Délmagyarország, 1997. augusztus (87. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-22 / 195. szám

CSÜTÖRTÖK, 1997. AUG. 28. KAPCSOLATOK 9 'J"ll"t Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tartásával, szerkesztett formában jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 A hét fotója Másfélkerékpár ff ff • Szögedi Naptár Rókus Nagy sebességgel haladunk a XX. század vége felé, amiből, úgy látszik, nem mindenki kér. Az űrtechnika robbanásszerű fejlődése mellett a földtechnika is jnegszüli a maga vívmányait, amint azt a képen látható, feltételezhetően három kerekű másfélkerékpár is híven bizonyítja, mindamellett a másfélkerékpár tömeggyártása megoldaná az újságpapír újrahasznosítását is. E járgány főként azok körében lenne kedvelt, akik a pocakjuk miatt nem tudnak ülni, csak feküdni, illetve azok körében, akik - egyensúlyérzékük hiányát pótlandó - így könnyebben hazajutnak a kocsmából. (Szöveg: Podmaniczky Szilárd, kép Karnok Csaba) villamos ajtaja, a mi Indóház terünk Ha az idő kegyes lesz hozzánk és meghallgattatunk, akkor kerek egy éven át idézünk - Bálint Sándor nyomán - jelös szögedi napokbál, és a hozzájuk kapcsolódó hagyományokból. A szent iránti kivételes tiszteletet a 18. század nagy pestisjárványai hozták magukkal - hazánkba is. A segítségéért áhítozó nép elsősorban azokban a városokban emelt kápolnát a tiszteletére, ahol franciskánusok voltak. Szeged is ennek köszönhette, hogy 1739ben megépült a Szent Rókusról elnevezett kápolnája, majd temploma. Éspedig a már régebben prosperáló Szent Rókus ispotály (kórház) közvetlen szomszédságában. A 12-13. század fordulóján élt, korán elárvult ifjú, miután örökölt vagyonát a szegények között szétosztotta, Rómába zarándokolt. Visszafelé jövet pestisben szenvedőket gyógyított, kiktől a betegséget megkapta, de még így is segíteni akart a nála súlyosabb betegeken. Amikor visszatért szülőhelyére, nem ismerték meg (nyilván a súlyos betegség tette, hogy teljesen eltorzult), és kémnek vélve börtönbe csukták - ott is halt meg. Legendája szerint később föltárt koporsójában egy táblán ez állott (latin nyelven): „Akik pestisben szenvednek, és Rókushoz folyamodnak, meggyógyulnak." Bálint Sándornál olvasható (Ünnepi kalendárium n. 192. o.): „Bár Rókust az Egyház még nem avatta szentté, mégis, már régóta egyetemessé vált." Kezdetben (mára 15. századtól fogva) a Rókus kápolnákat, -szobrokat a hívek emeltették, éspedig fogadalomból. Ugyanők azt is megfogadták - nyilván papírra vetve hogy napját a betegség távol tartása miatt ünA napokban több mint negyvenfős csoport utazott Erdélybe, a Maros megyei gazdakörök meglátogatására. A körút szervezője a Szatymazi Gazdakör és a Szatymazi Takarékszövetkezet volt. A résztvevők közt akadtak szegedi, ásotthalmi, zsombói és sándorfalvi érdeklődők is. Kalotaszeg után Csíkszereda, majd a Maros megyei Kibéd volt a célpont. Kibéd ugyanis zöldségtermelő falu (hagymájuk és fokhagymájuk is híres), de az ottaniak is új utakat keresnek: szeretetnének facsemetéket nevelni, s paprikát termelni. E tervükhöz kérte Csomós Attila Maros megyei prefektus dr. népként ülik meg. Vagyis mindenkire nézvést dologtiltó nap lesz. A tápai História Domus tanúsága szerint az ottani (tápai) templom egyik harangját éppen Rókus nevére és emlékére szentelték föl: „Ez a nép szándéka, légy Szent Rókusnak szentelve." A harangot, mint annyi mást is, az első világháború „vitte el". A főként barokk kápolnákban, templomokban, illetve szabad téren álló Rókus-szobrainkat a hívek állíttatták, fogadalomból. Sok helyen együtt látható Szent Sebestyénnel és Szent Rozáliával, a pestisbetegségben, s más ragályos betegségben szenvedők társpatrónusaival. Az egyik legszebb ilyen szoborcsoport Budán található, a Szentháromság szobor tövében. Rókus kivételes szegedi liszteletét jelzi a róla elnevezett Rókus városrész, amelynek - lévén hajdan még szántó - „kukuricaváros" a Vlz (1879) előtti neve, az ottani tanyák gyermekeié pedig „kukuricagyerök" volt. A szegediek régi fogadalmi napja Vasas Szent Péter ünnepe (augusztus 1.) volt, amikor is 1738 és 1838 között a „gugahalál", vagy „döghalál" (a pestis egykorú neve) emlékére, illetőleg a pusztulás megállásának az emlékezetére, a rókusi kápolnától Alsóvárosig, az egész várost összefogó körmenetet rendeztek. Ez a szokás már emlékben sem él. Meg kell jegyeznünk, hogy a tápai temetőkápolnában sem Rókusnak, sem Sebestyénnek, sem Rozáliának nincsen emléke, annak ellenére sem, hogy az a kápolna is a pestispusztítást idézi. Ugyanakkor ismert még legidősebbjeink körében, hogy a krónikus lábfájósok, és azok, kiknek lábát kutya harapta, Rókus segedelmét kérik a felgyógyuláshoz. Ifj. Lele József Somogyi György, a Szatymazi Gazdakör elnöke segítségét. Az elnök úr ugyanis a szegedi fűszerpaprika-nemesítés vezetője, emellett saját nemesítésű kajszibarackfajtával is rendelkezik. A kintiek saját birtokaikon gazdálkodva, s a közel száz éves múltra visszatekintő gazdakört újjászervezve próbálják megvalósítani nagy terveiket. Nyárádszeredán Magyari Sándor gazda már hét éve tervel paprikát (fűszert és étkezésit egyaránt), mégpedig kiváló minőségben. Magyariék saját őrlésű fűszerpaprikáját minden háziasszony belerakhatja az ételbe. Farkas Tibor A avagy Mit is jelent az, hogy „indó?" Hát biz' az semmit. Talán az „indolens" rövidre kopott magyar formája? Ami az idegen szavak szótára szerint „(1) közönyös, (2) felháborítóan nemtörődöm, (3) érzéketlen (orv.). Indó-ház tér. Öreganyám gyakran okosított. „A klozetba nézz be fiam, ha tudni akarod, miféle embör lakik a lakásban..." Szeged kivétel. Itt nem kell beóvakodni a lakás eme intim zugába a tudásért. Elég csupán az előszobában körülnézni. Ez a tér emberemlékezet óta őrzi konok kitartással faluvégi slampetségét. Olyannyira, hogy megkerülhetetlen a kérdés. Ugyan hol rejtőznek e bámulatos fafejűség gyökerei? Hogy a nagyállomást miért oda építették, ahol áll ma is, fene tudja. Talán a vasúti híd miatt, amire már a Nagy Víz előtt is csak csikorogva tudott földkanyarodni a gőzös. Közelebb a városhoz tgy nem kerülhetett. A pesti vonal nem Szögedébe vezetett, hanem át a hídon, Temesvárra. Az újjáépítés átszabta Szeged utcarendszerét, de a Nagyállomással nem tudott mit kezdeni. A virágágyásokkal szegett Boldogasszony sugárút kiszalad ugyan majdnem eddig. De nem ide, csak mellé. Az indóház előtt csak afféle tessék-lássék teret hagyott. Talán azért, mert a vasút már akkor sem tudta eldönteni, hogy mit akar. Tegyük hozzá: nem tudja ma sem. Mindenesetre biztos, ami biztos: megszerezte, (vagy megtartotta) az állomás előtti terület nagy részének tulajdonjogát. Aztán jött a villamos, és kicsörömpölt a Nagyállomásig. Ahol aztán nem tehetett mást. Kínkeservvel megkerülve két háztömböt, sértődötten visszafordult a rókusiigTrianon felszedette a fővárosba vezető második sínpárt, de a vasúti hidat még meghagyta. Azt az autójáték vitte el. Negyvenöt után Szeged lett a bűnös város. Gróf Klebelsberg alapította és Horthyról elnevezett egyeteme eltanácsolta József Attilát. Ahol a fasiszta rezsim fogva tartotta Rákosi elvtársat, s ahonnét az egyetlen magyarként Nobel-díjat kapott tudós. Amerikába disszidálva az imperialisták lakájává züllött. S minő balszerencse! Még csak olyan kegyeleti hellyé sem lehetett rehabilitálni, melyért mindezen vétkek ellenére a Vörös hadsereg bőven hullatta a vérét. Okkal (téltette hát életfogytiglani vezeklésre. Kilépve az Indóház térre, az idetévedőnek ezt azonnal érezni kellett. A Szabadtéri újjáélesztése aztán mégis felébresztette a városi vezetést. Hogy valamit azért mégiscsak csinálni kellene a térrel. Ami a város előszobája, de sajnos, ugyanakkor a vasút hátsó udvara. Legalább valamiféle tervet kellene rá készíttetni. S meg is kezdődött a tervezés. Pezsegtek a nagyszabású gondolatok. Fogyott a papír. Történni azonban semmi sem történt. Annál kevésbé, mivel a tervek mögött nem volt sem program, sem elszánás. Ráadásul jó néhány lakást le kellett volna bontani annak érdekében, hogy valódi nagyvárosi teret lehessen itt kikalapálni. A vasút meg csak töprengett. Hogy talán jobban tenné, ha felszámolná a Nagyállomást és -áttelepítené a pályaudvart máshová. Például Rókusra. De nem lelkesedett az építőipar sem. Hiszen az Indóház téren nem lehetett könnyű pénzt hozó típuspanelházakat építeni. A Hivatal megnyugodott. Tervek már vannak. Előbbutóbb majd csak eldönti a felsőbbség, hogy mi legyen. Addig nem kell csinálni semmit, hiszen az úgyis csak kidobott pénz lenne. Valamikor a nyolcvanas évek közepén megintcsak asztalra került a tér. Ekkor már az építőipar, leszállva a magos lóról, hajlandó lett volna olyan házakat is építeni, amelyeket ide terveztek. Elkésett. Ekkor már inkább az volt a gond, hogy ki legyen az építtető. Államnak, tanácsnak elfogyott a pénze. A dolog megint csak elszunnyadt, és álmából csak a rendszerváltás harsonái riasztották fel. Nosza, új terv készült, ami már azzal számolt, hogy itt bizony átépítés csak annyi és akkor lehet, amennyi és amikor a tulajdonosok, vagy befektetők érdekében áll. Á város a térrel kell törődjék. A házakat majd csak fölhúzatja valaki. A tervezés során azután kitűnt, hogy a megoldás kulcsa a közlekedés kezében van. Azt kell helyére tenni. Igaz, ritka itt a nyüzsgés. De, ha vonat érkezik, taxikat, autóbuszokat kerülgetve és vágányokon átbukdácsolva jut el a várakozó villamoshoz az, aki a városba igyekszik. S persze kevés a parkolóhely máris, és sokkal kevesebb annál, mint amennyire szükség lesz majd hamarosan. A gubancot csak egyféle módon lehetne átvágni. Jelesül úgy, hogy a villamost megkímélnénk attól, hogy sín- és idegőrlő kanyarokkal keringjen. Végtére, ha a végállomás bekerülne a Szent Ferenc utcába, és onnan megfordulás nélkül menne vissza a városba, az állomás előtti tér forgalmát már könnyedén rendbe lehetne rakni. Végtére minden rendes villamos előre csak úgy tud menni, mint hátra. Feltéve, ha mindkét végében van vezetőállás. Nem kell kergebirkaként kerengjen a végállomásnál. Rendes villamost mondtam, nem a szegedit. Mert az bizony ezt a kunsztot nem tudja. Merthogy ennek ajtaja csak az egyik oldalon van. S mivel így úgyis csak egy irányban közlekedhet, csak egyik végében lehet vezető. Ezzel az észrevétellel aztán a közlekedésiek haza is vágták a tervezőket annak idején. Egy maradt csak a vigasz. A szegedi villamosok olyan rozogák, hogy hamarosan újakat kell vegyen a város. Akkor azután ezt a gondot is meg lehet oldani. Ha nem is egyik napról a másikra. Hát úgy most már bizonyosan nem. Akinek eddig fel nem tűnt volna, bizony a Tátráknak megint csak az egyik oldalán van ajtó. Hogy miért, csak találgatni lehet. Lehet, hogy a „cselákok" csak ilyet tudnak fabrikálni? Aligha hihető. Vagy netán a külföldi tőke sózta ránk ezeket a féloldalas alkalmatosságokat? De hisz csak a víz-, gáz-, áram-, telefonellátásba szálltak be a gallusok, nem a villamosba. Az bizony a szegedi polgárság tulajdona. Ezek a tuják azért ilyenek, mert ilyet vettünk magunknak. Talán spóroltunk is valamicskét. Ha pedig így van, akkor miért nyafogunk, hogy ilyen a város előszobája? Ha ilyen, hát ilyen is marad. Javasolhatnak a városrendezők, a szebbet akarók bármit. Addig, míg a villamosnak ott kerengeni kell, semmi lényegeset megváltoztatni nem lehet. Persze reménykedni továbbra is szabad. Majdcsak kilyukad az új kocsik feneke is egyszer. Úgy negyven-ötven év múlva. Akkor majd unokáink megint elkezdhetnek gondolkodni azon, hogy mi történjék az Indóház térrel. Negyven-ötven év azonban elég hosszú idő. Az a fa, amit ma elültetnek, addigra dúslombú óriás lehet. A flaszter, amit ma leraknak, addigra elkopik. Mire várjunk hát? Ha a teret városépítészeti szempontból bölcs önkormányzatunk jóvoltából nem is lehet rendberakni, elviselhetőbbé, tetszetősebbé azért még tehető. S az önkormányzatnak - már csak bizonyítványának megmagyarázása végett is - legalább ennyit meg kellene tennie. Nem „egyszer." Nem „majd meglátjuk." Most! Ha már egyszer ilyen vaksi porlódisággal döntött. Borvendég Béla „A Haza Háza" A Szegedről szóló helytörténeti és műveltségi vetélkedő egyik elődöntőjén tett ígéretét teljesítette nemrégiben Rózsa Edit országgyűlési képviselő. A győztes újszegedi gyerekcsapat tagjait az a kitüntetés érte, hogy a képviselő asszony meghívta őket a „A Haza Házába." A látogatás felejthetetlen élményt jelentett számunkra. Njegfigyelhettük a képviselők munkáját, bejárhattuk az Országház termeit. Rózsa Edit a látogatás végén, a Parlament klubjában még ebédre is meghívott bennünket. , Utazásunkat a Tisza Volán Rt. támogatta - „nekik", valamint a képviselőasszonynak szóló köszönetünket ezúton is szeretnénk kifejezni. Gombos Istvánné, az újszegedi csoport tagja Tehetségek tábora A Csongrád Megyei Matematika- és Fizikatanárok Szegedi Alkotóműhelye ötödik alkalommal rendezte meg Szegeden, július 19. és 26. között a Nemzetközi Matematika és Fizika Tehehetséggondozó Szaktábort és Tanárkonferenciát. E szakmailag igen rangos „magyar-magyar" találkozóra a Kárpát-medence csaknem valamennyi magyarlakta területéről érkeztek látogatók. A készséges támogatók segítségének köszönhetően, a tábor résztvevői minden igényt kielégítő ellátásban részesültek. A táborozók jól érezték magukat; a résztvevők véleménye, értékelése összecseng az egyik élménybeszámoló záró gondolatával, amelyet a marosvásárhelyi Albert Csilla fogalmazott meg: „Nekem minden annyira tetszett, hogy biztosan megmarad emlékezetemben, és a szívemben melengetem majd, mint egy féltve őrzött kincset, amit már senki sem tud elvenni tőlem." Juhász Nándor, a Szegedi Alkotóműhely vezetője Virág(por)ének Elmúltak a fagyosszentek, de én azért csak tüsszentek. Orrom piros, nem a bortól, isten bizony, virágportól. Gyógyszert szedek, attól hátha elmúlik a szénanátha. Réten járni ritkán merek, alig várom már a telet. Akkor aztán jól megy sorom, fagy csípi pirosra orrom. Méhes János Szeged, Gáspár Zoltán u. 7/B V. 17. Gazdakörök Erdélyben