Délmagyarország, 1997. április (87. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-11 / 84. szám

PÉNTEK, 1997. ÁPR. 11. A KÖLTÉSZET NAPJA 7 Kedves kömyékbéfíek... ...köztük is kisteleki, csengelei, pusztaszeri, ópuszta­szeri, dóci, sándorfalvi, szatymazi, zsombói, forráskúti olvasóink! Való igaz, senki sem lehet próféta a saját falujában, de hírvivő bármikor válhat belőle. Nem kell hozzá más, legtöbbször csak közölni való történet, toll és papír. Az újság, amely mohó módon gyűjti, és a maga módszerével vissza is adja az észrevételeket, ebből éL Remélhetőleg Önök is tapasztalták, rengeteg a pazarul kitalált eset, a valóság is ád elég érdekességet, a lapok oldalait mégis a mindennapok egyszerű eseményeiről tett följegyzések töltik meg. Aki ilyesmire adja a fejét, annak nem is kell nagyon messzire mennie; házunk táján, a kerítésen kívül akad közölni való bőven. A gyermekek dolgai, a jószágok cselekedetei, a köz álla­potai mind-mind kelletik magukat... Ami köröttünk történik, érdekes lehet másoknak is, esetleg éppen azoknak, akik nem ott élnek. Ennek jegyében indul útjára Kitekintő oldalunk, keddenként a mórahalmi, péntekenként pedig a kiste­leki „nagytájra" irányítva a fény pasztáját. Mindazért, hogy ne csak a szerkesztőnek, hanem sokunknak le­gyen kedve vállalkozni a falusi hírvivő szerepére. Re­mélem, nem lesz belőle harag, ha kicsit urizálva kö­szönök be és közben el is: szolgálatukra. Ajánlom magamat! flta-jeroo tc^crr Tárcsázzon! A változásért, Per­czel világba kapcso­lódásáért megadjuk a 06-20-444-161-es rádiótelefon számát, s ha bekapcsolva ta­lálják (szombaton és hétfőn 14-18 óra között), adjanak hirt magukról, ne is kell­jen kérdezni: Halló, történt valami arra­felé? Halló! • Munkatársunktól Javaslom, hogy az it­teni lapszélen bátran teremtsünk kapcsola­tot. Jelezzünk örömre, bánatra. Valaha erre a füst elegendőnek mu­tatkozott, később a ga­lamb és a távíró is megtette, de mióta Bell apánk kitalálta a tele­font - az a legjobb. Ugyanis... Balástyán Ábrahám Józseftől Zsur­kán Lászlóig tart a telefo­nos nevek, cégek sora. A Déltáv Rt-től kapott tájé­koztató szerint, nemsokára további 507 helyen csörög, prüttyög majd új készülék. Még szerencse, hogy nem egyszerre, mert akkor olyan robajjal lenne, hogy a szomszédos Kistelek el­irigyelhetné ezt a városi za­josságot. S akkor, nemcsak az új tornacsarnok miatt lenne orrolás... Dócban Ha nem nyitják ki a tele­fonkönyvet, akkor is tudják: az Alsónyomás úti pecsorai gátőrház az elsó bejegyzés. Száma bármikor változhat, mert mostanában mindenhol nagy hórukkal fogtak a honi telefonállapotok megjavítá­sához, így Dóc se kivétel. A mi számaink 63 leendő és 35 már meglévő vonalról árul­kodnak. Bátran mondhatjuk: Dóc - igazi góc! Forráskúton Itt se állhat meg az élet, bár a látszat az, hogy a tele­fonosok kicsit elhanyagolták a falut. Mindössze 96 helyre vitték el a gyors kapcsolatte­remtés lehetéségét segítő technikát, holott a falubeliek még 336 helyre kívánnák. Mindenhová olyat, ahonnét akadály nélkül szólnának ­akár a költészet napján is - a keresetlenül mondott szép szavak. Álom ez, nagyon szép álom... Zsombón Errefelé még a tanyavilá­got is föltelefonozzák. Rég­óta tudjuk, írjuk ezt, s bi­zony, most is nagyon jólesik az ismétlés. Csak csinálják, úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha az árak nem emelkednének, a bérek nem romlanának szinte napról napra. A tanyai telefon nem olcsó mulatság. Ha nincs ré­sen a gazda, rámehet a be­szédre az a bizonyos fehér­nemű is. S akkor se inge, se gatyája... Pusztaszeren Bajba került a perczeli le­ágazás, mert ahányszor fű a szél, annyiszor szakad meg a vonal. A majorbéliek balla­dai megfogalmazása: néma készüléknek beszélnek, ha szólnak érte. • A végelszámolás napjai Csengele vagyona Mi lesz ezután? (Fotó: Gyenes Kálmán) Nem csukhatták be úriember módjára a csarnokajtót a csengelei osztozkodók. Mint ko­rábban már lapunkban is olvashatták, a gépmű­helyben tartott közgyű­lésen szövetkezetük megszüntetéséről hatá­roztak a megyeszéli falu nyugdíjasai. Hasonló összejövetelre nem lesz már szükség, kétszáz embernek nem kell sza­vaznia a gépműhelyből alakított tanácskozóban, de még nincs vége iga­zából a téeszbontásnak. A lényeg csak ezután .következik. Jönnek a végelszámolás nehéz napjai, amikor is ponto­san kiderül: kinek, mi jár? Amikor már érez­hetik zsebükben az em­berek - megtörtént a váltás. Erre a felemelő érzésre még várniuk kell az osztoz­kodóknak. Sora van ennek, mint a lepényevésnek - tud­tuk meg. Mivel a csengelei­ek már nem nagyon bíznak volt vezetőikben, külön csa­patot kértek, máshonnan ér­kező szakembereket fogad­tak a megmaradó vagyon fölértékelésére. Nem olcsó i az ilyesmi manapság. Aztán más gond is rakosgatja fész­két. Amint azt Auer Mihály volt igazgató mondotta, már a két gyűlés között négy rendőrségi följelentést kel­lett tennie. Nem voltak te­kintettel a tolvajok még az illemhelyre sem. Annak és másnak, még mozdítható ré­szeit szemelték ki maguk­nak. Hiába voltak éberek az éjjeliőrök, serények a rend­őrök, a vagyon ily módon is fogyatkozott. Mint ismeretes, a hajdani ötezer hektáros szövetkezet földjei már korábban ki let­tek osztva. Akkor mi az, ami még porciózható? Amikor rákérdeztünk az igazgatóra, ezt mondta: - Gyakorlatilag van egy üresen álló, 350 férőhelyes tehenészeti telep, a szárító­üzem a 300 vagonos magtár­ral, a 800 férőhelyes hízó­marhatelep, a központi ma­jor, létesítményeivel, irodá­val. A kertészet, termálkút­tal. Ezenkívül 140 tehén és annak szaporulata, de a biká­kat már eladtuk, az üszőket hagytuk továbbtartásra. A földek gondja-baja, amit ed­dig nekünk adtak használat­ra, most már a tulajdonosa nyakába szakad. Eddig het­ven-nyolcvan ilyen bérle­tünk volt. Hogy velük és a szövezkezetben dolgozó het­ven családdal mi lesz, nem tudom? Azt mondták mások, hogy ez már ne legyen a volt vezetők gondja. A tartozáso­kat meg kell adni, annyi biz­tos. Erről Auer ezt mondta: - Legelőször az állam felé kell kiegyenlíteni a követelé­seket, aztán a többit. Az adó­hivatal fölülvizsgálja az ed­digieket. Oda jutottunk az összeg­zéskor, hogy ami a ceremó­nia legvégén megmarad, az lesz az igazán szétosztható csengelei vagyon. M. T. Érdemes volt-e tüntetni? • Kivágták a rezet a kistelekiek Kábelgyár - német mintára Dékány Ferenc, ipari munkás, dóci nyugdíjas: ­Nem azért kellene tüntetni, hogy az adót töröljék el, ha­nem azért, hogy az árut el tudják adni. Annak más alapja van, hogy a politiku­sokat eltávolítsák. Ha ók az­zal álltak ki, akkor már eleve nem jól kezdték. Nagyon el­durvult, nem a lényeget csi­nálják. Sarró Ernőné, ötgyerme­kes, homokpusztai gazdálko­dó: - Érdemes volt nekik tüntetni. Annyira fölvitték már az árakat így is... mit akarnak még? Az ember azért is megfizeti az adót, ha megveszi, amit elvet... a szántásért, ha elszállítja a pi­acra, azért is. Szerintem még nem értek el eredményt, en­nek még folytatása lesz. Zsótér József, pusztasze­ri gazda: - A mezőgazda­ság problémájára a Parla­mentben jobban ügyelnek most már. A törvény alkotá­sánál csak részben vették fi­gyelembe a gazdatársak kö­veteléseit. Igazi, jó úton ha­ladt a tüntetés, mikor a poli­tikusok kezdtek beleavat­kozni. Innentől más színeze­tet öltött... Szabó Ágnes, ópusztasze­ri lakos: - Nem nagyon szoktam politizálni. Igazából nem is érdekel. A tévében láttam, hogy a gazdák trak­torokkal és más gépekkel állnak kint az úton. Szerin­tem értek el vele eredményt, de hogy pontosan mit, azt nem kísértem figyelemmel, de nekik biztos érdemes volt. Kánitz Zoltán igazgató elégedettnek látszott, amikor oda érkeztünk. - A Siemens-házon belül, innen látjuk el a német, az osztrák és az olasz piacot. És természetesen a magyart is. Amikor eladták a gyárat, együtt az összes magyar ká­belgyárral, német, osztrák konzorcium vette meg. Azóta a kistelekiek a hírközlő kábe­lek helyett a vezérlőkábeleket gyártják. Milliárdokban mé­rik erejüket, ahogy errefelé mondják, kívülről is pofát ad­tak a valamikori gépállomás lerobbant épületeinek. Az udvaron is fölfedhetők a rendezés nyomai. Erdőt ta­Ahol sok drótból egy drót lesz. (Gyenes Kálmán) roltak, fát ültettek, rakodóte­ret alakítottak. Összébb és széjjelebb is húzták magukat. Belül, a hatalmas csarnokok gépeivel vágták ki igazán a rezet. Egyik részen szálára szedik a csupasz vezetéket, a másikban pévécé ruhába öl­töztetik azokat, hogy a leg­okosabb masinasorral a he­lyükre - esetünkben: nagy fa­dobokra - csévéljék a piacra való portékát. Az egyik gép­sor a gyártójáról és nagyságá­ról kapta a Müller papa elne­vezést, merthogy kisebbek is vannak itt. - Számítógépes agya min­dent megjegyez, csak etetni kell - vesszük személyesre a figurát Gyapjas Sándor gép­kezelővel, aki éppen két ve­zeték meghámozott végét te­keri eggyé. - Mindent mutat, mér, darabol, teker, ellenőriz és a végén a raklapra igazítja a kész kábelt. A fiatalember az éppen esedékes műszakba, Ottó öccsével, Zsótér Lajossal meg annak testvérével, Zsolt­tal érkezik Pusztaszerről, au­tóval. A meló teltével sietnek haza. Gyapjas Sándor az otta­ni földügyek intézője s amel­lé még váltja az asszonyt a gyermekpesztráláson. Emiatt a német munka utáni megér­demelt sörivás legtöbbször elmarad. Aki gyémántkővel bontja a vastag drótot vékonyabbra, az a kábelgyártás egyik legfon­tosabb részébe fog. Molnár László szerszámokat készít az ilyen munkához. Rajzból, méretes darabból és néha fej­ből is. Amellett még a szük­séges javítások is rá marad­nak. Találkozásunkkor éppen a drótszálazó masina befutója nem volt jó, azon hegesztett. Azt mondta, a váltással euró­pai mércét állítottak, igyekez­niük kell. Bár sokak elköszöntek, vagy el kellett köszönniük a gyártól, a hatalmas csarnok­ban - amelyben ameddig a szem ellát, mindenhol gépek, huzalok, csévék - maradt azért ember. Szabó Istvánék hatan állnak helyt, ahogy mondják: vállukon nyugszik az ötezer tonna réz súlya. Többek közt - tegyük hoz­zá! Amint végigjár az idegen a bődületes hodályon, könnyen támad az az érzése: mintha a gépek egy kicsit ne­ki is integetnének. Ismerőse nevén is nevezi azt a sportpá­lyái örömmozdulatot, amit a sok rézcsévéló kar üteme mu­tat, de kéri, ne mondja ki, mert akkor, neki - annyi! Emiatt maradunk is magunk­nak, s átvágunk a gyár meleg részlegén, ahol nemes egy­szerűséggel, csupán annyi történik, hogy „bejön a réz, kimegy a kész". Aztán a sarki gólyafészekben dől el min­den. A sarokba emelt ellenőr­zési ponton minden kábel minden szálát megvizsgálja a minőségért felelős számító­gép. Azért a hagyományos ellenőrzés módjára is fény derült. Az igazgató odaszól egy régi szakinak: tudja, hogy ez volt az utolsó! Majd kicsit szabadkozik, hogy na­gyon jó munkás az illető... és a szonda tényleg kegyetlen, de változnak az idők. Külön­ben a kisteleki gyár korábbi 450 dolgozójából mára 240 maradt. És nem is mind azok, akik előtte ott voltak. Hallot­tuk az irodában, hogy majd­nem mindenkinek van érett­ségije, és az újakért nem járja körbe a kábelbusz a környező falvakat. Sót, az októberi vál­tozás óta a szegedieket szedi össze reggelenként. Más lett mára a világ. Örülnünk kell mindennek, ami éppen örvendetes. Alátá­maszthatja ebbéli vágyódá­sunkat az egyik idejáró kül­földi szakember kijelentése, akinek dolga a magyar ál­lapotok felügyelete: ha más­hol, például éppen Kínában olcsóbban kapják a munkás­kezeket, és ha a szállítás meg az átállás megéri, oda viszik a gyárat... Ha kivágjuk a rezet, ha nem: tartsuk mi is ehhez ma­gunkat! És maradva egy má­sik közmondásnál, addig üs­sük a vasat, míg meleg. Vagyis: addig dolgozzunk jól, míg lehet... Majoros Tibor Naponta indulnak a megrakott kamionok a kisteleki kábelgyárból. Viszik a világ minden tá­jára a jó portékát. Hozni érte nem ök hozzák a rossz forintot, az hozzá­juk a magyar bankból érkezik. Hála Istennek: érkezik! A gyár termékei ismertek, mondják: nincs az a rézdrót, amit embe­rei föl ne szólalnának. Az sem mellékes, hogy nem­régiben ehhez a tanyai „kócerájhoz" csatolták a nagyvárosi gyárat. Pon­tosabban: közös felügye­let alá hoztak két azonos érdekeltségű vállalko­zást, a kistelekit meg a szegedit.

Next

/
Thumbnails
Contents