Délmagyarország, 1997. július (87. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-12 / 161. szám

SZOMBAT, 1997. JÚL. 12. STEFÁNIA-RIPORT 9 • Soknyaralós boldogság - Made in Szeged Szőke Tiszára vágynak a Sárgán És a Sárgán ki segít? - kérdeztük egy évvel ezelőtt - beszámolván arról, milyen súlyos gondok is nyomorítják Szeged híres üdülöne­gyedét. Akkoriban be­törőktől rettegtek so­kan, mások az utakat földúló kocsik miatt pa­naszkodtak, s voltak olyanok is, akik az örökösen randalírozó suhancok miatt érezték rosszul magukat. A tősgyökeres „sárgai­ak" egy része - mert bizony számos olyan család találtatik arrafe­lé, amelyik évtizedek óta a Tisza-parti nyara­lójában piheni ki hétvé­geken a munka fára­dalmait - bizonyos új­gazdagokban látta a fö ellenséget, míg közös szívfájdalomként je­gyezhettük föl a pusz­tuló Tisza miatti aggó­dásokat. Vajon mi vál­tozott elmúlt nyarunk óta? E kérdéssel tarso­lyunkban látogattunk el tegnap újfent a Tisza és a Maros találkozá­sához, bekukkantva la­kájos nyaralókba épp­úgy, mint elbeszélgetve homokvárat építgető nagypapával, s étel­italt kináló vendég­lőssel. Nos, a legelső élményt máris nevezhetjük lélekme­lengetőnek: a Sárga - min­den egyéb híreszteléssel szemben - változatlanul épül. Az ugyan tény, hogy a töltésről levezető útsza­kaszt ma sem lehet összeté­veszteni a silverstoni autó­verseny-pályával, de szinte minden sárgái nyaralóház­tömbben találkoztunk kőművesekkel, akik a kor divatja szerint húzzák föl az emeletes, s inkább már minimagánházra, mintsem nyaralóra emlékeztető épü­leteket. Szó se róla, veretes ízlés szerint készül legtöbbjük, s komfortfokozatuk aligha­nem kiütéses győzelmet aratna bármelyik Szeged belvárosi bérlakással szem­ben. De azért a tősgyökeres szegedi, aki már rövidnad­rágos kölyökként is gyak­ran végigloholt ezeken a picinyke utcákon, örömmel konstatálja: azok a régi, pi­cinyke épületek is új szí­nekben pompáznak, ame­lyek még a hatvanas évek­ben építkezők szegény­ségét, ám annál több lele­ményét hirdetik. Néhány kiskertbe bekukkantva szinte álmélkodik a szem az ötletes átépítési megol­dásokat látván. Van olyan gazda, aki tornyos kis me­sevárral örvendezteti meg magát, de gondolom, in­kább unokáját, s van, aki­nek nyaralója mintha egy kis görög vitorlásról mintá­zódott volna. Lehet hát a Sárgán álmélkodni öröm­ködve, de sajnos sokszor elkomorul a tekintet, s most nem is azokra a házakra gondolok, amelyek selej­tező nélkül indulhatnának a giccsvilágbajnokságon, vagy azokra az telkekre, amelyek inkább már csak emlékeikben őrzik régi jó tivornyák hangulatát, de mára bizony kiöregedett belőlük a tulajdonos (vagy éppen csak a sárgái zajok­gulatot, emlékszem olyan időkre, amikor még inni lehetett a Tiszából, de a gyerekeim már in­kább csak az árnyoldalát látják a vízparti kikapcsoló­dásnak. Árnyoldal pedig akad ­derül ki Árpádfalvi úr elbe­széléséből. Leginkább azt sajnálja, hogy a magántu­lajdonosi szemlélet szabá­lyosan béklyóba veri a Sár­gát. - Annyi itt már a magán­út, magánkijáró, magánte­rület, hogy az ember attól tart, még egy parkolásra elegendő földet sem enge­délyeznek autójának. Ma­gánparcellák világában pe­dig nem könnyű megőrizni azt a sárgái szellemet, ami évtizedekig Jellemezte ezt a ­földsávot. Érdekes: amikor a balatoni hangulatot ron­tották el a millió kerítéssel, az egész ország érezte, nagy hibát követünk el. Az­tán láthatja: itt és most újra ebbe a hibába esünk. De hát ilyen világ jött el, s már újgazdagék fölingerió modorán sem csodálkozunk igazán - mosolygott Ár­pádfalvi úr, s épült tovább a homokvár. De történtek itt a Sárga északi végén ennél na­gyobb beruházások is ­ámuldoztunk fotós kollé­gámmal, amikor beléptünk a betonhajó körzetébe. Öreg szegedieknek aligha kell magyarázni, hogy eme betonhajó a tápéi Mahart üzem tulajdonát képező, és sok vidám bográcsost meg­ért üdülő. Ahol egész gene­rációk nevelődtek a sárgái világ szeretetére. Nos, mára a betonhajó is új ruhába öl­tözött. Olyannyira, hogy a neve is Hajóskert lett. Park­jában szellemes feliratok­kal pingált hordók hirdetik a sör dicséretét. - Aki csak azért jön ide, hogy barátjaival, munka­helyi kollektívájával meg­főzze a pörköltet, netán a megsüsse a flekkent, annak még gázt is biztosítunk a tűzhöz - kalauzol az újjá­varázsolt területen Feleki Zsolt. - De lehet minálunk sakkozni, biliárdozni, kár­tyázni, aki pedig megéhe­zik, hát kipróbálhatja, mi­lyen is a lávakövön sült. hús íze. Szóval lávakő... Az ínyenceknek, ugye, monda­ni sem kell: akkor itt a Bounty nyitotta újabb kert­jét. Vagyis - ha figyelembe vesszük, hogy a Sárga bejá­ratánál ugyebár a két Kőrössy csárda invitálja a vendégeket - az egykor kö­zéppolgári szerénységgel, s lehetőségekkel épült üdülőkörzet - néhány lát­ványosabb beruházás köz­beiktatásával - akár még messze földön híres szórakoztatócentrum is lehet egykoron? Ki tudja? Hi­szen egyébként is nagy ta­lány a Sárga jövője. De ta­lán tudnám ajánlani Feleki úr szavait. Az szeretnénk ­mondta -, ha itt mindenki jól érezné magát. S ugyebár ezt a kívánsá­got jó lenne a Hajóskertből az egész Sárgára importál­ni... Bátyi Zoltán tói ment el a kedve?), s most bizony kertjébe ven­dég helyett erőskezű ka­száslegényeket hívhatna már. Szóval mindezt még el is tűrné a megértés, ám találtatik itt akkora romos ingatlan is, amelyiken leg­alább nyolc nyaraló elfér­ne, de helyette inkább gazt nevel a tulajdonos. Hogy ki légyen az? Nos, a megfaku­ló, de azért még olvasható bejárati tábla szerint egyko­ron itt a cipőgyár nyaralója tartózkodott. S bár nem hi­vatalunk az ingatlanértéke­sítés, csak nem bírom meg­türtőztetni a bennem ágas­kodó ötletet: nem kéne in­kább eladni, fölparcellázni a területet, mintsem tűrni, hogy fölfalja az enyészet? Persze a Sárgán sétálgat­ván nem csak ez az egy kérdés kívánkozik ki az emberből. A nyaralójának emeleti teraszán pihengető Juhász Ferencnél például arról érdeklődtünk: meny­nyire lehet itt élvezni a nyugalmat, már ha egyálta­lán nyugalom az, hogy egy­másba érnek a nyaralók. S lám, a tavalyi panaszkodá­sok helyett most egészen optimista válasszal lepett meg Juhász úr, aki már 1980 óta nyaralótulajdonos a Sárgán. - Előbb egy picinyke épületet vásároltam itt 30 ezerért, majd 1984-ben ke­rült tető a mostani házunk­ra. Akkor már 400 ezret fi­zettünk a kényelemért. S bár most már másfél milliót biztos kapnánk érte, inkább megtartjuk. Már csak azért is, mert családunk szereti a természetet, s fiam is ak­képp voksolt, hogy a Sárga pedig legyen nekik, vagyis a következő generáció szá­mára is családi program. Juhászék nyaralója egyébként ama vegyestulaj­donú fajtából való - tudom meg a házigazdától. Vagyis az építmény sajátjuk, a föl­det viszont még bérlik. Bár ralón ott a tábla: eladó. Gazda sajnos sehol nem ta­láltatott, pedig olyan szíve­sen megtudakoltuk volna, vajh' mennyit is kóstál most egy szerényebb kül­lemű sárgái bungalló. Gye­rektói - akik pár méterrel arrébb játszottak, éppen pincéreset - már csak nem kérdez ilyet az ember. Leg­feljebb arról tudakozódik, oskolától, tanítástól időle­gesen megszabadult, vaká­ciót élvező nebulóként mennyire vonzó hely a Sár­ga. A választ Borbás Bri­gitta és Laczi Renáta na­gyon egyöntetűen, s határo­zottan adta meg. Szerintük szuperjó itt, mert sok a ba­rát, és senki nem korlátoz a játékban. Na, persze így könnyű... De vajon ennyire elégedett a sárgái világ helyzetével mondjuk egy nagyapa is? ­szólítottuk meg immáron a Tisza partján, a legen­dás sárgái homokon Ár­pádfalvi Istvánt, aki unoká­jával éppen egy homokvá­rat épített. - A Sárga természeti kö­zege miatt nagyon vonzó még mindig egy szegedi ember számára. De éppen ebből a tulajdonságából adódnak a bajok is. Ugyan­is természetes öntisztulás­sal működne, de hát ez mi­felénk nem igazán valósul meg. Láthatja: éppen most kezdi elönteni a Tiszát a békalencse, az ember meg csak azon gondolkodik, va­jon miért kell ennek a nagyvárosnak eltűrnie, hogy minden évben vissza­térő vendég legyen főutcá­ján ez a zöld szörnyeteg. Tudom, azt mondják, nem fertőző, meg nem is bánt senkit, de hát nem éppen lélekemelő látvány. Soka­kat el is riaszt a Tiszától. Mint ahogy jómagam is fé­lig-meddig illegalitásban hoztam ide az unokámat korábban. Mert én ugyebár még átérzem a sárgái han­A homokvárak világában jól érzi magát a nagyapa is az, unoka is... Most mondják: lehet ilyen idilli képet a Sárga mellett máshol is készíteni? (Fotó: Karnok Csaba) ma már annak sincs akadá­lya, hogy egy sárgái gazda megvásárolja a telket is. Nem is drága - tudjuk meg -, hiszen 150 négyzetméte­rért legfeljebb úgy 30 ez­rest kell kifizetni. A tulajdonviszonyok elemzése után Juhász úr nem titkolja panaszait sem. Valóban túlzsúfolt már ez a terület - mondja -, a Tisza vízminősége miatt is van ok az aggodalomra, meg aztán a szomszédból is éppen egy napja lopták el a slagot. De érezni hangján - a gondok ellenére igencsak szívéhez nőtt Szeged legSárgább körzete. - Sajnos van néhány ért­hetetlen dolog a környé­künkön. Mint például mindjárt a szomszédban, a Dózsa büfé - mutat a nya­ralója előtt elterülő, mind­inkább a pusztulással bir­kózó épületre Juhász Fe­renc. - Valaha itt nagy élet zajlott, törzsközönség mú­latta az időt. Aztán tavaly már ki sem nyitott, s úgy látom, hogy az idén sincs vállalkozó az üzemeltetés­re. Azt mondják, sokat kér érte a rendőrség, mert hogy a Dózsa az ő tulajdonuk. Ki tudja, mi ebben az igazság? De az tény, hogy egyre ga­zosodik a környéke. No, persze ettől még nem omlik össze a Sárga vendéglátása. Ha jól saccolom, legalább öt-hat kocsma vár itt már vendégekre - számolgatott házigazdánk. Annak ugyan nem tud­tunk utána járni, mennyire pontos Juhász úr számítá­sa, de az tény, egyórás sé­tánk során belébotlottunk jó néhány üresen tátongó büfébe, boltocskába. Az egyikben - mintha nem akarnánk hinni a szemünk­nek - meg is kérdeztük, mennyire elégedettek a forgalommal? Az üzemel­tető, Both Zoltán a várt vá­lasszal szolgált. Vagyis: semennyire. - Hétközben, délelőtt szinte teljesen üres a Sárga, de hétvégeken sem tódul a vendég. Tudja, ez az üdülőterület kifejezetten a középosztály pihenőhelye volt, s éppen ezt a réteget sikerült annyira leszegényí­teni az elmúlt években, hogy már egy-két korsó sör is meggondolandó beruhá­zásnak számít köreikben. Ennek a pénztelenségnek a levét aztán mi, vendéglátó­sok isszuk meg - panaszol­ta Both úr. Aki annyit el­árult a közbiztonságról, hogy amíg üzemel a rendőrséggel közvetlen kapcsolatot tartó riasztó­rendszere, az égvilágon semmi gondja nem akad. Ám úgy hallotta, hogy ta­valy, a nyári zárást kö­vetően a betörők azonnal megtalálták ezt a komplexumot is. Talán ilyen támadástól tarthat az egyik szomszéd is, hiszen a kicsinyke nya-

Next

/
Thumbnails
Contents