Délmagyarország, 1997. március (87. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-22 / 68. szám

SZOMBAT, 1997. MÁRC. 22. STEFÁNIA-ARC 9 Debrecenben Rendörség-B-közép meccseket is játszottunk! (Fotó: Gyenes Kálmán) Ök mondták... Mi sem természetesebb: az egykori csapattársakat is kifaggattuk, hogyan emlé­keznek a hajdani játszótárs­ra, Bánfi Ferencre. íme, a véleményük. Bíró György: - Emlék­szem rá, hogyne emlékez­nék, hiszen rendkívül jó szellemű gyerek volt, min­dig mindent beleadott. Jól fejelő középcsatárként ügyes dolgokat produkált, érezte a kaput. Focistaként is a karakteres megnyilvá­nulások jellemezték, s ez munkájában is érvényre ju­tott. Bizonyára ez is segítet­te karrierjében, aminek, szerintem, még nem ért a csúcsára, ennél többre is viheti. j Dr. Emődi Attila: ­Csendes, szerény, mindig tisztelettudó, ugyanakkor szorgalmas és céltudatos srác volt. A pályán és az élet más területén is szív­vel-lélekkel tette dolgát, látszott rajta a mérhetetlen akarás. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy ilyen ilyen gyors karriert fut majd be... Dr. Pipicz Lajos: ­Megbízható, tehetséges, rá­adásul szorgalmas focista­ként ismertem meg, ha nem a szakmát helyezi előtérbe, a labdarúgópályán is több­re vihette volna. Olyan em­ber volt már fiatalon is, aki bátran hangoztatta, hogy ő igenis karriert akar csinál­ni a rendőri pályán. Amiért külön is becsülöm, nem há­tulról, hanem mindig nyíl­tan, szemtől szembe mon­dott véleményt, vallott színt. Többek között ennek, no meg éles eszének, s a nyu­gati emberekre jellemző szemléletének is köszönheti példátlan sikereit. Visszagondolva az akkori társakra, úgy gondolom, túl­zottan tiszteltem riválisai­mat. Felnéztem rájuk, igaz, volt is miért respektálnom őket. Remek gárda jött össze, s olyan kiváló edző dolgozott velünk, mint a hozzám emberileg legköze­lebb álló Reményik Laci, no meg Széli „Buló"... Laci, aki szinte mindenkire képes volt hatni, a serdülőknél kezdte, s ahogy haladt előre, engem mindig vitt magával. Rengeteg szép emlékem van az akkori társaságról, most csak azért nem sorolom fel nevüket, nehogy véletlenül is kihagyjak valakit, mert valamennyiükkel jó cimbo­rák voltunk. Az aktív játékkal mégis, már 25 évesen felhagyott, s nem is akármiért... - Érdekes történet, annyi szent - mereng a múlton, az orrba vágással felérő „meg­nyilvánuláson". - Nyolc­vanban, március elsején öl­töztem be rendőrnek, s már az első munkanapomon Barna Sándornál, a városi kapitánynál voltam elbe­szélgetésen. Közölte, túlzot­tan nem örül annak, hogy megint futballista került az állományba, de mivel Pipicz Lajosról nagyon jó vélemé­nye van, ajánlj®, próbáljak az ő nyomdokain haladni. Attól a pillanattól hivatá­somnak tekintettem a szol­gálatot, aminek a foci látta kárát. Történt, hogy '82 nya­rán kaptam egy bűnügyet, amiben halaszthatatlanul in­tézkednem kellett. Telefo­náltam a pályára, hogy mi­ért nem tudok edzésre men­ni. Az egyik vezető vette fel a kagylót, és közölte velem, vegyem tudomásul, engem nem azért tartanak a kapi­tányságon, mert olyan jó zsaru vagyok, én a fizetése­met a fociért kapom. A fő­nökömnek elmondtam a tör­ténteket, és azt is, hogy ezennel a labdarúgást befe­jeztem, mert szeretnék meg­bizonyosodni róla, rendőr­ként hogyan állom meg a helyem. Többet nem men­tem edzésre. Ha a megbol­dogult Reményik Laci ak­kor még él, lehet, hogy most nem vagyok tábornok... Fél év múlva „kiemel­ték", a bűnügyről átkerült a járőr-alosztályra, majd előbb a rendőrtiszti főisko­lát, utána pedig barátjával, Pipicz Lajossal együtt, a JATE Állam- és Jogtudo­mányi Karát végezte el ­summa cum laude minősí­téssel. Karrierje ezután is töretlenül ívelt, a különböző szegedi vezető beosztások után 1993-ban Sarkad váro­si kapitánya lett, onnan né­hány hónap múlva, válság­menedzserként, Hajdú-Bi­har megyébe kerül megyei kapitány-helyettesnek. - A Loki akkor került fel az első osztályba, s én akar­va-akaratlan megint kapcsor latba kerültem a focival ­idézi föl a cívisvároshoz fű­ződő emlékeit. - Nekem kellett megszerveznem a meccsek biztosítását, így az­tán szinte mindegyik hazai találkozón ott voltam. Túl­zás nélkül állíthatom, na­gyon jó kapcsolatba kerül­tem az ottani vezetőkkel, já­tékosokkal és a szurkolókkal is, amiben sokat segített a sportmúltam. Odáig jutot­tunk, hogy Rendőrség-B-kö­zép meccseket játszottunk! Túl sokáig azonban Deb­recenben sem maradt, a kö­vetkező állomás Salgótarján volt, ahol már megyei főka­pitányként tette dolgát. - Áz örökös vándorlás bi­zony nem megy zökkenők nélkül, ezt megérzi a család - tudatta, miként is éli meg környezete a beosztással járó váltásokat. - Volt, ahol sem az akklimatizálódásra, sem az ismerkedésre nem jutott idő, mert máris tovább kel­lett állnunk... Első házassá­gomból - 19 évesen nősül­tem először - egy lányom és fiam van (éppen tőle jövök), a másodikból egy fiunk szü­letett. Most másodikos, s máris a második iskola pad­ját koptatja... Szerencse, hogy előbb-utóbb azért min­denhol otthonra lelünk, mert - s ez az előnye, a szépsége a „túrázásnak" - megtanul­tunk alkalmazkodni a válto­zásokhoz. Az életúton „gyalogol­va", lassan a mához, dandár­tábornoki kinevezéséhez ér­keztünk. - Bármennyire is hihetet­len, nem tudom, mi volt az apropója kiválasztásomnak. Az viszont biztos, ezekhez a beosztásokhoz egy fajta szakmai előmenetel szüksé­ges. Egyike vagyok azoknak a főkapitányoknak, akikkel annak idején, a közös szak­mai programok keretében találkozott Forgács László. Kinevezése utáni első érte­kezletünkön nagyon röviden adta tudtomra - bár más al­kalmas emberek is voltak a sorban -, hogy tisztában van „történetemmel", s ha én el tudom őt fogadni főnököm­nek, akkor felkér, legyek a közbiztonsági helyettese. Rövid gondolkodás után igent mondtam. Szerteágazó - igazgatás­rendészeti, közrendvédelmi, közlekedési, stb. - feladatait sorolva, arra is fény derült, területén hogyan, miként akar megálljt parancsolni a szabálytalanságoknak, a bű­nözésnek. - Hazánkban változott a bűnözés, olyan közbiztonsá­gi helyzet alakult ki, mellyel a tisztességes emberek dön­tő többsége, s jómagam is elégedetlen vagyok. A ha­gyományos módszerekkel nem lehet olyan biztonságot prezentálni, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, tehát új straté­giára van szükség. Hadd mondjak egy példát. Ha ma megkérdezel egy átlagpol­gárt, hogy mi jut eszébe az egyenruhás rendőrről, nagy valószínűséggel azt monda­ná: a baj! Vagy azért, mert a rendőr talált valami olyas­mit, ami bajt okozott, vagy a polgár került bajba, és se­gítségül hívta az egyenru­hást. Sajnos, nincsenek ta­pasztalásaink arról, hogy a rendőr, látszólag minden ok nélkül, keresne és teremtene kapcsolatot a polgárral, azért, hogy együtt oldjanak meg egy konkrét közbizton­sági gondot. Ilyesmi most nem, vagy csak nagyon rit­kán fordul elő, ezért is sze­retném, ha ezt a fajta kap­csolatteremtést tendenciózu­san jelenítenék meg rend­őreink. Amennyiben ez megvalósul, biztos, hogy az emberek akarják majd az együttműködést velünk, ami erősítené a civil társadalom irántunk tanúsított bizalmát. Ez a rendőrség legfőbb tő­kéje, amit mindenáron nö­velni kell, azért is, mert a bennünk bízók így „kinyíl­nak" felénk, több informáci­ót kapunk, tehát tartalmilag szükséges átalakítani a rendőri munkát. Azt a tevé­kenységet, amihez elenged­hetetlen egy öntisztulási fo­lyamat. Nincs szándékom­A Magyar Köztársa­ság elnöke - a belügy­miniszter javaslatára ­dr. Bánfi Ferencet (39 éves), az ORFK közbiz­tonsági igazgatóját, ed­digi szakmai munkája elismeréseként kinevez­te dandártábornokká. Az erről szóló okmányo­kat Göncz Árpád január 28-án a Parlament Nán­dorfehérvári termében nyújtotta át. Ha netalán valakinek „nem ugrana be a kép", segítünk, ugyanis nem másról, mint arról a fiatalem­berről van szó, aki bő két évtizede - remény­teljes focistaként - a Hu­nyadi téri Dózsa-pályán pallérozta labdarúgótu­dását. Annak idején, lé­vén, hogy nekem is akadt némi foglalatos­ságom a focikapuk kör­nyékén, majdhogynem naponta találkoztunk... - Jelentkezem! - toppant be szerkesztőségi szobánk ajtaján választékos öltözék­ben, arcán jellegzetes moso­lyával, pontosan a megbe­szélt időben. - Tábornok úr, az ön pre­cízsége mit sem változott az évek során... - lapogattam meg a hátát, miközben ala­posan szemügyre vettem őt. - Mielőtt bármiről is szó esne, kérlek, a cikkben mel­lőzz mindenféle protokollt. Engem roppant zavarna, ha „hivatalos" formában lát­nám viszont társalgásunkat, de bizonyára a közös isme­rősök is furcsállanák - sej­teti nemes egyszerűséggel, hogy gyorsan ívelő karrietje ellenére megmaradt a régi „Bánfi Ferinek". Erről aztán többet nem is beszéltünk, inkább belevág­tunk a közepébe. - Hogy miként bírom a napi „gyűrődést"? - kérde­zett vissza a mai közállapo­tokat s persze hangulatát fir­tató érdeklődésemre. - Az a világ, amiben most élünk, eléggé kegyetlen és kímélet­len. Az emberek nincsenek tekintettel arra, hogy mi jó, s mi fáj a másiknak. Ha va­laki nem készül fel ezekre a próbatételekre, kibillen lelki egyensúlyából, nagyon sok kellemetlen hatás érheti. A lelki világommal tehát ne­kem kell törődnöm, nekem kell olyan helyzetet teremte­nem, amely mindenkor .biz­tosítja a belső harmóniámat, így aztán elmondhatom: jól vagyok... Hogy ne csöppenjünk ily' gyorsan a dolgok sűrűjébe, kértem, elevenítsük fel a kezdetek kezdetét, azaz „fo­cizzunk" egy kicsit. - Ám legyen! - bólintott beleegyezően s boldogan, hiszen a labdarúgás kölyök­kora óta ott van a szíve csücskében. - Szegeden születtem, de Balástyán ne­velkedtem, s ott fogalmazó­dott meg bennem: márpedig én focista és rendőr leszek! Ez akkoriban kockázatos vállalás volt, de mit ad Is­ten, mindkét álmom valóra vált, bár híres focista nem lett belőlem... Szavai nyomán rajzoló­dik a kép, hogyan került ro­kona, Szekeres Károly ré­vén a Dózsához, az örökifjú edzőhöz, Király Józsi bácsi­hoz, akire nagy-nagy szere­tettel emlékezik ma is. Az NB Hl-ban Zallár Andornál debütált, később aztán - a szentesi kitérő és a mezőtúri katonaság után - az NB II­ben ezüstérmesként végzett csapatban is helyet kapott. - Igazándiból nem telje­sedhetett ki a labdarúgó-pá­lyafutásom. mert nem volt elegendő önbizalmam. ban senkit meggyőzni arról, hogy köreinkben nincsenek olyanok, akik méltatlanok az egyenruha viselésére. Ezektől nagyon gyorsan meg akarunk válni, és meg is válunk. Hozzátenném azért, a rendőrök többsége becsületes, tisztességes és erőn felül teljesít! Már-már lehetetlen, hogy egy ilyen társalgás során ne „politizáljon" az ember, s ne ejtsen szót a múltról, a jelenről, a közelgő választá­sokról. Arról, hogy a váltás mindenkor nehéz, különö­sen egy olyan országban, ahol nem készültek fel kel­lően a demokráciára, s azt még ma sem tudják megfe­lelően kezelni. - Mint minden rendőr, én is tagja voltam a pártnak, amiből még a rendszervál­tás előtt kiléptem, s többé egyetlen pártnak sem leszek tagja - egészítette ki pálya­képét egy jelentős momen­tummal. - Ezt akkor sokan félremagyarázták, de engem nem zavart. A váltáskor én azok közé tartoztam - ezt senki ne vegye szerényte­lenségnek -, akik a rendőr­ség demokratizálódása mel­lett voksoltak. Tudod, ami­kor az ember 39 éves korá­ban mond igent vagy nemet egy ilyen megbízatásra, sok minden megfordul a fejé­ben. Különösen családos­ként, hiszen nemcsak a saját jövőjére kell gondolnia. Úgy terveztem rendőri pá­lyafutásomat, hogy innen vonulok nyugdíjba, mert végtelenül szeretem, amit csinálok. Mindig ezért só­várogtam, hiszen hobbim is egy kicsit a foglalkozásom. Kifejezetten vágyok arra, hogy hosszú távon dolgoz­hassak ebben a beosztás­ban, amibe most kerültem. Ugyanakkor számot vetet­tem azzal is, hogy lehetnek olyanok, akik ezt másként gondolják... Egyetlen cél le­begett előttem, amikor igent mondtam, mégpedig az, hogy úgy tehessem dolgo­mat, ha netalán távoznom kell - lehet ez 18 év múlva, nyugdíjba vonulásomkor, de hamarabb is bekövetkez­het -, ne szemlesütve, ha­nem emelt fővel, mindenki szemébe nézve vonulhassak végig az ORFK folyosóin! Váltva a gondolatmene­ten, egyszercsak visszaka­nyarodtunk a sporthoz. - Kimondhatatlanul sokat köszönhetek a sportnak, amit munkám során nap mint nap tapasztalok - val­lott egykori szenvedélyéről. - Aki részt vett egy-két ala­pozáson, s képes volt szen­vedni a pályán, görcsbe rán­dult izommal, duzzadt bo­kával futni, az mindenkép­pen kitartóbbá vált, mert megtanult szenvedni. A nyerni akarást, a küzdeni tu­dást a Hunyadi térről hoz­tam magammal a rendőrség­re. Ma sem szeretek veszte­ni, vesztes csapatban játsza­ni! Ha netalán bukásra áll a meccs, akkor is bízom ab­ban, hogy az utolsó pillanat­ban minden jóra fordulhat, s legalább „egyenlíteni" tu­dok. Ma is őrzöm az öltözői hangulatot, amit felidézve vezetőként, a munkahelyei­men, sikerült változtatnom a légkörön. Elvem: nagyon komoly, felelősségteljes munkát is lehet jó kedvvel, mosolyogva végezni. Még akkor is, ha a feladat - mint sokszor a rendőri tevékeny­ség - izzadságszagúnak tet­szik. Szeretném, ha minél több mosolygós rendőrt lát­nék, bár hogy így legyen, ahhoz még sok minden szükségeltetik... Györki Ernő • Egy jókedvű főrendőr, aki a Hunyadi térről indult Bánfi tábornok és a duzzadt boka

Next

/
Thumbnails
Contents