Délmagyarország, 1997. május (87. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-02 / 101. szám

PÉNTEK, 1997. MÁJ. 2. MAJÁLIS 5 • Újszegedi majális, ligeti nosztalgia Kinek a kolbász, kinek az illata Ingyensör? Tja valaki tegnap reggel még a televízió képernyője Mit. előtt nyújtózkodva várta, hogy takarodjék már a sok felhő majálisozó egünkről, sokat okosodhatott. Hiszen egészen nagytudású párt-, s egyéb vezetők be­széltek arról, mit is jelent ma az embereknek május el­seje. Ugye, mondanom sem kell, hogy két egyforma vélemény még véletlenül sem kapaszkodott egymásba. Annál inkább átsütött a képernyőn, hogy politikuso­mék nem igen tudták, miként is szolgáljanak föl egy frappáns választ majálisunk ürügyén. De baj ez, kérdem én? Hiszen íme a bizonyíték: végre elérkezett az idő, amikor a minden ünnepből harcos álláspontot kidolgozók visszavonulót fújnak. Talán mert rájöttek, hogy az ünneplők legkevésbé ideológiákra, a világgal, de leginkább politikai ellen­feleikkel morcos haragban állók melldöngetéseire kí­váncsiak. S ha ez a beismerés tartotta féken Szegeden is az indulatokat, csak tapsot érdemelnek párturamék. Ha pedig oly boldog világ jön el végre ránk, hogy legalább a söröskorsók, mézeskalács szívek árnyéká­ban meg tudunk békülni egymással, már kitüntetése­ket is osztogatnék. A m hirtelen támadt boldogságomat erősen fölsértet­te az a néhány mondat, amit az újszegedi ligetben tálalt elém egy bácsika. Mondván: majd jöjjön csak ki jövő májusban, a választások előtt. Még a sántalábú kóbor kutya is ígéreteivel fog itt hájat kenegetni, meg­látja. S talán még a sört is ingyen mérik. No, ez utóbbi mondat igazságára azért kéretik nem fogadni... B. Z. Álmajális vagy majális? Vajon hányan olvasták el a nyolc gyereke sorsáért aggódó férfi segélykérő szavait? (Fotó: Miskolczi Róbert) Május l-jén - igaz, kissé esős, borongós időben - az újszegedi Li­getben ismét majális várta a szegedieket. Az előzményekről az idei szervező, a Szegedi Kör­nyezetgazdálkodási Kht. álláspontját is kö­zöljük. Az újszegedi Ligetben szervezett majális mára iga­zi hagyománnyá vált: ked­velik a szegediek, mert a színes kirakodóvásár forga­tagában jó elfeledkezni egy időre a napi munkáról. Fon­tos a kereskedőknek, mert jó üzletet jelent számukra. A város önkormányzata zárt pályázaton kért be ár­ajánlatot a majális szervezé­sére két önkormányzati tár­saságtól. A Szegedi Környe­zetgazdálkodási Kht. ver­senyben, kedvezőbb áraján­latával nyerte el a rendezés jogát. A kereskedőknek 1500 Ft+áfa/négyzetméter áron kínáltunk területet, melynek eredményeként idén jóval több árus rakodott ki: közel 75 sátorban várták a látogatókat. Évek óta sok problémát jelentett a liget rendezvény utáni állapotának helyreállí­tása, a terület takarítása. Társaságunk vállalta, hogy a rendezvény teljes bevételét a szervezésre, illetve az újsze­gedi Liget helyreállítására és takarítására fordítja. Nem voltak tehát trük­kök, nem volt átverés - csak majális, és bizonyára lesz jövőre is, hiszen ez a szege­diek érdeke. Az pedig, hogy ki szervezi, másodlagos, amennyiben a megfelelő előkészítést és tervezést, va­lamint a szükséges utómun­kálatokat biztosítani tudja. Szegedi Környezet­gazdálkodási Közhasznú Társaság Május elsején a sze­gedi családnak, ha az igazán szegedi, leg­alább egyszer végig kell sétálnia a ligeten. Ezt a sommás megál­lapítást két kislányával, s persze hites feleségé­vel korzózó apuka kö­zölte velem tegnap, egy perccel dél előtt. Amikor éppenséggel azon cso­dálkoztam, hogy a szerda esti viharos eső, s huncut tavaszunk el­lenére is annyi ember látogatott Újszegedre, hogy a sétányon, vagy mondjuk a vidámpark­ban, még egy likas luft­ballont sem lehetett vol­na lelejteni. Ezek szerint ennyire él bennünk ré­gen volt májusok ha­gyománya? S ha igen, mennyire boldog '97 májusában a majáliso­zó? Igyekeztem utána­járni a sültkolbász-illatú forgatagban. - Hogy mennyire? Hát se­mennyire - vonogatta a vál­lát egy jól megtermett úr, név szerint Sándor György, a nejlonkommandosókat árulók sátrának árnyékában. - Nézzen csak körül - bizta­tott. - Van itt az emberek ar­cán olyan nagy szomorúság, hogy majd leszakad a fejük. Mintha az egész világ fájdal­mát cipelnék. Nem is csodá­lom. Mert lett a mi orszá­gunk olyan eszméletlenül drága, hogy megélni benne képtelenség. Dehogy sírom én vissza a Kádár Jani bá­csit, de az mégiscsak elké­pesztő, hogy egy nejlonkor­só sörért 200 forintot kérje­nek. Mert az itt a legna­gyobb baj, hogy aki gazdag, az egyre vastagabb lesz, aki meg szegény, annak meg fil­lérek se nagyon jutnak. Lát­hatja: a vastag bukszájú ki­lószám tömi fejébe a kol­bászt, a csóró meg csak sza­golgatja. Aztán itt ez az egész környezet - mutatott keserűen a Vigadó felé. ­Valaha a kerítése mögött bográcsok sorában rotyogott a pörkölt, szólt a zene, terült az asztal, hajnalig mulatott a polgár, most meg leláncolva a kapu. No, szép kis majális ez - búcsúzkodott a nagy hangzavarban. Pár lépéssel arrébb pedig egy vendéglá­tóiparban híres szakember, Puskás László is inkább csak panaszokkal válaszolt a fag­gatózásra. - Nagyon nagy hiba volt csak egy napra megnyitni a ligetet. Hiszen végre szóra­kozhatna a szegedi polgár, akár szerdától,vasárnap es­tig, de az árusok engedélye csak május elsejére szól. Azt mondják, a park érdekében született ez a döntés? Erre mondom én: az újszegedi li­get százszor nagyobb próbá­kat is kiállt története során, ne féltsük már annyira az ünneplőktől. Az tény, hogy dél környé­kén még teljes vala a majális békéje. Röpke pillanatra ugyan arcokra költözött a szomorúság, ha valaki éppen azt látta, hogyan kotorássza elő nejlonkukából a maradé­kot egy-két idős nénike. Vagy olvasta a nyolc gyere­ke eltartása érdekében pénzt könyörgő férfi táblácskáját. De inkább színes léggömböt ide - fordultak el a fejek, s a családok már vonultak is to­vább. Mondjuk fölkeresvén olyan míves dodzsemautót, amelyben egy kört is kari­kázhat a lurkó 200 forintért. Vagy vágatni azonnal az il­latos kolbászból, ami éppen 140 forintot ért tegnap tíz dekánként. S hogy ez mennyire ol­csó, netán drága annak, aki mondjuk a finnországi Lieto városából érkezett a Tisza partjára? Nos, ilyen illetlen dolgot már csak nem kér­deztem a Tabáni Általános Iskola vendégeitől, akik szintén ott forgolódtak a tö­megben. - Éppen 30 kisdiák ér­kezett hozzánk - mondta el Soós Mária tanár néni, aki közvetítette a finnek vélemé­nyét is. Ezek szerint a mi májusi ünnepünk, vélemé­nyük szerint, szép, mozgal­mas, s csak annyiban tér el a tavak országáétól, hogy ott április 30-án már zsibong a vigadalom, egészen május elsejének hajnaláig. A fin­nek aztán az ünnep napján inkább már pihenik a mámor fáradalmait. Mi mást kívánhatánk ­egészségükre. Mert hogy ez a szó hangzott el leggyak­rabban tegnap a ligetben is. Legyenek az árak bármilyen vaskosak, telt a sok nejlon­pohár, mert jó magyar szo­kás szerint, ritka ünnepeink­re csak kiszorítja a család fő­pénztárnoka a minimális boldogsághoz elengedhetet­len összeget. - Mert hogy ünnepelni kell. Ilyen már a mi nosztal­giánk - igazított el e finan­ciális filozófiában egy úr, többször is hangsúlyozva a nosztalgia kifejezés jelentő­ségét. Ugyanis úgy vélte ­ez a május elseje már nem más, mint ragaszkodás vala­mi olyanhoz, ami szép volt a múltban. - Nincs ennek a sátrak kö­zötti vonulgatásnak igazán koreográfiája, de nincs gaz­dája se. Tudja, csak annak örülök, uram - veregette meg a vállam hogy a poli­tika szép lassan kikopott a majálisokból. Vagyis, inkább mi, kisemberek koptattuk ki. Meg is érdemelte - köszönt volna el a nosztalgiában olyan járatos alkalmi ismerő­söm, de én nevét kérdeztem. No, azt azért már nem! - ka­csintott inkább, s elkocogott a kisház irányába. Tudják, arra a szagos épületre gondo­lok, amelyik a pénzügykuta­tó intézetnél százszor ponto­sabban méri az inflációt. Ahol egykoron éppen egy forintért lehetett megszaba­dulni a testet kínzó fölösleg­től, s ahol tegnap éppen egy húszast kértek él e lehetősé­gért. De ily kicsinységeken egy szegedi ligetben nem akadt föl senki. Miért is tette volna? Hiszen vihar nem za­varta, eső nem áztatta, és sört is kínáltak eleget, nem csak meleget. S kell ennél több? Nos, erről is érdeklődtem volna. Csak nem akartam so­ha még ünnepet rontani. Meg azt sem szerettem volna, ha a majálisozók kö­zött maradékra leselkedő né­nike éppen egy rövid interjú miatt esik el a legjobb falat­tól... Bátyi Zoltán • Volt járásban volt... A fiúk vasparipára pattantak Rajt a vasparipán. Ha most kiugorhatnék! (Fotó: Miskolczi Róbert) Nem a pódiumi beszé­dek dobták föl a régi majálisokat, noha azok az újságbéli bejelenté­sen mindig vidámak vol­tak. így kívánta a hata­lom, írhatott a járásjáró újságíró akármit, az ün­nep másnapra - a szer­kesztő jóvoltából - min­dig vidám lett. És, ma? Amikor nincs kötelező él­jenezés, zengzetes pódiumi mellébeszélés, nincs zsák­banfutás, lepényevés, de a dongóverseny megrendezése már fölötlött Kisteleken, a helyi Simson-kupa kapcsán. Kovács Pali, Balázs Pista még gyerekként látta, amint a biciklire szerelt dörzskere­kes masinák hogyan gyorsí­tottak a futballpálya körüli versenyen. Sokaknak ké­szenlétben e dohogó kis jár­gány, a biciklire szerelhető dongómotor. Játéknak, szó­rakozásnak biztos jó lenne. Az újjáélesztett kisteleki majálison mondták, hogy akiket egyszer a crossmotor füstje megcsapott, s hallot­tak töfögni, mitöbb: lélegze­ni egy föltunkolt csodamasi­nát, azok már menthetetlenül rabjai lesznek a motorver­senyzésnek. A kisteleki via­dal simsonosai, akik közé egy vidám komáros is be­küzdötte magát, mind ilye­nek. A csengelei Vígh Zsolt csak szerda este határozta el, hogy benevez a Hellék hir­dette versenybe, de nem ezen múlott, hogy mégis tár­sa és névrokona Sándor szerzett elsőséget falujának. (Ő más kategóriában ver­senyzett.) Igazi peches még­is Nemes Nagy Olivér, s egyáltalán nem azért, mert Tibor papa benne volt a hár­mas zsűriben, a polgármes­ter és a rendőrkapitány tár­saságában. Remekül kezdett a kisteleki srác, a többi mo­toros cimbora ellenfél még sehol, mikor Oli már az ug­ratón röppent, vagyis az élre tört, de minden hiába: ké­sőbb becsődölt a vasparipa. A nagyobbak küzdelmében a balástyai Faragó Barát Ró­bert kétszer lett első. Mondhatni, tombolt a ki­segítők tábora, a mezei de­pó, amikor Ott József pol­gármester átadta a díjakat. Merthogy a legszebb motor büszke címet is neki ítélte a kisvárosi majális közönsége. Hellné Vass Rozália szerve­ző jó motorosnak látta a fia­talembert. A bringaverse­nyek ifjú sztárjai küzdelme után valósággal kiürült a tér. A kolbászsütő asszony szo­morúan tapasztalta, hogy bi­zony a népek manapság in­kább otthon esznek, de ők azért nem esnek kétségbe: a vasárnapi vásárra is kipakol­nak, ott, hátha jobban harap­nak az emberek. A kisteleki majális egyéb­iránt térzenével nyitott. So­kan már kint a téren hallgat­ták a teherkocsis zenekar já­tékát, köztük Falusi János és Kelemen Tibor. Az utóbbi, már meglett ember, annak idején sokat játszott a név­adó Vándor Rudolf zenecsa­patában. Kisdobon kezdte, majd helyet kapott a fúvosok sorában, de ma már a pisz­tont se merné vállalni. Mű­tötték, s ahogy a majáiisi vi­dámsághoz illően megállapí­tottuk: druszámnak kisebb lett a szája, bár sohasem volt lármás, visszafeleselő gye­rek és ráadásul még jól is fo­cizott. A pusztaszeri majálisra érkező Nagy Bandó András vicceit nem adom tovább. Habár: nem voltak azok annyira gatyából valók, in­kább fájdalmasságunkra meg a szegénységünkre épültek. A díjazott humorista, a pusz­taszeri madáremlékmű lige­tébe települt majálisozók vi­dítására, átformált még né­hány ismert verset. Ha ezért József Attila esetleg meg is orrol, a „Pisiljél szépen, kis Balázs"-ra átköltött Bandó­vers tetszett a közönségnek. Ha már Nagy Bandót hoztuk szóba, szó eshet a rá arcban igencsak hasonlatos Vígh kocsmáros úrról is, aki jóval odébb - a majsai úti tanyai vendégváróban rendezett majálist. Alighogy kinyitotta szemét a nap és elvonult az esőnek még a szele is, Vígh Zoltán és a segítői már bele­fogtak a nagy nap munkála­taiba. Három esszes koma ­Széli, Szűcs, Szekeres ­bográcsot suvickolt homok­kal, akácfát gúlázott a tűz­höz, darabolta a húst, hogy majd a csengelei orvos fia muzsikájára még a nóta is előkéredzkedjék, a kimerítő sport, például a ping-pong, a fárasztó súlyemelgetés (kor­sózgatás, poharazgatás) után. Merthogy a besegítő fiúk, Bárkányi Zoltán és az érke­zők közreműködésével negy­ven személyre rottyantottak majáiisi falnivalót. Olyany­nyira fontos volt ez az ünnep Vígh kocsmáros úrnak, hogy még a sorsdöntőnek kikiál­tott zákányszéki focimeccset is kihagyta miatta. Akkor, pedig, senki nem mondhatja, hogy a perczeli­ek majálisa - egységben a többivel - nem volt vidám. Maradjunk annyiban, ha az volt, ha nem volt, jövőre me­gint lesz... Majoros Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents