Délmagyarország, 1997. április (87. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-22 / 93. szám

KEDD, 1997. ÁPR. 22. HELYI TÜKÖR 7 Ax összeállítás szerzői: Arató Lászlá és Kernek Csaba (fetá) Bős, te drága Tjúsz évvel a Bős-Nagymaros-szerződés aláírása LM. után mi, magyarok, körülbelül ott állunk, ahol a part szakad. Csak éppen alattunk nincs a mederben semmi, korhadt fán és csikorgó kavicsokon, meg a nagy kérdőjeleket formázó szigetközi Öreg-Dunán kívül. A túloldalon pedig víziparadicsom, két működő erőművel, széles mosollyal az arcokon, (kár)örömmel a szívekben. A történet dióhéjban: elkezdődött egy nagyszabású beruházás, egy bősi és egy nagymarosi erőművel, melyekre a dunakiliti létesímény duzzasztja majd a vizet. Közös erővel épült egy hajózásra alkalmas felvízcsatorna, Kiliti és Szap között. Azután a kibontakozó zöld mozgalom és az oldalvizein evező akkori ellenzék nyomására, a rendkívül egyoldalúan, de dacból minden kommunista monstrumot ellenző közhangulat hatására leálltunk a beruházással, 1992-ben felmondtuk a szerződés. A szlovákok - akik szintén nemzeti ügyként kezelték a kérdést, csak másképp' - tovább dolgoztak. Felépítettek egy, a tervezett nagymarosihoz hasonló kapacitású erőművet Dunacsúnynál, s hozzá egy duzzasztórendszert. Egy nyolc és fél kilométeres Duna-szakaszt vágtak le, s a vízhozam háromnegyedél a Dunakiliti és Csúny közötti részt áthidaló pót-felvízcsatornába terelték. Erre mondták, hogy kavicsbánya... így most ők tartják a csapon a kezüket, s akkor adnak vizet, amikor akarnak. £

gy rendkívül rosszul kezelt, lépten-nyomon átpolitizált ügyet vittünk Hágába, s kértünk olyan döntést, amiben talán magunk sem hiszünk. A magyar politika olyan kényszerpályára került, melyen szinte kizárt jó döntést hozni, az egymásra halmozott, egymásnak ellentmondó és logikátlan döntések pedig minket juttattak kavicsbányához. Ezért azonban eddig is súlyos árat fizettünk. Arató Lászlá 4 kámfordosszié A hágai periratok mintegy harmincezer oldal terjedelemben nyilvánosak. Azokhoz az Országgyűlés könyvtárában bárki hozzáférhet. így aztán meglepő volt a hír, hogy vannak, akik még mindig az iratok manipulására törekednek. A napokban a BNV-beruházás egyik akkori vezetőjét telefonon hívták fel. A hívó nemes egyszerűséggel azt kérte az egykoron magas rangú hivatalnoktól, hogy adja írásba: 1984-ben nem vett át a szlovákoktól egy bioproject-szakvéleményt. A megkeresett felháborodott ezen, s megtagadta a valóság megmásttását. Délután a feleségét kérték arra, hogy bírja „jobb" belátásra férjét, de ő sem volt erre hajlandó. Az említett szakvélemény átvételét már csak azért is furcsa volna letagadni, mert az átadás-átvételről írásos bizonyítékok vannak. A. L. Szabályoz ás, de (víz)ügyesen Vágás István mérnök, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Vízgazdálkodástudományi Bizottságának újdonsült elnöke a kezdetekről figyelemmel kiséri a vízlépcsők történetét. Szakértő véleményére voltunk kíváncsiak. • Ennyi év távlatából hogyan látja most ezt a kérdést? - A hajózást, az árvízvédekezést és az áramtermelést nem lehet elválasztani egymástól. Az árvízvédelem rendkívül költséges, hiszen a meder felkavicsosodik, s emelni kell a töltést. Az év felében nem lehet hajózni az Öreg-Dunán, mert alacsony a vízállás. Ha megoldják az elterelést vagy a duzzasztást, vagy mind a kettőt, akkor elektromos energia fejlődik. Az áram hasznának egy részét pedig vissza lehet forgatni. Ha valamelyiket a három láb közül kiütöm, akkor felborul a sámli. Most erről van szó. 0 A Duna elterelésével úgy érezzük, hogy elvettek tőlünk valamit. - A szerződésben szerepel az is, Ijogy a nemzetközi hajózási útvonalnak számító felvízcsatornára az Öreg-Duna minden jogát átviszik. Tulajdonképpen egy idegen ország térületén kaptunk egy 50 százalékban magyar folyamot. 0 A hágai per függvényében milyen megoldási lehetőségeket lát? - Az eredeti állapot helyreállítása műszakilag nem oldható meg, s ki fedezné ennek az óriási beruházás lebontásának a költségeit. A tervek szerinti kivitelezés is költséges lenne számunkra, mert akkor a „C"-változatot le kellene bontani. A szlovákok azt kérik, hogy ebben az esetben kapjanak olyan biztosítékot, hogy a dunakiliti duzzasztóval ne lehessen betartani nekik, s meg kellene építenünk Nagymarost, mely előbb-utóbb a hajózás miatt is szükséges. Nem hiszem, hogy a magyar belpolitika ma ezt vállalná. A harmadik változat, hogy hagyjunk mindent úgy, ahogy van. Vannak erre magyar törekvések, s valószínűleg ezt Hága is legalizálni fogja. Azt kellene tudomásul venni, hogy a szlovákokat és minket is megillet a Duna egy része. Sokkal jobb hatásfokkal lehetett volna egy közös vízerőművet, egy közös igazgatást működtetni. Amikor azt mondják, hogy ez volt a rendszerváltás alapja, azt szoktam felelni, hogy ezzel nem szabad dicsekedni, mert akkor ez a rendszer is hazugságra épül. • Elterelt vizeken evezve Többlépcsős vízlépcsőd Polgármesterek az elterelésről Lukovics László (Nagybodak): - Hátrányunk, hogy a nehezebb közlekedés növeli a mukanélküliséget, a vállalkozók pedig nem igyekeznek a szigetre. A legnagyobb problémánk az, hogy a centralizáció miatt sokan mentek faluból városba, így Nagybodak 360 lakosának többsége nyugdíjas. Az idős emberek már nem foglalkoznak az eltereléssel, a hágai perrel. Szerény véleményem az, hogy ezt az ügyet az Antall-kormány alatt elhirtelenkedték. Szlovákiának pedig a „C"-variánst nem lett volna szabad megépíteni. A nagy kérdés, hogy a két ország viszonya a vízlépcső-ügy kapcsán romlik, vagy javul? Varga Gizella (Dunasziget): - Ha már megépült a kiliti duzzasztó, üzembe kellett volna helyezni, s a működés kapcsán elkészített hatásvizsgálat dönthetett volna arról, hogy tovább működjön-e. A településekkel annak idején egyáltalán nem foglalkoztak, nem kérdeztek meg minket. Az elterelés után pár hét múlva száraz lett a meder, mindenki áron alul adta el az üdülőket. Most persze megint magas az áruk. Jelentős lobbyzás után épült meg a fenékküszöb, s jelenleg úgyahogy van víz az ágrendszerben. Ez a megoldás viszont csak kármentés. Hágától az itteniek nem sokat várnak, s a bosszantó, hogy odafönt döntöttek -nélkülünk. Tamás Lőrincné (Darnózseli, a Szigetközi Önkormányzatok Szövetségének elnöke): - A 26 önkormányzatot tömörítő SZÖSZ 1992-ben alakult, a Dunával kapcsolatos érdekközösségként. Az elterelés miatt a talajvízszint csökkent, és ennek orvoslására kerestünk fel minden létező fórumot. Annak ellenére, hogy már az eredeti tervekben szerepelt, hogy ingyen elvégzik a csatornázást. Végül kiemelt állami támogatás keretében fejenként harmincezer forintba került az ingyenesség. A vízpótlás jónak mondható, de természetesen az eredeti állapotot nem közelíti meg, annak helyreállításában nem is bízunk. Szokoli Sándor (Dunakiliti): - Amikor építették a kiliti duzzasztót, itt a településen semmit sem tudtunk a néhány száz méterre folyó munkákról, ki voltunk rekesztve minden információból. Annyi biztos, hogy a teherautók itt mentek keresztül, a házak megrepedeztek, az útról lefolyó víz pedig kikezdte a falakat. Később, amikor leálltak a munkák, s szinte teljesen készen ott állt az erőmű a néhai erdő közepén, az volt az általános vélemény, hogy használni kellene. Tény, hogy a mellékágakkal valamit kezdeni kell. Most éppen azon a munkák maradtak el, melyekre a vízlépcső nélkül is szükség van. A dunacsúnyi létesítmény makettje. Itt szabályozzák az Öreg-Dunát, alul (ez a képen már nem látható) halad Bös felé a nemzetközi vízi út Szigetköz és Csallóköz, ahol a bösi és dunacsúnyi erőműrendszer található. Kis falvak és hatalmas betonkolosszusok váltogatják egymást. Három napot töltöttünk ezen a tájon, néha csodálkozva, néha megbotránkozva, közben mélyen elgondolkozva. Egy darabig a hősieket nem foglalkoztatta a falu szélén épülő erőmű, kivéve azokat, akik a munkálatokon részt vettek, avagy jelenleg is a 61 dolgozó közé tartoznak. Azután már elégedetten vették tudomásul, mekkora monstrum épült ott, a falu határában, ahol a létesítmény köré szabadidőparkot is telepítettek. A hágai bírák látogatásakor még titkos üvegbúrának minősített vezérlőközpontba - bár hívatlanul - különösebb nehézségek nélkül lejutottunk, s szabadon nézelődtünk a létesítményben. Egészen addig, míg - véletlenül - össze nem akadtunk Jozo Posepával, a szlovákiai vízlépcsők igazgatójával. Széles mosollyal vett tudomást kilétünkről, s készséggel egyezett bele abba, hogy kívülről lefotózzuk az erőművet. Kalauzaink, Szável Imre és egy szintén magyar származású gépész, nem kizárólag kötelességtudatból, amellett foglaltak állást, hogy Magyarországnak nem lett volna szabad leállni az építkezéssel, mert így semmi hasznunk nem származik. A bősi erőmű tetején átautózva a három bezárt faluhoz értünk el. Nagybodakot, Vajkát és Doborgazt egyik oldalról az Öreg-Duna, a másikról pedig a felvízcsatorna fogja közre. A mesterséges meder miatt a falvak lakói az óránként közlekedő komppal juthatnak a túloldalra - ha nincs túl nagy szél. Inkább arra panaszkodnak, hogy Dunaszerdahely felé sokkal tovább tart az út, Dunacsúnynál ezen a zsilipen keresztül engedik a vizet az Öreg-Dunába. Most éppen elzárták a csapot, így a helyiek nem a zavarosban, hanem a kövek között halásznak márpedig legtöbben ott, illetve Pozsonyban dolgoznak, odáig viszont egyenes műút vezet. Az elterelés miatt vizét vesztett Öreg-Duna már sokkal elkeserítőbb látványt nyújtott. A meder feléig besétáltam, s a négy év alatt kinőtt, embernyi fák vettek közre. Valahol a néhai meder közepén kezdődött a mostani Duna, mely így szűk Tiszányi. A túloldal: Magyarország. Dunacsúny felé haladva elmentünk a Dunakiliti magasságában épített fenékküszöb mellett, mely éppen annyira „fogja meg" az Öreg-Dunát, hogy a kiliti erőművel együtt a Szigetköz ágrendszerébe vissza tudják duzzasztani a vizet. Száz méterrel arrébb pedig a felvízcsatornában hömpölyög méltósággal a több száz méteres folyam, nemzetközi víziót, két szlovák vízlépcső „ellátója". A csúnyi létesítmény, bár még nincs teljesen készen, lenyűgöző. A vízlépcső és erőmű közé még egy vadvízi evezőspályát is építettek, de alakul a komplett szabadidőközpont, mely az ország egyik idegenforgalmi szempontból is felkapott helye lesz. Az Öreg-Duna vizét ottjártunk reggelén zárták el. A kövek közül a leleményes helyiek hatalmas keszegeket szedtek elő. A töretlen szlovák ambíción és a gigantikus munkálatokon mélyen eltűnődve érkeztünk Szigetközbe, Dunakilitibe. A duzzasztó üzemirányítás-vezetője, Lang István mérnök készséggel fogadott, de nem nyilatkozott. Azt azért elmondta, hogy a kiliti duzzasztó 90 százalékos készenlétben nem csinálja azt, amire tervezték. Most a kevéske vizű Öreg-Dunát próbálja beosztani a Szigetközbe. Azt viszont cáfolta Lang István, hogy a hágai bírák látogatásakor több vizet engedtek volna a szomszédok. Mindössze nagyobb volt a hozam, így eleve több víz is jött. Egyébként az 1994-es Horn-Meciar megállapodásnak megfelelően, a másodpercenkénti áltag 2000 köbméteres vízhozamból 4-600 köbmétert kap a Duna régi medre. Azt persze elfelejtették rögzíteni, hogy mikor, milyen arányban kell a szlovákoknak a csapot megereszteni. Három szigetközi polgármester (Dunakilitiben Szokoli Sándor, Dunaszigeten Varga Gizella és Darnózseliben Tamás Lőrincné) egyöntetűen azt állította, hogy ha már megépítettük a magunk részét, legalább használjuk. Ugyanakkor semmi reményt nem látnak arra, hogy Hágában helyet kapnak a magyar követelések. Arra viszont nem volt módjuk, hogy a nemzetközi ítészeknek elmondják a véleményüket. Útban hazafelé Ásványrárón is megálltunk. Amikor 1992-ben elterelték a Dunát, kifutott a víz a Szigetközből. Azóta körülbelül a régi vízmennyiség felével látják el az ágrendszert, de Ásványráró után már üres medrek is vannak. A helyi talponálló vendége, aki maga is dolgozott Bősnél, s ingyen itta a finom cseh sört, így summázta a véleményét: „Uram, ezt jól elcsesztük!"