Délmagyarország, 1997. március (87. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-29 / 74. szám

SZOMBAT, 1997. MÁRC. 29. STEFÁNIA-ARC 9 „Rossz volt a dob, hat elverem, ritmusra büntet a két kezem." (Fotó: Karnok Csaba) t' .'•!»»»* mmrt ;t|sgipsi síi, 1 lw V j' v x fif fV.'^T a * s t ! Yam-tabló: (balról jobbra) Kovács Imre Attila (szólógitár), Pataki Imre (billentyűs hangszerek), István Attila (dob). Bubik István (ütös hangszerek, ének) és Kiss Ernő (basszusgitár). A képről hiányzik Pénzes Matild (ének) A hangok fontosak! A Yam rövid története • „A sértésre mindenki vérmérséklete szerint reagál" Bubik István és a fülesek A refrénre nyitunk be a Mátyás utcai próbaterem ajtaján. Aztán csendben visszakozunk. Az üvegajtó előtt várjuk meg, mig az együttes befejezi az Erdélyi táj című dalt. Néhány perc telik el, s benn ülünk a búbos kemence padkáján. A lirázás után a fiúk a húrokba, Bubik István pedig a zenekarvezető effektböröndjére csap. Dübörög a rock and roll. Bubik torkának szakadtából énekli a személyére szabott számot, a Verem a dobot című szerzeményt, amelyből egyebek mellett megtudjuk, hogy ma milyen az élet ritmusa. Válasz: kevés mosoly, kemény tusa. „Dob vagy te is, mert ver a sors - így a további szöveg -, kezeli elöl néha elhajolsz. Elbújsz, de a jogos nyakleves utánad megy és megkeres. A dob nem tud hazudni, így övé lett a lelkem, és ütöm, és ütöm, és ütöm, hogy ö is megismerjen." A dal, ismerve a Bubik Istvánnal történteket, tényleg célzott szerzemény. A Thalia Színház színművészével - aki még 1991-ben megkért, hogy tegezzem, mert különben „keresztbenyel" - a próba szünetében beszélgettünk. • Hogyan csöppentél bele a Yambe? - Kovács Imre Attilával a katonaságnál ismerkedtünk meg, ugyanis mind a ketten Jánoshalmán szolgáltunk a légvédelmi tüzérezrednél. Volt ott egy Molinó nevű zenekarunk, amivel még a Ki mit tud?-on is elindultunk, s úgy emlékszem, hogy közvetlenül a döntő előtt, a tévé kapujában estünk ki. A Molinóval egyébként komoly koncerteket adtunk, többek között a jánoshalmi fegyveres erők klubjában és Kiskunfélegyházán. Utóbbi helyen 1976-ban mi szolgáltattuk a szilveszteri tánczenét, amire nagyon büszkék vagyunk, mert körülbelül tíz számot tudtunk, és azt különböző hangnemekben és hangszerelésekben játszottuk hat órán keresztül. Kovács három évvel ezelőtt keresett meg, amikor még az Anita nevű énekesnővel játszottak együtt, s adott egy kazettát. Meghallgattam, s tetszett az igényes szövegű jazz-rockos muzsika. Gyakorlatilag azóta vagyok vendégzenész a Yamben. Eddig csak néhány számban ütőztem, s most végre eszébe jutott Kovács Imre Attilának, hogy ne csak a nőknek, hanem nekem is íijon számot. • Más bandával is zenélsz? - A színészzenekar, aminek a dobosa vagyok, most éppen pihen. 0 Mi van Sipos Andrással, akivel annak idején nagy sikerű estet adtatok itt, Vásárhelyen? - Sípossal elmaradhatatlan a kapcsolatunk, hiszen ha az összes nőinket, szeretőinket összeszámolom, egyikőjükkel sem töltöttünk annyi időt együtt, mint egymással. Sipos Andrással több mint húsz éve játszunk afrikai népzenét. Ez a hobbink. 0 Ezt akkor is bemutattátok. A kongókkal, bongókkal, csekerékkel, kalimbákkal, miegyebekkel teljesen magatokkal ragadtátok a közönséget. - S egyre komolyabb a felszerelésünk! Mostanában a dzsembe nevű afrikai szóló dob a legújabb szerelmünk. A ma próbált „Verem a dobot" című számban például majd dzsembét ütök, méghozzá olyan dzsembét, amelyet az elefántcsontparti állami népi együttes szóló dobosától vettem néhány hónappal ezelőtt ezer frankért. • Autodidakta módon tanultál meg dobolni? - Gyakorlatilag igen. Lemezekről és kazettákról tanulom a különböző ritmusokat, illetve Sipos mutatja a ritmusképleteket és a kézrendeket a dobon. Most meg a Yamtől tanulok. Próbálom memorizálni Kovács szövegeit, ami nem egyszerű dolog, mert nem „az én elmentem a vásárba fél pénzzel" könnyedségű verseket ír, ami jó dolog, főleg a mai világban, amikor a közép-európai fiatalok - akik szerintem siralmas és primitív szövegvilágban élnek - megpróbálják utánozni, mímelni a színes bőrűek műfaját. Én szeretek verseket mondani és énekelni. 0 Megjártad Londont. Mennyi időt töltöttél az angol fővárosban? - Nyolc hónapot. • Hogyan hatott rád? - Csodálatos volt. Egyébként is szeretek utazni, nemAz 1983-ban alakult Yam tősgyökeres vásárhelyi együttes. Kovács Imre Attiláék annak idején azért álltak össze, hogy a dixielandon kívül - ami rendkívül népszerű Vásárhelyen - másfajta jazz-zenét is hallgathassanak az emberek. Az eredeti felállásból csak a zenekarvezető, a szövegíró és zeneszerző Kovács Imre Attila (szólógitár), valamint Kiss Ernő (basszusgitár) játszik még mindig a Yamben. A tizennégy esztendő alatt heten fordultak meg a bandában. A tipikusan értelmiségi muzsikát játszó Yam a kezdeti időszakban az instrumentális fúziós jazz-zenével kísérletezett. Ebben az időben szaxofon, fuvola, konga és egyéb ütős hangszerek is besegítettek a számokban. A Yam fénykorát élte, hiszen olyan helyeken fordult meg, mint a Budai Ifjúsági Park és a csak Londonba, de Szolnokra és Hódmezővásárhelyre is, mert az utazásnak rítusa van. Hogy miért? Mert egyrészt kiszakadok a megszokott otthonomból, ami már önmagában jó, másrészt az utazás mindig izgalmat hordoz magában, nem beszélve arról, hogy a pesti zűrzavar, forgatag és idegesítő tempó után rettenetesen élvezem a vidék nyugalmát. Imádok például vonatozni. Kivel találkozom össze a büfékocsiban? Volt katonatárssal, rég nem látott rokonnal vagy ismerőssel. • Engem konkrétan az érdekelne, hogyan változPetőfi Csarnok, de adott koncertet Szegeden és Zentán is. Aztán 1987-től 1992-ig nem léptek színpadra. Kovács Imre Attila szerint ebben szerepet játszott a lustaságuk és az ösztönző erő hiánya. Az öt év alatt egyébként nem ültek ölbe tett kézzel, végig próbáltak, s a zenekarvezető megalakította Vásárhelyen az ország első gyermek-rockszínházát, amely két évig működött. Az előadások - köztük egy rapdráma(!) - zenei anyagát Kovács irta. 1992 után új tagként érkezett az együttesbe Pataki Imre (billentyűs hangszerek) és Huszár Anita (ének), s a Yam stílust váltott: jazz-es elemekkel átszőtt, szövegcentrikus, populáris rockot kezdett el játszani. Később változás állt be az énekes poszton, mivel Huszár Anitát felvették a debreceni zeneművészeti főiskolára. tatta meg az életedet a londoni út. - Néha az az érzésem, hogy álmodtam az egészet. 9 Mivel foglalkoztál? - Raktáros voltam. Napi tizenegy órában fizikai munkát végeztem. Azért voltam kénytelen ennyit dolgozni, mert nem volt pénzem. Most már tudom, hogy az időm felét nyelvtanulásra kellett volna szánni. Igaz, akkor meg nem lett volna elegendő pénzem. • Elutazásod előtt elképzelhetőnek tartottad, hogy dobolásból tartod fenn magad. Ezzel nem is próbálkoztál? Helyébe az a Pénzes Matild lépett, aki már több zenekarban is megfordult, és szólista pályafutással is dicsekedhet. Bubik István színművész három éve muzsikál együtt a Yammel. Az együttes 1994-ben felvett egy zenei anyagot, de azt akkor nem tudták kiadni. Időközben elkészült a második és a harmadik anyag is, s ebből állítottak össze két CD-re valót. Mindhiába. Eleddig még nem találtak kiadót... Pedig még egy videoklipet is készített a Pesty Fekete Doboz az együttesről, melynek alapját a Lassú, kék zene című számuk adta. A zenekarvezető jelenleg egy hetvenperces, kétszemélyes kamara rock drámán dolgozik, melyet tervei szerint Bubik István és Pénzes Matild adna elő ősszel valamelyik kőszínházban. Sx. C. Sx. - Az az igazság, hogy, ha feketén is, de kaptam egy stabil állást egy rendes főnökkel, s azt nem akartam feladni. Szabadidőmben inkább csellengtem, csavarogtam és figyeltem, s olykor beálltam a Covent Gardenben vagy Brixtonban dobolni a feketékhez, de nem pénzkeresés céljából. Az útnak egyébként sok tanulsága volt. Londonban rájöttem arra, mennyi minden nem működik itthon, de arra is, hogy a magyar ember bárhol megállja a világon a helyét, s hogy a magyar nők világviszonylatban valóban az egyik legszebb nőstényfajta. A legmélyebb hatást az egymás iránti kölcsönös tisztelet és udvariasság tette rám. Angliában a szegény tiszteli a gazdagot, a gazdag a szegényt, az ismeretlenek pedig egymást. 0 Ez is hozzájárult ahhoz, hogy hazajöveteled után újságírót vertél? - Bizonyára ez is hozzájárult, de én mindig érzékeny voltam. 0 Szangvinikus alkat vagy? - Az is, de ezt teljesen megfontoltam, hiszen két hónap telt el az akcióig. Nem úgy működött az egész, hogy az újságtró megírta a cikket, az megjelent az újságban, és én berohantam, és ráborítottam az asztalt. Én két hónapig gondolkodtam, és időt adtam az újságírónak, hogy megkeressen, és bocsánatot kéljen. • A Népszabadság újságírójáról van szó? - Igen. De van még egy másik, a Mai Nap újságírója, aki máig nem keresett meg, s ha nem fog bocsánatot kérni, ő is kap egy fülest. • Aztán ott volt a fővárosi önkormányzat kulturális bizottságának egyik tagja, aki szintén kapott tőled egy tockost. - Az is volt. De én ezeket átgondoltam, s úgy érzem, hogy bizonyos morális sértésekre érzékenynek kell lenni. Egyébként is a sértésre mindenki érzékenysége és vérmérséklete szerint reagál. Van, akinek fát lehet vágni a hátán, s van, akinél előbb elszakad a cérna. • István, mi az oka annak, hogy keveset látunk a televízióban? - Ennek nem csak az az oka, hogy nagyon kevés tévéfilm és tévéjáték születik, hanem az is, hogy hatszor meggondolom, mikor tegyem be a lábam a televízióba. • Miért? - Mert a kommersz lett az ur. Én az igénytelenebbnél igénytelenebb tévésorozatokban nem szívesen veszek részt. Megadatott az a pályám első tíz évében, hogy bizonyos filmeken keresztül a vidék is megismerjen. • Amikor 1991-ben Vásárhelyen szerepeltetek, nekem nagyon tetszett, hogy a műsor elején bemutattátok egymást Sipos Andrással, és nem úgy léptetek ki a színpadra, mint akit mindenkinek ismernie kell. - Szokása a szakmának egy nagyon undorító dolog: a bennfenteskedés. Erre mindig allergiás voltam. Néhány színész abból indul ki, hogy úgyis ismerik. Ez egyáltalán nem biztos! Sohasem felejtem el, amikor Arnold Schwarzenegger nem volt még akkora sztár, de már Budapesten forgatta a Vörös zsaru című filmjét, és Pintér Tamás kaszkadőr tanárunkkal végigmentek orosz egyenruhában a Rákóczi úton, nem ismerték fel, pedig nem volt elmaszkírozva. Valószínűleg azért nem ismerték fel, mert éppen abban a negyedórában olyan emberek sétáltak azon az útszakaszon, akik nem nézték a filmjeit. Ezért egy színész nem sértődhet meg. Tudom, a vidékiek közül sokan nem tehetik meg, hogy pesti színházba járjanak, a televízióban sem biztos, hogy látnak, akkor meg honnan kellene ismerniük? Éppen ezért én általában bemutatkozom. Azt mondta egy ismert professzor: az európaiság ott kezdődik, hogy ha valaki bemegy valahová, köszön. Sxabó C. Szilárd