Délmagyarország, 1997. július (87. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-05 / 155. szám

SZOMBAT, 1997. JÚL. 5. STEFÁNIA-KULTÚRA 9 • Az érintkezés kultúrája Anyanyelvi politika - politikai nyelwita Könyvek a múltból. Még nem gondolkodtak nyelvtörvényen. (Fotó: Miskolezi Róbert) A \ K D i£ LMHZTET MAGYAR NYELV. Ddkstg mennyire JiúJtóégesvoltirolv 'á A védelmeztetett magyar nyelv; írta Bárócry Sándor, 1790-ben. Már akkor is... (Fotó: Gyenes Kálmán) Kell-e törvény a magyar nyelv védelmére? Ki lehet -e tiltani rendeletekkel az idegen szavakat? Vagy elég, ha csak - némi hatósági segédlettel - a nyelvmüvelók nyesegetnek? Avagy bízzunk a nyelv öntisztító képességében? E kérdések körül izzanak mostanában a viták, nemcsak nyelvész körökben. Úgy tűnik, afféle állóháború van kialakulóban, s a felek érvei mögött ott a politika és az ideológia. „Szabadítsuk meg a szakmai kérdéseket a politikától és az ideológiától" - szólított fel Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke azon a tanácskozáson, amelyet A magyar jelv jelene és jövöje címmel az elmúlt hétfőn, június 3oán rendeztek. Akadémiai kezdeményezésre, a stratégiai kutatási programok keretében. Nyilvánvalóan nem véletelen a tanácskozás időzítése. Az előzmények, dióhéjban: az Anyanyelvápolók Szövetsége, amely nyolcadik éve működik, s amelynek ügyvezető elnöke a népszerű nyelvész, Grétsy László, áprilisban közgyűlést tartott. Az erről szóló tudósítások szerint a nyelvápolók elhatározták, hogy a jövőben minden lehetséges eszközzel igyekeznek megakadályozni, hogy a magyar nyelv tovább amerikanizálódjon. Mivel a nyelvápolás hagyományos módjait erre nem tartják elégségesnek, „kormányzati szintű intézedésekre" várnak. A tudósítások nyelvtörvény követelését emlegették. Nyelvápolók a szorítóban Erre reagált egy május elején közzé tett nyilatkozatban mintegy félszáz nyelvész, köztük Keifer Ferenc akadémikus, a Nyelvtudományi Intézet igazgatója: „A nyelvtörvény, vagy a nyelvvédő rendeletek - különösen a világnak ebben a térségében - csak társadalmi feszültségek növeléséhez és emberek, szervezetek felesleges meghurcolásához vezethetnének (azon kívül persze, hogy nélkülözhetetlenné tennék a 'nyelvvédőket', akik a szakvéleményeket írogatnák)" - fogalmaztak nem minden él nélkül a tiltakozók. A morális és politikai érvek mellett a nyelvtörvény ellenzőinek legfőbb szakmai érve az, hogy az „idegen" szavak átvétele nem árthat a magyar nyelvnek. A tudomány, a gazdaság, de a mindennapi élet is rohamosan változik, az emiatt óhatatlanul keletkező és pillanatok alatt nemzetközivé váló „idegen" szavak bekerülnek a magyar nyelvbe is. Ám a nyelv változása demokratikus folyamat, amelybe nem lehet kívülről beleavatkozni. A nyilatkozatháború valójában csak ezután indult. Részint azzal kapott politikai felhangot, hogy az Anyanyelvápolók Szövetségének társelnöke, Bánffy György színművész - aki az előző ciklusban a Magyar Demokrata Fórum országgyűlési képviselője volt - a franciaországihoz hasonló nyelvtörvény előkészítését emlegette. Grétsy László viszont tudósítói félreértésekre hivatkozott, és kijelentette: ő már tavaly májusban, az Akadémia Magyar Nyelvi Bizottságának ülésén is a nyelvtörvény ellen szólt. Személy szerint nem szorgalmaz ilyen jogszabályt, ám helyesli, hogy meglévő paragrafusokat alkalmazzanak, illetve készülő jogszabályokban legyenek nyelvvédő passzusok. Nem azonosul a nyelvet szerető és féltő, s ezért törvényért kiáltó laikusokkal, de nem ért egyet a szakmai ellentábor véleményével sem, mely szerint a nyelvet nem kell óvni az idegen szavak beáramlásától. Ez utóbbi nézet hívei az újabb nyelvtudományi kutatások eredményeire hivatkoznak: a gondolatközlés pontosságához szükséges, idegen nyelvekből kölcsönzött szavakat a magyar nyelv évszázadok óta vagy magába olvasztotta, vagy egy idő múlva - kilökte. A nyelv tehát önszabályozó, öntisztító rendszer, amelynek változásaiba nem lehet és nem kell beavatkozni. A beavatkozás, a rendeletekkel szabályozás éppen a kívánt hatással ellentétes eredményre vezet: nem az általánosan elfogadott nyelvváltozat használatára ösztönöz, hanem a túlszabályozottság következtében éppenhogy a spontán hibák elszaporodásához vezet. A nyelvművelők „amerikanistának" nevezik szakmai ellenfeleiket, akiknek többsége az akadémiai nyelvtudományi intézetben dolgozik. Köztük a szegedi tudományegyetemen is oktató Kontra Miklós, aki mások mellett részt vesz a mai élő, beszélt nyelv elemzésével foglalkozó kutatásokban. Ezek korántsem befejezettek, de néhány eddig nyilvánosságra került következtetés megdöbbentheti a nyelvművelőket. Az élő nyelvhasználatban oly gyakori „hibákat", mint például a „nem-e lehetne" fordulatot, vagy az ikes igék rossz használatát, vagy a feltételes mód alakjainak összetévesztését („tudnék", „tudnák") nem feltétlenül tartják a nyelvromlás jelének. Ezek a nyelv belső rendszeréből, ellentmondásos fejlődéséből is következhetnek. Akadémiai tézisek Az akadémiai tanácskozáson előadást tartó Glatz Ferenc „kívülről", vagyis nem nyelvészként, de egyértelműen foglalt állást. Részint abban, hogy nincs szükség nyelvtörvény re; másrészt abban, hogy a magyar nyelv hagyományainak őrzésére, illetve a nyelv korszerűsítésére kell összpontosítani. Az Akadémia a stratégiai kutatási irányok közé sorolja a magyar nyelvi kutatásokat. Az elnök a tanácskozáson tíz tézist tetjesztett a résztvevők elé az anyanyelv ápolásáról, kutatásáról, korszerűsítéséről. Mindjárt az elsőben leszögezte: olyan Európában, olyan 21. században akarunk élni, amelyben mind a nagy, mind a kis nemzeti-nyelvi kultúrák megtalálják helyüket; Európa jövője a nyelvi, szokásrendi sokszínűség és az erre épülő türelmesség. Az anyanyelvi érintkezés a jövendő Európájában is általánosan elfogadott lesz - fogalmaz optimistán a második tézis. Ez képezi az oktatás, a törvények, a szépirodalom nyelvét és a helyi emberitársasági érintkezés általános eszközét. A harmadik tézis az informatika korának kihívásáról szól: az ismeretek szabad áramlásának feltétele a közlés és az értés pontossága, az érintkezés kultúrájának fejlettsége. Az anyanyelv korszerűsítése és a nyelvi képzettség erősítése a polgár versenyképességének feltétele a jövő világgazdaságában és egyetemes kutúrájában. Mindent el kell követni, hogy kis nyelvi kutúra tagjai minden szakmában, a köznapi élet minden területén korszerű anyanyelvi érintkezési eszköz birtokában legyenek, mert különben könnyen hátrányba kerülhetnek a nagy nyelvi kultúrákba született egyénekkel és közösségekkel szemben. Az anyanyelvi hagyományok őrzése és a nyelv korszerűsítése ezért társadalmi és gazdasági kérdés is. A kis nyelvek korszerűsítésének programja nem tud kifizetődő befektetés lenni, ezért állami feladat. Egy ilyen átfogó program kidolgozására vállalkozzék az Akadémia, a nyelvápolás cselekvési programjának kidolgozására pedig az Országgyűlés hozzon létre közalapítványt. A kis nyelvi kultúrák elemi érdeke, hogy bekapcsolódjanak a világ szellemi, anyagi életébe, ennek a nagy közvetítő nyelvek ismerete a feltétele: az államnak több pénzt kell fordítani az idegen nyelvek iskolai és iskolán kívüli tanulására. Végül a tizedik tézis leszögezi: a mi térségünkben az államhatárok és a nemzeti szállásterület határai sohasem estek egybe és a jövőben sem fognak. Ezért az itteni államoknak be kell láttni, hogy a területükön élő minden nyelvi kultúra művelése az állampolgárok összességének és a térség egészének érdeke. A térség értelmiségei indítsanak mozgalmakat, hogy államaikban minden anyanyelvi kultúra ápolása és korszerűsítése a kirekesztés mellőzésével erősödjék. Paragrafus és ice tea Mintha el sem mondta volna téziseit Glatz Ferenc: a tanácskozáson többször is felizottak a szakmai-politikai ellentétek. Kulin Ferenc egyenesen megmondta neki: nem helyesli az álláspontját, mely szerint az Akadémia nem foglalkozik a nyelvtörvény kérdésével. Kulin szerint a törvényhozásnak igenis dolga az anyanyelv védelme - akadémiai támogatással, vagy anélkül. Fel is sorolt néhány törvényhozási területet. Felfogása szerint az Országgyűlésnek kell eldönteni például azt, hogy hagyja elsorvadni az állami nyelvvizsgát (Rigó utca), vagy megerősíti. Nem kétséges, mondta, hogy az utóbbit kell tennie. A médiatörvényben szerinte nem fogalmazódott meg tisztán az anyanyelv védelme, pedig a közszolgálati médiumokban erre szükség van. Az oktatásban rohamosan csökken az élő beszéd szerepe, s félő, hogy a NAT nem lesz képes megszüntetni a funkcionális analfabétizmust; a közoktatásban is törvényi szinten kellene foglalkozni az anyanyelv védelmével. Ha a jelenleg készülő reklámtörvényben nem lesz kifejezett utasítás a magyar nyelv használatáról, a kereskedelmi médiumokban nem fogják használni - fogalmazott pesszimistán a politikus, s kérte, hogy a magyar nyelv szerelmesei segítsék a törvényalkotók munkáját. Grétsy László ismét kijelentette, hogy semmiképpen sem nyelvtörvénnyel kell a nyelvet védeni, mert akkor politikai témává válik az az anyanyelv ügye. Kifejezte, hogy az amerikanizálódást nyereségként elkönyvelők kisebbségben vannak. Javaslatot terjesztett a tanácskozás elé: az Akadémai érje el, hogy legyen egy hiteles hely, afféle nyelvi ombudsman, ahol a megsértett emberek nyelvhasználati panaszaikra választ kaphatnak. Ebben a mai nyelvhasználati zavarban és kavalkádban legalább ez a nyelvőrség működjön, s ne csak a „lekicsinylő, lagymatag közöny". Kontra Miklós szituációt mutatott be: az ember bemegy egy büfébe és hallja, hogy a szomszédos asztalnál rendelnek: „Kérek egy ájszteát!" Mi legyen? Mi történne, ha nyelvművelőként megszólítaná az illetőt? Bemutatkozna, ahogy illik és szabatosan elmagyarázná: a szellemi restség jelét látja az ilyen és ehhez hasonló nyelvi megnyilvánulásokban, de lehet, hogy idegenmajmolásról van szó. Ne tegye! - szólítaná meg polgártársát! Esetleg mondja azt a pultosnak, adjon egy „ájsztít", még mindig jobb. De legjobb, ha kér egy jeges teát. A polgártárs - nézné őt... (Nem biztos, hogy úgy nézné, ahogy egy nyelvművelőt nézni illik...) Majd a jeges teás dobozra bámulna hosszan. Amelyen ott a felirat: ice tea. A romlás virágai Franciaországban, Svédországban, Spanyolországban tudatosan nem használnak idegen nyelvekből származó szavakat, az élő nyelv szavainak 80 százaléka nemzeti nyelvű - mondta Grétsy László. Németországban már sokkal rosszabb a helyzet: a beszélt nyelv szavainak csak a fele német. Körülbelül ilyenek az arányok nálunk is, s a tendencia: romlás. Véleménye szerint az idegen szavak aránya valamely nemzeti nyelvben szoros összefüggést mutat azzal, mennyire megtépázott a nemzeti öntudat... Egy pozsonyi nyelvész, Jakab István arról beszélt, hogy túl óvatosak és toleránsak vagyunk: attól tartunk, megsértjük a demokráciát, ha a nyilvános nyelvi rontás ellen teszünk. Pedig a nyelvfejlődést „terelgetni kell". Szerinte nyelvi ellenőrzés alá kellene vonni a nyilvánosság elé kerülő feliratokat és az összes médiumot. Az a tapasztalata, hogy a nemkívánatos nyelvi jelenségeket, mint „újdonságokat" legelőbb az újságírók terjesztik - és a papok. Az évtizedekig Szegeden is dolgozott Deme László professzor szerint a nyelvészek dolga a társadalom nyelviségével és a nyelv társadalmiságával foglalkozni. A nyelvhasználat, a közerkölcs és a közgondolkodás egymástól nem elválaszthatók, ezért interdiszciplináris kutatásokra van szükség, a nyelvészeknek össze kell fogni a szociológusokkal, pszichológusokkal, esztétákkal és más tudományok művelőivel. A tudós dolga Feltárandó, hogy a modernizációval bekövetkező nyelvi változásokban mi az érték és mi az, ami egyszerűen csak divat: jön, elmúlik. Vizsgálni kell a magánéletben, a szűk baráti körökben használt nyelvet, meg kell nézni, milyen a munkahelyi érintkezés nyelvi világa és mi kerül ebből haza, a magánszférába, s mindez miért van úgy, ahogy van. A tömegtájékoztatás és a szórakoztatóipar világa is kutatás tárgya kellene hogy legyen: vizsgálni kellene nemcsak a verbális, hanem a vizuális és akusztikus közlés jellemzőit, hatásait - még a diszkókban és kabarékban is. Téma, hogy a szóhasználat gondatlansága mögött a gondolkodás sekélyessége húzódik-e meg, s ez mennyire újvilági (értsd: modernizációs és/vagy amerikai) jelenség. Meg kellene nézni a tudósok társadalmi feladatvállalásának ügyét: az-e a tudós dolga, hogy a tengeren túliak szorgos követőjeként, Európát átugorva közvetítse a számítógéptechnika összes következményét? Vagy segítenie kell annak a társadalomnak, amelyben él? Ezek a valódi kutatási témák! De az Akadémia Nyelvtudományi Intézete nem ilyenekkel foglalkozik! - bírálta kollégáit a nyelvészprofesszor, aki népszerű rádiós műsorában és az ehhez kapcsolódó beszédművelő mozgalomban sokat tett az élő anyanyelvért. A nyelvészek közötti egyet nem értés tehát az akadémiai tanácskozáson is világosan kiderült. A leíró nyelvészekként emlegetett s a másik tábor, a „nyelvápolók" szerint az akadémaiai intézetben „túlsúlyos" csoport - „csak" tanulmányozni kívánja a létező, élő nyelv összes jellemzőjét, s nem óhajt beavatkozni a nyelvfejlődésbe, mert több kárát látja, mint hasznát. A „nyelvművelők", a „nyelvápolók", a „nyelvőrök" csoportja - annál inkább. Egyesek radikálisan, nyelvtörvénnyel; mások, az „emberközpontú" szemlélet hívei inkább csak „terelgetnék" a nyelv fejlődését. Az is szembetűnik, hogy a finomabb, vagy durvább politikai-ideológiai felhangokkal is terhes vita nem mindig méltó az anyanyelv ügyével foglalkozókhoz. Glatz Ferenc a tanácskozás zárszavában alig türtőztethette indulatát: nagyon zavarja, mondta, hogy többen az idegen szavak beáramlásának kérdésére próbálják szűkíteni, s ezzel méltatlan szintre kényszeríteni a vitát. Holott az állampolgárok korszerű anyanyelvi érintkezése a téma, az egyének és közösségek versenyképessége a téma - ezért kell az anyanyelvvel foglalkozni. Alapvető félreértés a nyelvi hagyományok és a nyelvi korszerűség szembeállítása, semmi másra nem jó, csak arra, hogy a szaktudományos kérdéseket politikaiideológiai színekkel maszatolják be. Nyelvtörvényre nincs szükség! De arra sem, hogy az anyanyelvvel foglalkozó akadémiai tanácskozáson is „suksükölést" kelljen hallgatnia! Sulyok Erzsébet