Délmagyarország, 1997. augusztus (87. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-01 / 178. szám

PÉNTEK, 1997. AUG. 1. KAPCSOLATOK 11 Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tartásával, szerkesztett formában jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 Ugye, ez csak mese o ••• § Megdöbbenve olvastam az egyik lapban: a Magyar Televízió Rt. illetékes vezetői azt fontolgatják, hogy lekerül a képernyőről a Tévémaci, mivel „ennek a műsornak nincs reklámértéke." Még mitől óhajtuk megfosztani gyermekeinket? Elvettük tőlük a boldog, felhőtlen gyermekkor lehetőségét, mert szüleiket rákényszerítjük, hogy éjjelnappal, látástól vakulásig dolgozzanak: túlórát, mellékállást vállalva azért, hogy meglegyen a betevő falatra való. Időhihány miatt nincs már egyetlen szabad percünk mesére, énekre, meghitt beszélgetésekre, mert ketyeg az óra, és vár a munka. Bölcsődéket, iskolákat szüntetünk meg, megfosztva ezzel gyermekeinket az állandóság, a biztonság érzésétől. A napközik fölszámolásával kikényszerítjük őket az utcára, .Jculcsos gyerekeket" faragunk belőlük. Új „értékrendet" állítottunk fel, amelyben az „aki bíija, marja" és „a cél szentesíti az eszközt" törvények uralkodnak, és csodálkozunk, ha gyerekeink nem találják fel magukat e megcsonkított világban. A kislányom ötéves, de számára ma is a nap fénypontja az Esti mese. Másfél éves kisfiam még alig beszél, de a Tévémacit már csillogó szemmel szólongatja. Bárhol vagyunk, számunkra az Esti mese időpontja szent és sérthetetlen. Kérem, Hölgyeim és Uraim, akik ott „fenn" döntenek a mi „szórakozásunkról", ne vegyék el gyermekeink életéből ezt az apró állandóságot, örömöt. Mert - ha nem tudnák - a Tévémaci értékét nem lehet a reklámokból ömlő forintokkal mérni... Kosztándi Melinda, egy Tévémaci-rajongó, kétgyermekes anyuka Köszönet Az idősek otthona azon lakói nevében, akik résztvettünk a július 15-i igen kellemes, kultúrált hajókiránduláson, szeretnék köszönetet mondani a Mahart Pass Nave Személyhajózási Kft. állomásvezetőjének, P. Molnár Ákos tengerészkapitány úrnak, valamint az Egyesített Szociális Intézmények igazgatójának, Zsótér Antal úrnak. E napot szép emlékként, mint kellemes élményt őrizzük meg. Az idősek otthonának lakói nevében: Bajza István nyugdíjas Polgári védelem Világszerte minden évben március l-jén ünneplik a polgári védelem napját. A Csongrád Megyei Polgári Védelmi Szövetség (mint a Magyar Polgári Védelmi Szövetség tagszervezete) 1997. február 28-án alakult. A szövetség a 60 évvel ezelőtt megalakult Légoltalmi Liga jogutódja, s vezérlő elve az önkéntesség. Szeretnénk elérni, hogy az állampolgárok felkészüljenek családjuk, embertársaik, önmaguk és anyagi javaik védelmére, s a bajban tudatosan cselekedjenek. Mottónk: „Érted - veled." Szövetségünk ebben a szellemben kíván segítséget nyújtani mindenkinek. Elnökségünk felhívja a polgárokat, termelőüzemeket, vállalatokat, iskolákat és egyéb szervezeteket, hogy vegyék igénybe a Polgári Védelmi Szövetség segítségét, s kéljék szakmai útmutatásait. Szövetségünkbe állampolgárok és jogi személyek egyaránt jelentekezhetnek, s köszönettel fogadunk minden támogatást. Jelentkezni a szövetség irodájában (Szeged, Rákóczi tér 1. VI. em. 608.) vagy a 62/314-65l-es telefonon lehet. A Csongrád Megyei Polgári Védelmi Szövetség elnöksége • A hét fotója A Kárász hajója A képen látható teve egy speciális fajtához tartozik, ez ugyanis nem tudja hetekig púpjában tárolni a -vizet, egyszerűen, ahol van, kiereszti, azaz szobai tartásra kevéssé alkalmas. Ugyanakkor nem árt megbarátkozni ezekkel az állatokkal, lévén a sivatagok határa évente - nagy átlagban - három centivel kitolódik. Ami pedig reklámértéküket illeti, sokkal nagyobb, mintha Aida ment volna végig a Kárászon a „Teve" felirattal. (Fotó: Kamok Csaba) Szeged, moit amour! Mint egy valódi „hazajáró lélek" (ne haragudj meg Te büszke, kényesfényes, dómmal ékesített, Tisza által „nemesített" város, hogy hazámnak nevezlek), immár hetedik alkalommal jövök át a régebben morcosabb, most már európaiasabb ábrázatot öltő határőrök között Marosvásárhelyről, hogy jelen legyek az Értelmiségi Nyári Egyetem csaknem egyhetes rendezvénysorozatán . Legelőször úgy éreztem magamat, mint a falusi kislány Pesten... Szájtátva bámultam a dóm páros, büszke tornyát, a merész ívelésű hidat, ahogy a régi meg új Szegedet (két külön világ) egybekapcsolja, és némileg frusztrálva nézegettem az újszegedi kertváros villaerődítményeit (Az én házam az én váram.)... Aztán Hankiss Elemért, Lengyel Lászlót, Ágh Attilát, Csepeli Györgyöt (stb.) hallgatva kezdtem önmagam szemében felcseperedni a „szegény erdélyi rokon" énképből, és előbb még csak az előadások szünetében mertem a „nagy ászokhoz", mint újságíró, néhány félénk kérdést intézni. Harmadik, negyedik részvételemkor már a plénum előtt is kérdeztem, mert megéreztem a Budapestről alászállt, tekintélyes értelmiségiek szerető érdeklődését, mely felénk, a hallgatóság felé áradt. És nem utolsó sorban végig éreztem dr.Besenyi Sándor egyetemigazgató bátorító, meleg tekintetét, mely mintha biztatott volna: ami itt, hét éve történik, nem anyaországi kinyilatkoztatás-sorozat, hanem magyar-magyar párbeszéd! Bár mindenki így gondolkozna Magyarország- és Erdély-szerte: találkoznunk KELL egymással. Földművesek a földművesekkel, vállalkozók a vállalkozókkal, gyerekek a gyerekekkel, értelmiségiek az értelmiségiekkel, hogy valóban érezzük: egy nemzettest vagyunk. Annyi évtizeden keresztül kellett hallgatnunk erről. És most sem a szavakon van a hangsúly. Hanem a közös jövőt építő tetteken. Újra elkezdődött a magyarmagyar párbeszéd. Rajtunk, erdélyieken kívül eljöttek a felvidékiek, vajdaságiak, kárpátaljaiak... Csodálatos érzés, hogy értjük egymás szavát, és azok tartalmát. És Szeged befogad bennünket. Ugye, nem sértődtök meg azért Ti, szegediek, hogy marosvásárhelyi újságíróként immár itthon érzem magamat? Máthé Éva Németh György karikatúrája A sült galamb Szegedre repül... A kép, melyet Panek Sándor festett a Délmagyar július 17-ei számában, nemcsak komor, de ijesztő is. Nem azért, mert a szegedi idegenforgalom ama fokozatos lecsúszásról ad kórképet, amit amúgy is nap mint nap érzékel mindenki aki nyitott szemmel jön-megy a városban. Inkább azért, mert kitűnik, hogy neopatópálista közgyűlésünk nemcsak természetesnek tekinti a lepusztulást, de bele is törődött. Ha gond van, hát oldja meg más. Amiből kitetszik, hogy a baj okát nem a lapos pénztárcában, hanem sokkal feljebb, azokban a fejekben kell keresni, amikből - úgy tűnik - még mindig nem sikerült kiszellőztetni a pártállam gerjesztette sűrű ködöket. No meg a józan gondolkodásra és cselekvésre való restséget. Nagy baj. Mert valami pénzeket még csak fel lehet kajtatni. Sikeres pályázatokkal például. De gondolkodás, felkészültség nélkül eredményesen pályázni sem lehet. Ami különben ebben a városban már szintén bebizonyíttatott. A pártállam az idegenforgalmat eleinte szúrós szemmel nézte. Semmi jó abból ki nem sülhet, ha az emberek elkezdenek saját fejük után utazgatni. Abból meg végképp semmi, ha ezt külföldiek teszik nálunk. Ha már idegenforgalom, hát akkor legyen szervezett. A résztvevők oda mennek, ahová viszik őket, és azt és úgy látják, amit én, ahogy a preparált idegenvezető megmutatja nekik. Az, hogy az idegenforgalomnak milyen óriási anyagi és járulékos, egyéb haszna van, a jutalomüdülések időszakában senkit sem érdekelt. Később ez a merevség oldódott valamelyest, amiben nem kis érdeme volt a betonfejű keletnémet elvtársaknak. A történet ismert. Ha a német rokonság néha össze akart találkozni, legkönnyebben ezt a Balaton partján tehette. Hogy milyen a szállás, milyenek a szolgáltatások, a Trabantok és Wartburgok népét kevéssé érdekelte. S alig jobban a melléjük parkoló snájdig lakókocsikét sem. Nem idegen-, hanem valójában rokonforgalom volt ez. A bizarr fordulat az örök sóher tervhivatal nagyokosait alaposan eltájolta. Úgy gondolták, hogy az idegenforgalom azért a legjobb üzlet, mert annak érdekében csinálni szinte semmit sem kell. Csupán lekaszálni az ingyen termő márkát. Amíg fal lesz, mindig lesz idegenforgalom is. Azt pedig örökösre ígérték a német elvtársak. Más kérdés, hogy míg ők szunnyadtak, a Balaton egyre gyorsuló ütemben annyira tönkrement, hogy mi és gyermekeink még sokáig súlyos tízmilliárdokat kell költsünk rá. No nem fejlesztésére. Csak a gyógyítására. Szegedre azonban már csak kalandvágyó germánok vetődtek. Ráadásul a város szinte semmi olyat fölmutatni nem tudott, aminek politikai propagandaértéke lett volna. Amit pedig megörökölt, inkább takargatni tartotta politikusnak, mint eleinte a fogadalmi templom homlokzatát a szabadtéri idején. Nehogy a nézők szocialista tudatát megzavarja a templom látványa. Ekkor találták ki a „Szeged a napfény városa" jelszót. Ami - valljuk meg - pompás lelemény volt és nagyon szegedi. Cáfolni nem lehetett, másrészt meg fölmentette a várost minden cselekvés alól. A napfény ugyanis magától van. Azért csinálni semmit nem kell. Legfeljebb némi halászlevet feltálaltatni mellé a vendéglátóipari vállalattal. A pártállam ugyan összeomlott, de szellemét nem riasztotta el a demokrácia érctorkú kakasának kukorékolása. Az idegenforgalom nemcsak a fejlett világ egyik legnagyobb és leggyorsabb fejlődő üzletága, de - amint már az ántivilág vaskalaposai is tudták - sokkal hatékonyabb propaganda, mint a legfényesebb papírra nyomtatott brossura. Az ismeretségnél, a személyes jó benyomásnál meggyőzőbb és messzebbre ható érv nincs. A komoly tőke - ha nem fegyverben érdekelt - csak jóhírű helyen telepszik meg. Ott, ahol bizonyítottan kedvező a fizikai, társadalmi, politikai és kulturális környezet. Rotterdam nem akármilyen vonzású nagyváros. Mégis, a városi vezetés jóideje egy szervezetben vonta össze az idegenforgalommal és a városfejlesztéssel foglalkozó szervezetét. Merthogy nagyon le akaiják főzni Hamburgot és Antwerpent. Szeged gazdasági lehetőségei a jugoszláv válság csillapodtával és a román fordulattal nem rosszak. Sőt, jók. Erről pedig a legkönnyebben itt, a helyszínen lehetne meggyőzni a pénzembereket. Mert biz' a messzi távolban még azt hihetik, hogy errefelé mindennapos a lövöldözés. Ámde ehhez elébb ide kellene csalogatni őket. Valamivel. A szép szemünkkel semmiesetre sem. Azt lehetne gondolni, hogy törekvő önkormányzatunk egyik legfontosabb gondja az, hogy olyan pénzeket csalogasson a városba, amelyek szaporítják a munkahelyek számát. Már csak azért is, hogy ilyen módon maga is némi plusz adóbevételhez jusson. Csupán spórolásból még senki meg nem gazdagodott. Legfeljebb az, aki az effajta bokros szamárságokat kitalálta. Panek leletéből azonban sajnos kitudható, hogy oktondiság önkrományzatunkról ilyesmit feltételezni. Már az előző közgyűlés jogfacsarói meggyőzték a közgyűlést arról, hogy az idegenforgalommal foglalkoznia nem kell. Hiszen azt az önkormányzati törvény a megye hatáskörébe utalta. Aminek a testület nagyon megörült. Egy gonddal kevesebb. Csináljon vele a megye amit akar. Semmi közünk hozzá. Az akart is valamit. No nem Szegeddel és nem is itt. Neki ott volt Ópusztaszer, amit be kellett fejeznie. Ne álltassuk magunkat. Szeged szép, nekünk tán a legszebb. Lehetne. Ám ha nem lenne koszos és elhanyagolt, akkor sem bírná a versenyt nemhogy Salzburggal, Dubrovnikkai, de még Sopronnal, vagy akár Pécs-csel sem. Európa előszobájában pedig tudomásul kell vegyük, hogy a verseny - tetszik vagy sem - ma már elkerülhetetlen és nemzetközi. S még inkább azzá válik, amint közeledünk. Elbukik, aki ezt nem veszi észre. Aki leáll. Nem csak az a baj, hogy Szeged nincsen rajta a világtérképen. Sokkal inkább az, hogy egyre kevesebb az oka, hogy rákerüljön. Chicagóban még csak lehet mutogatni a helyeket, ahol A1 Capone múlatta az időt. Hozzá képest a mi vicik-vacak olajszőkítőink és áfa-svindlereink érdektelenek. Nincs abban semmi meglepő, ha Ópusztaszer szépen elhúz Szeged mellett. Abból, ami ott látható, a világban csak egy van és csak ott. Szegeden ilyen lehetne Attila sírja. Csakhogy azt elébb föl kellene lelni. Vagy legalább azt kellene tegyük vele, mint az élelmes skótok a lochnessi szörnnyel. Ami ugyancsak nagyritkán sejteti magát. De ha mégis, mindig pont a turistaszezon előtt. Ámde néha azért a restnek is szájába repülhet a sült galamb. Szeged ölébe esett a jövő évben megrendezendő evezős világbajnokság. Amiben talán nem is az a pláne, hogy itt gyűlnek majd össze e szép sportág szerelmesei a világ minden sarkából. Versenyzők és nézők. Akik fényes érmekkel, szép emlékekkel és emléktárgyakkal szeretnének hazatérni. Gondolom, a vendéglátók már lázasan készülődnek az egyedülálló alkalomra. Csinosítják a várost, a házakat, a szálláshelyeket, terveztetik az emléktárgyakat, nyomtatják a szép képeslapokat, emlékbélyegeket. S ha erről nem hallani, az csak azért van, mert azt szeretnék, hogy minél nagyobb legyen majd a meglepetés. Hacsak nem lesz ez is olyan tehén, amely ugyan a Maty-éren legelész, de Pesten fejik. Ám talán még ennél is nagyobb lehetőség, hogy tévéstábok tucatjaira vonulnak majd föl, hogy megmutassák a versenyt a nézők százmillióinak. Szinte bizonyos, hogy szép versenyek és csillogó magyar eredmények is kerülnek majd képernyőre. Ám ahogy a tévéseket ismerem, valamit szeretnének majd megmutatni a rendező városból is. Valami olyan egyedülállót, ami sehol másutt nincsen. S itt kell vitatkozzak a borongó Panek Sándorral, ő azon búsong, hogy a szegedi közgyűlés kiengedte kezéből az idegenforgalmat és csupán egy információs pavilon felállításáig vevő. Azt gondolom, hogy nem értette meg a város furfangos üzleti stratégiáját. Ami pedig pofon egyszerű. Olyan, magára valamit is adó város, amelynek az idegenforgalmáról csupán egyetlen bódé jut eszébe, feltehetően a világban csak egy van. S hogy ennek az egyetlen városnak az egyetlen bódéja milyen fantasztikusan fog majd mutatni a CNN televízióban, el nem mondható! A dolognak valódi hírértéke van, olcsó és baromi jó. Én inkább más miatt aggódom. Vajon el tudja-e időben dönteni a közgyűlés, hogy hová is állíttassa az egyetlen egyet? Borvendég Béla