a nevemen. És csak a sajátomra építhetek. Eddig úgy tapasztaltuk, hogy ameddig a szem ellát, mind Magyar-birtok. • Helyes, de a többi, akkor, valójában kié? - Az is az enyém. Csak azt még nem írták át a hivatalban. • És ha szó nélkül emel oda épületet? - Vadászként azt tanultam, a tisztesség mindennél elébb való. • Mások nem így vélekednek. S azt is léptennyomon halljuk, tapasztaljuk: lopnak, csalnak, hazudnak az emberek. - Legyen az ő dolguk! Maradva a vadászatnál, sokszor látom, hogy a bevásárló vadászok, meg az orvadászok barbár módra gyilkolják a vadakat. Mindegy mekkora, milyen, csak a fazékba kerüljön. Nekem annyi fegyverem van, hogy az összes vadat kiirthatnám... - Inkább etetjük, gondozzuk őket - szól közbe a másik Feri, majd elköszön, hogy a csemegekukorica idejében le legyen szedve náluk és mi belekezdhessünk az aratásba. Pontosabban Magyar Ferenc arasson, mert jómagam hiába kerültem egyet a kombájnnal, úgy voltam ott, mint szántásnál a légy az ökörszarvon. A java munka a hozzáértőnek jutott. Gyönyörű gabonát vágtunk. Ahogy Feri saccolta, legalább negyven mázsát ad holdja. Nem méri, a libák még nem követelik a számlát. (Igaz, adóba se írják le.) Fogják a dolog tollát! A feleség, a gyerekek a pusztaszeri házat lakják. Annakidején, az induláskor, amikor belecsapott a villám a fólia alá terelt libákba, és lényegében újból kellett éleszteni a gazdaságot, ők is itt éltek. Három kilométer a falu. Magyar gazda benti háza sem mindennapi. Dolgos emberről árulkodik. Hát, ahogy körbepillantunk a nagy udvaron, láthatjuk: mindenhol fogni kell a dolog tollát. - Nem vagyok panaszkodó, úgy fogom föl az életet, ahogy jön. 0 Ekkora gazdaság milyen szakértelmet kíván? - Élelmiszeripari iskolát végeztem, a többibe meg húsz év alatt lassan beletanulok. Csodálkoztak sokan, merek venni kombájnt, mondták: nem lesz majd, aki hajtsa. Én meg azt feleltem, ha más meg tudta tanulni... Három hét alatt belejöttem. Nem szeretem, de nem hagyhatom messzire az egyik munkát a másiktól. Most is, ahogy magtárbetont ér a gabona, jönnie kell a bálázónak, teketjük föl a szalmát, és visszük azt is a helyére. 0 Mi a haszna manapság kétszáz hold visszavett földnek? - Mivel tőlünk jó tömők hordják a libákat már régóta, megvettem a szükséges gépeket, fölépítettük a falusi házat; minden évben, a koronglövő barátaimmal megtarthatjuk a születésnapomat, az engedélyezett pályámon... Ha ezeket egybe veszem, és elfelejtem, hogy két ember helyett emelem a táposzsákot, etetem a ludat, meg hogy néha-néha becsíp derekamba az ideg, mint most is, akkor azt mondom: a szabad levegő, a szép természet. Hát, mondjuk erre, hogy ez nem így igaz? Majoros Tibor Helikopter Szegény Bartucz Laci már nem repül Tibi öccse helikopterén. László barátunkat az égiek kapták a szárnyukra. Örökre itthagyta Kisteleket. A Bartucz-család a dolgos és szerencsés kistelekiek hírében áll. Az apa a legnagyobb téeszvilágban ültetett magánszőlőt; a kisebbik fiú, Tibor, mára tekintélyesen meggyarapodott. Szerelője, tervezője majd vezetője a magánosított gázszolgáltató részvénytársaság kisteleki részlegének, és részese más javaknak. Nemrégiben helikoptert vásárolt, s ahogy mondják, már le is tette rá a hajtási engedélyt. Most már nem ok nélkül suttogják: ha (gy halad, a család valóban föléje emelkedik városának... M. T. Milyen az idei nyár? A forráskúti Jenei Tiborék szép nyarat remélnek... (Fotó: Gyenes Kálmán)