Délmagyarország, 1997. július (87. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-04 / 154. szám

PÉNTEK, 1997. JÚL. 4. BESZÉLGETÉS 7 Kedves Forráskútíak! Uelegondoltak már: nevezhetjük-e magunkat igazi 13 kenyérkeresőnek? Olyannak, aki nélkül megáll az élet? Aki családot tart el? A férfiak, sajnos vagy nem, de nem sajátíthatják ki magunknak ezt a titulust, hiszen manapság az asszonyaink, mi több: a gyerekeink(!) nélkül igencsak keservesre sikeredne mindennapi kenyérkeresetünk. Ha csak a ház körül tesz-vesz valaki, az is- komoly tett. Ahol még havonkénti a boritékosztás, ahová biztos a számlára utalt pénz, ott se mondhatják el mágukról, hogy ők az igazi kenyérkeresők, mert szinte márólholnapra kerülnek emberek az utcára... Onnét az otthoni gazdaságba, s lesznek ők is a családi kukoricabété beltagjai, a baráti szőlőgéemkák külső vállalkozói, a bíbicpartok felügyelőbizottságának igazgatósági tagjai A csendes mezei vezetők hada. magad uram, ha szolgád nincs" ősi felismerés életbentartói. A kenyérkereset a kifejezés lazább értelmezésében a munkát jelöli, a mindenre „gyógyír" pénz magját. Önök jól tudják, hogy ez a képes beszéd - ilyenkor Péter Pál táján - nagyon is a valóságból tör elő. Tart ugyanis a legnagyobb munkák egyike, az aratás. A múlt taníttatta meg velünk, hogy aki arathat, annak biztosabb lehet a kenyere, mint akinek ez a lehetőség nem adatott meg. Akkoriban a kenyérnek való mag elvetése, kalászoltatása, levágása, összeszedése, kévézése, keresztbe rakása, asztagolása, cséplése, zsákolása, őrletése, kemencézése jelentette, s tartott az egyik szeptembertől a másikig. Ahogy a természet kívánta mifelénk. (Vannak helyek a világban, ahol évente kétszer is terem gabona.) Toltak évek, amelyeket igazából visszasírunk (vagy V csak jó emlékeink maradnak róla?), amikor majdhogynem minden szem az aratókra szegeződött. Gépóriások terelt vascsordája legelte a végeláthatatlan búzamezőket. Forráskúton - ki ne emlékezne rá volt, hogy tíz-tizenkét kombájn aratott egymás mellett. S nem is csak a tévéfrílvétel kedvéért! Hát, igen, ma már más a világ... flla-jeroo tc4>«rr A lóültetö ember... A Zöldmező lovagja. (Fotó: Gyenes Kálmán) Kérdezhetnénk: vajon bennünket fölültet-e majd a lóültetö ember? Hisszük-e majd minden szavát, csodáljuk-e tátott szájjal elegáns cselekedetét? Mint tesszük azokkal, akik, bizony, sokszor tettek már lóvá bennünket. Vagy éppen ültettek föl a magas lóra. Ahonnét, aztán: puff! (De úgy, hogy még a föld is beleremegett.) Vannak, akik azt mondják: akit lóvá lehet tenni, az meg is érdemli, s aki meggondolatlanul ül föl a magas lóra szintúgy. Csakhogy... mi nem szeretjük, ha előre megfontoltan, a törvény erejével, kifundáltan teszik ezt velünk. S még csak véletlenül se gondoljanak a „Magas Politikára", mert az ilyesmit sohasem tenne. Mert igazából ilyesmi errefelé nincs is. A lóvá tevők, magas lóra ültetők soha nem érhetők tetten a mi rendszerünkben. Eltűnnek a szemünk elől, mielőtt fölismernénk őket. Nem úgy, mint a képen látható Kovács László, aki bátran vallja magáról, hogy ha kell, éjjel-nappal felültet bennünket a magas lóra, s a kedvünkért nemcsak üli, hanem ülteti és fekteti is a kezes állatot. Könnyű a Zöldmező Camping lovászának, hiszen ez a munkája. Az csupán ráadás, hogy kiváló hajtó és díjugrató is egyben és ha szükséges még a póni lovakat is betanítja. Kedvünkre idomítja. Pont azért, hogy megtudjuk: a jól dolgozó lóval sohasem tehetnek lóvá bennünket... M. T. Vajon, Kondászék is gazdagon aratnak? Jó kézben az idei termés Szenes kalászok énekelnek" Sokunknak csenghet ismerősen Ady Endre csaknem százéves verse, amelyet a lángra lobbant grófi szérű kapcsán írt. Emlékezhetünk még a fölfestett költői képre, amely szerint „Szenes kalászok énekelnek / Gonosz, csúfos éneket: / „Korgó gyomrú magyar paraszt, / Hát mi vagyok én neked?" Azóta a föld esztergályosai néha igazából érezhették, hogy övék „E bús élet s a kalász.", de a lényeg igazából nem sokat változott. Eltűntek, igaz, a szérűk, nincsenek asztagvárosok, a gabonaföldek gépei egy nekifutásra aratnak s csépelnek; múzeumba kerültek a körmöstraktor mozgatta cséplők, a kazalrakó elevátorok. Elnémultak az aratóbandák, nem hallhatók a kézikaszások, a marokszedők esti dalai. A kerti szérűk kazlai helyett az aranyló tarlón megannyi szalmatégla, óriás gurigák sora, de az ősi aggodalom, a kenyérnek való féltése megmaradt az emberekben. Úgy mondják ők is: „Siratják a semmit, a másét." Sándor gazda elénk jön - Akkor még volt ára a disznónak, sikerült érte annyi pénzt kapnunk, hogy megvettem belőle ezt a kombájnt - mondja Fodor Sándor, akihez azért fordultunk be a zsilipen túli tanyájába, mert vállalkozó aratót kerestünk. A forráskúti kombájnos a régi orosz masinára mondta, amit mondott. Kicsit megilletődve hallgattunk, Sándor gazda, ahogy mondani szokás: egyenes térddel jött elénk, muszáj volt rákérdeznünk: • Csak nem ütötte meg a lábát, ember? - Elütött egy kamion, amikor Bordányba mentem a lóért. • Szent Isten! Mostanában történt? - Több, mint tíz éve. Azóta hiányzik a bal lábam. Sándor térde helyén merevítő. Tornacipő, rövidnadrág meg minden, ami az épp soros házi munkához szükséges. A délutáni teendők a beszélgetés idejére felfüggesztődnek, épp a lomolást szakítjuk meg a múlt dolgai miatt. Fodor Sándor, ahogy kimarqjjt az általános iskolából a forráskúti téesz tehenészetében dolgozott, fogatot hajtott, a darálóban szolgált. Az élet jelei a szatymazi búzamezőn. (Fotó: Gyenes Kálmán) - A baleset után rokkantnyugdíjas lettem, de nem nyugodtam bele, hogy nem dolgozhatok. 0 Akinek a vérében van a munka, annak nehéz is... - Mostanra visszavettük a földet, örököltem meg magam is vettem hozzá. Ha jól utánaszámolok, 23-25 holdrajön ki, amit használok. A hozzávaló gépeket látjuk a disznóólon túli fészer alatt. A földmunkához, fűkaszáláshoz, aratáshoz való gépek soijában. Ott a Dominátor, a pénzkereső masina. Sándor nagyon dicséri: - Könnyű vezetni, a hidraulika dolgozik helyettem. Irányíthatom a nagy gépet, amelyik majdnem akkora mint egy ház. Majdnem bemondtuk az unalmast: tán még könnyebben, mint az asszonyt, de igazából nem volt kedvünk viccelni. A kombájnozás nem olcsó mulatság. Fodorék, ha tankolnak, úgy számolnak, hogy 12-16 liter gázolajat eszik a gépük egy hold learatásakor. Ha gazos, ha vizes a gabona nehezebben bánik el vele a hatalmas gép irányttója. Ha tiszta a földje - a kések, kaszák mondhatják föl a szolgálatot, jelezve, hogy a baj mindenkor ott leselkedik a gabonaföldeken. Ugyanis az aratócséplő nem olyan, mint az autó, hogy elindítjuk és megy, ezer apró bizgentyű közül valamelyik mindig rakoncátlankodhat. - A nagyobbik baj, hogy a gazdák sokallják a pénzt az aratásért. Van aki 4500 forintért már elmegy inkább, csak legyen munkája... • Fodor Sándor sok nevet jegyzett a naptárába? - A fejem az irka. Oda jegyzem meg, hogy mikor, kihez megyek. Most nemcsak az eső miatt állok itthon (kedden beszélgettünk, a nagy vihar után. - A szerk.), az árpát, már mind levágták, a búza még nem érett be, a rozsok pedig legutoljára szoktak maradni. Kevés a munka, sok a kombájn, mert a szomszédos Csólyosban, tíz személynek is van. 0 Ha nem arat Fodor Sándor, mivel tölti az idejét? - Mivel a földet hat darabban kaptuk vissza, van hol eltölteni az időt. Paprikát ültettünk, krumplit vetettünk, ott az az egysoros kombájn - mutat a gépsor egyikére - az nyugati, mindnek olyannak kéne lenni, mint az, akkor haladhatna a munka. Nem azzal menne el az idő, hogy az ember állandóan az egyik rossz gépből csinálja a másikat. 0 Miért csapott föl vállalkozónak? - '91-ben aratni akartam, három hétig mentem, amíg kaptam rá embert. Akkor határoztam el, hogy veszek kombájnt. A tizenkettest meg is vettem, a bátyám vezette. Aztán meg a többit. • Mit kérnek ma egy mozgó kombájnért? - Az újért akár 20 millió forintot is. A használt jóval olcsóbb. A Dominátorral nekünk szerencsénk volt, akkor alig került többe egy milliónál. Most már az is több lenne. Aztán még beszélgettünk a tegnapról, arról, amikor a forráskúti Haladás Tsz a virágkorát élte, amikor nem múlhatott el úgy aratás, hogy ne kísérte volna nagy sajtócsinnadratta. Amikor tíznél több kombájn és a hozzá való nem kevés kiszolgáló gép járt a dűlőutak között. Most elvétve látni, ha kettő arató-cséplő egymás mellé áll. Kinek a kárára? A Gyapjas-dűlő ifjú gazdálkodója, Kondász Ferenc mondja a balástyai út mentén, hogy el lett itt cseszerintve sok minden. Nekik csupán egy hold búza, egy hold rozs az aratni való. A termés elfogadhatónak mutatkozik, mégis az a véleménye, mint Fodor Sándornak, hogy emiatt kár volt összeveszejteni az embereket. Kondászék szerint sehogyan sem helyes, hogy szétverték az állami pénzből épített állattartó telepeket, s most csirkét tartanak - szintén állami pénzből - azokban, amelyek a teheneknek épültek. A pénzt, amibe a rombolás, meg az újraépítés került, csak az adófizetők zsebéből veszik ki. - Az is nagy baj - vélekedik Kondász Ferenc - hogy a kisembernek csak limet-lomot adtak. A jó gépeket, a használható járműveket elvitték azok, akik közel voltak a tűzhöz, akik már tudták, hogy előbb vagy utóbb, de tönkre megy a közös. Megneszelték, hogy meggyöngült minden, vittek, amit csak lehetett. 9 A saját földnek mégis csak nagyobb a becse, mint a közösnek... - A ma embere nem sokra megy a földdel. Hiába öl bele milliókat, nem tudja eladni annak a termését. Itt van, ahová most megyünk, fóliát állított, locsol, hogy az övé legyen a legszebb áru a piacon... mikorra kapja ő vissza azt a pénz, amit beleölt? Ez a világ főleg a termelőnek rossz. O van legjobban kiszolgáltatva. Megszűntek a fölvásárlók, nincs hová eladni a portékát. Ha veszik is, annyiért veszik, hogy már szégyen. Emlékszem, amikor 28 forint volt a disznó fölvásárlási ára, évekig annyi volt, de 27 egyszer sem... A reményteli vég Mondanánk mi, akár reggelig is, de a karon ülő Attila már menni szeretne. Nem biztos, hogy a tesóhoz, a hétéves Andreához, aki most nincs velük. Margit asszony be is ülteti a bicikli legúribb helyére, a hátsó csomagtartóra erősített kiskosárba. Annyit azért még szakítunk időnkből, hogy megsaccoljuk az idei termést. Kondászék aratása az idén jobbnak mutatkozik a tavalyinál. És ennek már mindnyájan örülhetünk. S lehet, hogy a kalászok is énekelnek, nem is éppen a csúfos, gonosz éneket, hanem lágyat, biztatót. Mégpedig azt, hogy gyerünk, ember, lesz ez még jobb is. Ugye, milyen szép is lenne... Maforos Tibor