Délmagyarország, 1997. augusztus (87. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-28 / 200. szám

CSÜTÖRTÖK, 1997. AUG. 28. KAPCSOLATOK 13 • A hét fotója A szférák hangjai Tanévnyitó gondolatok Ha pedagógus kollégáimat megkérdezném arról, mit tartanak a mostani tanévnyitó ünnepi köszöntök legvalószínűbb kezdő szavának, bizonyára azt felelnék: nehéz. Igen, igazuk lenne, nehéz a pedagógusoknak ünnepelni itt és most. Ennek okai közismertek: az oktatás, a kutatás, az egész kulturális szféra válsággal küzd, egyre veszít hadállásaiból annak ellenére, hogy tudjuk, az elmúlt másfél, két évtized gazdasági világválságát sikeresen túlélő, pozícióikat jelentősen javító országok a legnehezebb években is növelték az oktatásra, kutatásra, fejlesztésre fordított pénzösszegeket. Nálunk épp az ellenkezője történt, mintha éppen mi feledkeztünk volna meg arról, hogy az ember a legfőbb termelőerő, és e legfőbb termelőerő teremtője, formálója a pedagógus. Az a tanító, tanár, oktató, akit olyan belső elkötelezettség fűz az oktatáshoz, neveléshez, amely e munka vállalására, betöltésére szólít, hív fel; az a pedagógus, akinek hivatása van. Ezen a ponton számomra meg is szűnik az ünnepi köszöntés nehézsége. Ha nem a pedagógiai munka külső feltételei, körülményei állnak a vizsgálódás előterében, hanem legbelső lényege és éltető közege, a tanár-diák kapcsolat, akkor nézetem szerint már nem nehéz az ünneplés, természetes az öröm. „Ha valaki gyors kémlelő eljárást keres, amellyel eldöntheti, hogy akivel szemben áll, optimista vagy pesszimista-e, azt ajánlom, puhatolja ki, mi a véleménye a pedagógiáról. Aki hisz a pedagógiában, csak optimista lehet... A pedagógusi hit kettőt tételez fel: hogy az emberek az eddiginél különbbé nevelhetők, s hogy az eddiginél többre taníthatók. A nagy nevelők általában az elsőt tartják fontosnak, engem inkább a második izgatott" -, írja Németh László A pedagógus hite című munkájában. Engem személy szerint a tanári munkában az oktatás és nevelés kölcsönhatása érdekel leginkább. Engedjék meg, hogy egy kedves regényhősöm, egy öreg matematika professzor szavaival mondjam el meggyőződésemet az oktatás és nevelés dialektikus egységéről, a tanári személyiség szerepéről. „A fontos, ki és hogyan tanít. Az oktató lelkesedése, szeretete tárgya iránt jobban nevel, mint bármely tőle nyerhető információ. A lelkes oktatót hallgatva a tanuló többet kap, mint bármely nagy tudóssal történt találkozásból; az önzetlen szeretet nagyszerű példáját látja. Az igazi pedagógus egyéniségével nem fér meg a fukarság. A pedagógusnak bőkezűnek kell lennie, töprengés nélkül kell pazarolnia magát, idejét, lelkét. Ez a munka mindig mérhetetlen önfeláldozást kíván. Az oktatási folyamat önmagában, minden fogyatékossága ellenére magas erkölcsiségű dolog. Az értelmes, a jó, az örök magvának elhintése bármilyen tantárgy oktatása során lehetséges." Mint tudjuk, a tanári személyiség hatékonysága, a pedagógiai munka értéke roppant nehezen ellenőrizhető, s objektíve nem mérhető. Aki elégedett, netán boldog akar lenni a tanári pályán, annak el kell fogadnia ezt a paradoxont. Ez csak akkor lehetséges, ha a tanár a saját önmegvalósítás-etikáját a szolgálatetika szintjére emeli. A nevelés hosszabb távon, késleltetett módon jutalmaz, külső elismeréssel ritkán jár. Az ilyen természetű feladatok csak olyan személyiségeket motiválnak, akik tevékenységükben találják meg jutalmukat, képesek ezt mint sikerélményt átélni, akik a valóság megismerésében és megváltoztatásában egyben önmagukat is megvalósítják.l Joggal merülhet föl a kérdés, helyes-e, jogos-e, méltó-e a tanévnyitás ünnepléséhez csupán a kötelességteljesítés, a feladatvállalás, a felelősség hangsúlyozása? Úgy érzem, igen. A felelősségnek, pontosabban a felelősség vállalásának ebben az ügyben méltósága van: a felelősség méltósága, s a felelősségnek prioritása van a szabadsággal szemben is. Szalamin Edit Sokért nem adnánk, ha ki lehetne deríteni, mi szólhat a ferences atya fejhallgatójából. Aligha valószínű, hogy a serdületlen ifjúság körében divatos rap,' techno, rave stb. irányzatok valamelyikének révületébe merülne az idős pap. Arckifejezése inkább magasabb rendű örömök élvezetéről árulkodik. Talán a szférák zenéjét sikerült befognia a sétálórádióján. Esetleg muzsikaszó helyett prózai szöveg szól hozzá: az arcára rajzolódó mennyei mosolyból ítélve még az sem lehetetlen, hogy egyenesen odafenntról hall szózatot, valamely „szolgálati" hullámhosszon. (Fotó: Nagy László, szöveg: Nyilas Péter) Valamiféle" képzésről A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Közművelődési Tanszékén 1989-tól képzünk művelődésszervező szakos szakembereket. Miért és mire? A „miért"-re azt a szerénytelennek is nevezhető választ adhatjuk, hogy mert a szakra jelentkezők egyre növekvő számából következtethetünk egyfajta társadalmi igényre. Az 1997/98-as tanévre nappali képzésre jelentkezettek száma 300, levelező tagozatra 389. (Az előző esztendőben ez utóbbi száma 170.) A felvehetők száma: nappali tagozatra kb. 80; levelező tagozatra 60. Ezzel szemben az utóbbi 3 évben a felvettek száma nappalira 100-110; levelezőre 120-130. A „mire" kérdésre egy lehetséges válasz: kulturális intézményekben folyó munka szervezésére magas szintű elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkező művelt embereket szeretnénk kibocsájtani a főiskoláról. Az általunk képzett diplomások, kulturális menedzserként dolgozhatnak a média, a kultúra különféle területein. „A kulturális menedzser a szűkebb vagy tágabb értelemben vett kultúra gondozója, kezelője, animátora" olvasható az ELTE 1995-ben kiadott kulturális menedzserképző programjában. Természetesen mindenkinek (intézményeknek) joga van szakemberképzésre, ha a jelen körülményeknek megfelelve a képzését akkreditáltatja az arra illetékes bizottsággal. A miénkhez hasonló képzési formák megtalálhatók az ország más városaiban tevékenykedő tanárképző és tanítóképző főiskolákon, illetve Pécs, Debrecen, Budapest tudományegyetemein. Mindez indult 1988-89-ben, illetve a 90-es évek elején. Ki itt az első, a második stb.? Lényeges ez egyáltalán? Kérdezem, mert már másodszor jelenik meg inteijú a DM-ben, ahol „másodikként a JATEn..." nyilatkozat olvasható. Igaz, az általam ismert tematikák egyike sem tartalmaz konkrét város-, településkritikát. A felsőfokú képzésnek (tanfolyami szinten sem) nem feladata önkormányzatok kioktatása (oktatása lehet), még akkor sem, ha némelykor „Csak úgy puffognak a frázisok"... Tanszéki programunk talán annyiban különbözik más tanszékek elgondolásaitól, hogy mi másfél-kétéves alapképzés után három, egymástól elkülönülő szakirányban, elmélyültebb képzést adunk. Nevezetesen a menedzser-, a média-, a vallástudomány területén képezhetik magukat hallgatóink. Az 1997/98-as tanévtől a média szakon belül a spanyol nyelv és kultúra magyarországi közvetítésére képezünk szakembereket. Ebben a képzésben nélkülözhetetlen segítséget kapunk a JATE Hispanisztka Tanszékétől. Tanszékünk oktatásrendjét, tematikáit, kutatási témáit, a tanszék egész tevékenységét a Magyar Akkreditációs Bizottság 1997-ben, erős minősítéssel akkreditálta, piacképesnek minősítette. Talán az is egyfajta - számunkra nem elhanyagolható - minősítés, amit a jelentkezések magas száma jelez. Ezen belül is az a tény, hogy levelező tagozatos hallgatóink között szép számmal találhatók gyakorló rádiósok, újságírók, televíziósok az MTV, a körzeti tévé, a különféle rádiók és újságok szerkesztőségeiből. Meg kell említeni azokat az egyetemista (bölcsész, jogász), nappali tagozatos hallgatókat, akik (kb. 20 fő), igen szorgalmasan tanulnak nálunk. Továbbá azokat a főiskolai hallgatókat, akik harmadikként veszik fel a művelődésszervező szakot. A tanárképző főiskolák mindig ragaszkodtak a kétszakossághoz. Ez esetünkben azt jelenti, hogy nappali tagozatos hallgatóink a művelődésszervező szak mellett tanár szakkal is rendelkeznek. Ezek lehetnek: magyar, történelem, idegen nyelv, rajz, szlovák, román, fizika, számítástechnika, technika, kémia. Képzésünk szempontjából rendkívüli nagy értéket képviselnek a tanár szakok által „hozott" műveltségi területek. Ehhez járulnak a neveléstudomány, a pszichológia és a társadalomelmélet szolgáltatta ismeretkörök. Úgy gondolom, hogy a 8 félév képzési idő alatt hallgatóink (nappali, levelező és 6 féléves másoddiplomásaink), ha akaiják, igen magas szintű műveltséget szerezhetnek, amely egy jó alap, amelyre aztán egész életükben sikerrel építhetnek tovább. Ezt a „valamiféle" képzési formát talán nem kellene úgy kezelni Szegeden (a DM-ben), mintha nem lenne. Pedig van! 1975-ben született és megfiatalodva újra jelentkezett 1989-ben. Rigó Jázon LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tartásával, szerkesztett formában jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. Ha az idő kegyes lesz hozzánk és meghallgattatunk, akkor kerek egy éven át idézünk - Bálint Sándor nyomán - jelös szögedi napokból, és a hozzájuk kapcsolódó hagyományokból. Bertalan (augusztus 24.) apostolt „az igaz izraelita" névvel szokták emlegetni, igaz, csak azok, akik élettörténetéről valamely irodalomból tudomást szereztek. Jézusnak e nagytudományú, Indiából érkezett tanítványát egyébként alig ismeri a néphagyomány. Ám amit mégis tudunk, azt Bálint Sándornak köszönhetjük. Krisztus megdicsőülését követően Bertalan vissza„Bertalanhagyma" és Egyed napja ment népéhez, ahol sokan kérték, keresztelje meg őket. A pogányok azonban nem nézték ezt jó szemmel, ezért elevenen megnyúzták, majd lefejezték, s halt vértanúhalált. Innen van az, hogy nem egy céh, közöttük a szegedi bőrművesek, jelesül az itteni szűcsök is - szívesen választották védőszentjüknek. Bertalan napja - tartották rég elhalt eleink - már az őszt jelzi, ám a napsütésben szegényebb helyeken éppen ezen a napon fogtak hozzá a szüreteléshez. Ebből máris kitetszik, hogy Bertalan apostol volt a szőlőtáblák egyik tisztelt védőszentje. Napján az emberek nem dolgoztak, hanem iddogálás közben kémlelték az eget, esőfelhők ellen sóhajtva, miközben gyermekeik kereplővel ijesztgették a szőlőt minduntalan dézsmáló madárseregeket. A régiek sokat adtak az időjárási regulákra, s tartották is magukat hozzá. „Amilyen Bertalan napja, olyan lösz az ősz" - mondották másutt, ahol szőlő nem termett, ezen a napon kezdték az őszi mélyszántást. Tájunkon is ismert volt, hogy „A Bértalankor köpült vajat nem ötték mög, hanem, ha valakinek fájtak a belei, akkor a hasát kenyögették vele, mögénten, ha fájt a gyomra." Gyermekéveimnek java részét nagyszüleimnél éltem, így közvetlen tapasztalatból tudom, hogy támadásra, kelevényre jó ír volt a bértalanhagymás-mézes kovász. Gyógyhagymáról volt szó, amely a jelzett keverékkel került a kelevényre. Egy éjjel kitisztult, „a vőggyit is kiszítta", csak aztán kellett vigyázni, hogy el ne fertőződjön a seb. A népi gyógyítás eme változata már régen nem él, pedig hatásos és steril volt. A parasztemberek számára az egyik jelentős nap volt szeptember elseje: Egyed napja. Ugyanis ezen a napon fogták hízóba a majd télen levágásra kerülő disznót. Egyed remete volt, a 8. században élt, kinek koponyacsont darabkáit Esztergomban őrizték, és van néhány temploma, illetve szobra, igaz, még inkább a hajdani nagyobb Magyarhon területén. „Egyedet - tudhatjuk meg Bálint Sándortól - a népi jámborság már régóta csak a Tizennégy Segítőszent egyikeként tartja számon, ünnepe azonban naptári helye miatt - archaikus, őszkezdő nap, míg másutt, mint jószágoltalmazó szentet tartják számon. De ismert az is, hogy a szoptatós anyák az ő pártfogásában reménykedtek, hogy idő előtt ne apadjon el a tejük. Más magyar tájak hagyományait tükrözi, hogy Egyed napján kell a köménymagot megszenteltetni a pappal, mert csak így lesz foganatos gyógyszerré azoknál, akikben a szél elakad. Mosolygunk ezen, ugye, pedig hát... Errefelé is napja táján kezdték régen vetni a búzát, a rozsot, és él még a pajkos kérdés: „Mikor van a málénak nevenapja?", mire a a huncutul ravasz válasz; „Ögyed napján". Ifj. Lele József Rahói gyerekek Kárpátaljáról, a rahói járásból érkezett harmincöt gyerek Szegedre, a Bartók Béla Művelődési Központ által szervezett anyanyelvi táborba. Kőrösmező, Rahó, Bogdán, Nagy-Bocskó, Gyertyaliget helységekből jöttek a gyerekek, akiket öt tanár kísért el a július 10. és 15. között megrendezett nyelvművelő táborba. A szervezők célja az anyanyelv ápolása mellett a kapcsolatépítés volt, hiszen a Tisza összekötőkapocs a hajdan volt testvérvárosok között. A szervezők ezúton köszönik meg a táboroztatáshoz segítséget nyújtók támogatását. Megérdemlik, hogy fölsoroljuk őket: Gyermek és Ifjúsági Koordinációs Tanács Titkársága, határainkon túli kisebbségi ügyek tanácsnoka, Szegedi Kulturális Alap, Dél-alföldi Ifjúságért Alapítvány, Százszorszép Gyermekház, Ónix Bútoripari és Kereskedelmi Kft., McDonalds Kft., Plumex-Virág Kft., Selmeczki Cukrászda, Hársfa utcai élelmiszerüzlet, Morton's Idegenforgalmi és Kereskedelmi Kft., Korzó Mozi, Vadaspark, Szegedi Néptáncfesztivál, Szegedi Vízművek és Fürdők Igazgatósága, Szegedi Extra, dr. Altorjai István, dr. Strausz Istvánná, Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, Juhász Gyula Művelődési Központ Nyugdíjas Klubja, Magyar Kisebbségi Információs Egyesület, Deszki Zöld Kukac Diákkör, Deszki Polgármesteri Hivatal, Magyar Béla zöldséges, Mórahalmi Közösségi Ház, Mórahalmi Parasztkórus, Mórahalmi Polgármesteri Hivatal, Mórakert Mezőgazdasági Szövetkezet, Késztető Ifjúsági és Kulturális Egyesület. A Bartók Béla Művelődési Központ szervezői Minden kilométerkőnél? Nincs pénz semmire, se egészségügyre, se oktatásra, se útépítésre. No de hogy is volna, mikor mindenki csalja, lopja, húzza, viszi. Már aki hozzájut. Ki hivatalosan, ki másképp. Az ötletek és lehetőségek kimeríthetetlenek. Például a vámcsalások száz formája. Papíron utazik az áru, valójában nem is létezik. Az országba települők gyors ügyintézést kaptak nevük használatáért, néhányan így szereztek vagyont. Az „olajos ügyekben" milliárdokról szól a fáma. S a büntetés, a számonkérés, az okozott kár megtérítése? Ha lefülelnek néhány apróbb bűnözőt, a nagyok megússzák, semmire nem mennek velük. Mint például a szegedi „olajügyben", a közel három milliárdos csalás majd két évi tárgyalás után úgy elsimult, hogy a büntetés a bíróságok addigi működését sem fedezi. Úgy látszik, egy régi filmcímmel lehetne jellemezni a helyzetet: „Ott vagyunk minden kilométerkőnél". Már akik a piszkos ügyekben segítik, óvják, védik egymást... Szenti András