Délmagyarország, 1997. március (87. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-08 / 57. szám

SZOMBAT, 1997. MÁRC. 8. STEFÁNIA 9 A Szegedért Alapítvány díjazottjai • A művészeti kuratórium díjazottja: Berdál Valéria A világ minden nyelvén elmondták, sokkal tartoznak neki. (Fotó: Miskolczi Róbert) A Szegedi Nemzeti Színház magánénekese 1955-től 1980-ig; énekmester két évtizedig, 1996. december 31-én vonult nyugdíjba főiskolai docensként. A szegedi opera aranykorának ünnepelt csillaga volt, végigénekelte az operairodalom majd mindegyik lírai szoprán szerepét. Különösen sikeres énekmester: világsztárok karrierjét indította el, énekesek és tanárok generációit nevelte. Emlékezetes televíziós portrét készített róla Vitray Tamás; az elektronikus közvetítőeszközön is „átjött" a művész összetéveszthetetlen egyénisége: kedvessége, érzékenysége, empátiája; egész környezetére, családjára, kollégáira, tanítványaira sugárzó, kifogyhatatlan szeretete és türelme. És valami nehezen körülírható „életokosság", az a képesség, amellyel az ilyen személyiségek az élet örömeit és súlyos dolgait egyaránt - emberként viselik. A Hoffmann meséiben debütált 1955-ben, Antónia szerepében. Az irodalom nagy lírai szoprán szerepei - Mimi, Micaela, Gilda - viszonylag gyorsan a repertoárjába kerültek, a második Vaszy-korszakban a színház ünnepelt, vezető énekese lett. Szép volt. Nem csoda, hogy primadonnaszerepeiben is imádta a közönség. Nemigen értették rajongói, de tántoríthatatlan volt: 1978-ban - Vántus István Arany koporsójának Titanilla szerepében - elbúcsúzott a színpadtól. Alighanem akkor már mindent tudott, amit aztán pedagógusként önzetlenül átadott. De nem egyszerűen szakmai tudás volt ez, hanem az emberé, arról, hogy becsüljünk másokat, mert magunkat is csak akkor lehet. Azóta Berdál Valériáról leghíresebb tanítványai alighanem a világ minden nyelvén elmondták rhár: sokkal tartoznak neki. Tokody Ilona, Komlósi Ildikó, Temesi Mária, Bátori Éva, Miklósa Erika, Tas Ildikó, Felber Gabriella, Frankó Tünde. Impozáns névsor, és korántsem teljes. A tanítványai voltak. Kevés énekmester könyvelhet ilyen sikerszériát. A világsztár Tokody Ilona arca mindig ellágyul, valahányszor „Valikáról" beszél (mellesleg nem hiszem, hogy akad interjúja, amelyben ne emlegette volna). „Annyira törődött velünk, annyira tudott bennünket és a szakmát! És éreztük, hogy szeret." S. E. • A tudományos kuratórium díjazottja: Ferenczy Lajos Egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, 1953ban szerzett diplomát biológia-kémia szakon. Már diákéveiben dolgozott a JATE Növénytani Tanszékén, 1953-ban a Növényélettani Tanszék munkatársa lett. 1972-tól a Mikrobiológiai Tanszék vezetője. Fő kutatási területe: genetikai információátvitel mikroorganizmusokban. Több mikrobiológiai szakkönyvet írt illetve szerkesztett. 1987ben lett akadémikus, 1990-ben pedig tagjai közé választotta az Európai Akadémia. A JATE újszegedi biológiai épületének első - és máig egyetlen - szárnya a 70-es évek első felében készült el; akkor dr. Ferenczy Lajos akadémikus és munkatársai elkezdték a sziszifuszi munkát: az örökös pénzszűkében és az SZBK „árnyékában" igyekeztek minél jobban felszerelni, műszerekkel ellátni a szinte üresen megkapott épületet, hogy az alkalmassá váljon a biológus-utánpótlás oktatására. A gyógyszergyárakkal és egyéb gazdasági szervezetekkel létesített szerződésés munkakapcsolataik anyagi eredményeként mára 140-150 milliós műszerállománnyal rendelkeznek, kifejlesztették az intézet értékes könyvtárát. Szoros együttműködésben dolgoznak a Szegedi Biológiai Központtal. Közös doktori programokat akkreditáltattak: a szegedi doktoran„Annak, aki oktat, kutatnia is kell!" (Fotó: Gyenes Kálmán) dusz-képzésben a molekuláris és a sejtbiológia területén a legnagyobb a PhD ösztödljasok száma. Dr. Ferenczy Lajos professzor az irányító-szervező munka mellett ma is tanít és napi öt-hat órát tölt laboratóriumban. Hitvallása: „Aki oktat és azt jól akarja csinálni, annak kutatnia is kell, különben hogyan tudná átadni a mindig változó tudomány újdonságait?" Különösen igaz ez a molekuláris biológiában, amelyet a 21. század tudományának is neveznek. A tudós pihentető elfoglaltságai a megszeretett városhoz, Szegedhez kötődnek. Ha régi képeslapokra van szükség valamely helytörténeti kiállításhoz, a muzeológusok tudják: hozzá fordulhatnak. Különleges, ritka térképeket is gyűjt, s a „mesterség címereit", a régi mikroszkópokat. Ásvány- és kőzetgyűjteményének igen megbecsült darabja a Dömötör-torony egyik eredeti téglájából csiszolt kocka... E. S. Ünnepi gálaest a színházban Immár hagyományosan minden év tavaszán' dönt arról a Szegedért Alapítvány, hogy a sok kiváló jelölt közül kiket részesít elismerésben sok éves, a városért végzett munkájáért. Az idén amint arról már beszámoltunk - az alapítvány fődíjasa Tóth Béla iró, művelődéstörténész, a Somogyi-könyvtár nyugalmazott igazgatója lett. A művészeti kuratórium díját Berdál Valéria, a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese nyerte el. A tudományos kuratórium díját Ferenczy Lajos akadémikus, a JATE tanszékvezető egyetemi tanára kapta, míg a társadalmi-állampolgári kuratórium díjazottja dr. Keszthelyi Béla nyugalmazott megyei szakfögyógyszerész, a Concordatia Populorum nemzetközi lovagrend dél-magyarországi prefektusa lett. A díjakat ma este 7 órakor ünnepi gálaest keretében nyújtják át a kitüntetetteknek a Szegedi Nemzeti Színházban. I Tóth Béla a Szegedért Alapítvány fődíjasa Aki a „kis vitézségit" választotta „Amit én készülök összeállítani, az a fűszer, a szegedi nép által mesélt anekdoták." (Fotó: Miskolczi Róbert) Tóth Béla idén hetvenharmadik éves. És egy fiatal ember szellemi mozgékonyságával tervezi a jövőt, a könyveket, amelyeket ki kell adni. író, művelődéstörténész, 35 éven keresztül a Somogyi-könyvtár igazgatója volt. Amikor azt kérdezzük, készül-e újabb könyvvel, azt mondja, könyv az mindig készül. Amikor a magyar kultúráról és a közéletről esik szó, gondolkodás nélkül kemény véleményt mond mindenféle politikáról, mely nem a köz javára van. Amikor Erdély esik szóba, azzal büszkélkedik, ö látta azt, amit akkor kevesen, a szegedi Rózsa Sándor sírját Szamosújvárott. Történetek, anekdoták egymás után. A Szegedért Alapítvány idei fődíjasától, akinek, ahogyan ö mondja, minden kijárt már, a fenéken billentéstöl a kitüntetésig. • Hogyan fogadta a kitüntetés hírét? - Túl vagyok a hetvenedik évemen, úgyhogy edzett ember vagyok, sok mindenben volt már részem. Rossz molnár az, aki arra panaszkodik, hogy mindig lisztes a ruhája. Az én szakmám is olyan volt az utóbbi évtizedekben, hogy a kitüntetéstől a hátsó fertályon billentésig minden járt vele. Tudtam, hogy így van és nem is panaszkodhatom, mert soha nem vártam el semmit. Egész életemben optimista emberként éltem, soha nem vártam azt, hogy a hivatásom miatt valamiféle glória kerül majd a fejem fölé. Ezért is esik most nagyon jól a kitüntetés, mert elég aktívnak érzem magam ahhoz, hogy az eddigi munkámat folytathassam. • Hogyan érzi, ki kapta a díjat? Tóth Béla, aki 35 éven keresztül a Somogyi-könyvtár igazgatója volt? Tóth Béla, az író, a művelődéstörténész? Avagy az életmű?... - Ezeket magam sem tudom különválasztani. Az életművemet pedig majd akkor lehet elszámolni, ha kimondták az áment fölöttem... Van, akitől hatvanéves korában életmű címén mindent (még a mosócéduláját is) megjelentetnek. Én nem ilyen vagyok. Igaz, nem is olyan időket élünk, hogy az embernek csak úgy kínálgatnák a megjelenési lehetőséget. Egyébként ehhez hozzá vagyok szokva, mert én az „átkosban" sem szerződtem soha előre, előbb mindig befejeztem a munkám, s csak aztán kóstoltattam meg a kiadókkal. Az más kérdés, hogy nem mindig a legtöbb szerencsével. Volt olyan könyvem, amelyik sikeres lett, de előtte a kiadók sorban adták vissza... • Melyik volt ez? - A Janicsárok is például, amelyikért az első József Attila-díjat, a „kis vitézségit" adták. Merthogy itt vidéken csak ilyen kis vitézségi pitykék jártak, a nagyok nem. Ezt nem panaszképpen mondom, csak megállapítom a tényt. • Soha nem jutott eszébe itthagyni Szegedet? Egy „nagyobb vitézségiért"...? - Hívtak, de nem tudtam volna elmenni. Pedig voltam próbaidős újságító Horváth Márton keze alatt... • A Szabad Népnél? - Igen. Olyanok mellett, mint Fekete Sándor, Diószegi András, Máté Sándor. Hogy miért ragaszkodott volna hozzám Horváth Márton, nem tudom, de amikor négy hét után véglegesíteni akartak, nem maradtam ott. A világ legjobb munkahelye lett volna, nagyon előkelőek voltak, de akit a Szabad Néphez befogtak, azzal úgy bántak, mint a kapcájukkal. Akkoriban jelent meg Illyés Gyulának egy vékonyka kötetecskéje Borsos Miklós tusrajzaival, emlékszem, Diószeginek kellett recenzálnia. Aztán amikor vasárnap hozták a lapot, látom, hogy Diószegi olvassa és elkezd sírni. Kérdem tőle, mi bajod lett, erre mutatja az írását, amelyből csak a címe és az aláírása maradt változatlan, a többit a szerkesztő a visszájára fordította. Akkor eldöntöttem, velem ezt nem fogják csinálni, az én becsületkém ezt nem bírná el... • Szeged sem lehetett a legkellemesebb hely ebből a szempontból... - Igen, itt is állandóak voltak a lelkiismereti konfliktusok. Ezért is mondottam, hogy a molnár sem panaszkodhat rá, hogy lisztes a ruhája. A konfliktus a szakmával járt együtt, és a konfliktusok vállalását sem akkor nem tartottam, sem ma nem tartom hősiességnek. Én szekértoló voltam, a szó legnemesebb értelmében. Hittem abban, hogy itt végre tömegjólétet lehet elérni. Hogy aki iskolába akar menni, az mehessen, hogy aki éhes, az jóllakhasson, és aki könyvet akar venni, az vehessen. Én ma is hiszek benne, hogy létezhet olyan társadalom, • A társadalmiállampolgári kuratórium díjazottja: Keszthelyi Béla Vamelyiknek nincsenek számkivetettjei. • Sokféle Szegedet látott már... Ez a mostani merre tart? - Én hiszem, hogy ez a mindenből való kiábrándultság valahogy egy irányba tereli az emberek gondolkodását, hogy találjunk rá arra az útra, amelyen élni és érvényesülni hagyjuk egymást. Nekem mindegy, hogyan nevezik. Remélem, hogy még megérem, amikor mindenki megjuhászkodik és belátja, ami most történik, az a magyar társadalom javarészét a nyomorba viszi. Talán ezt a fajta farkasfogú kapitalizmust egy kicsit reszeltfogúbbá kellene tenni. Persze a város nem tud másképp működni, mint a magyar társadalom egésze. Az országos folyamatok úgy bele vannak nőve a városba, mint az ághely a fába. • Hogyan éli meg mindezt a kultúra embere? - A magyar kultúra jelenleg koldusboton él. Még csak nem is imitálja az életet. Voltaképpen lappangva élünk. Nem jutunk levegőhöz, avagy, ahogyan a szülőfalumban mondták, fél orrlukkal szedjük a levegőt. Ennek a mostani hatalmi irányzatnak egyáltalán nem a kultúra embere kell. A kultúra emberének tartása van, gondolkozik és esetleg ellenáll. Ezt pedig egyik hatalom sem szereti. • Úgy hallottam, két új köteten is dolgozik, a Somogyi-könyvtár történetén, és egy soha nem látott szegedi történeti anekdotagyűjteményen. - - Igen, az előbbi már kész van, de pénz híján a kiadó nem tudja megjelentetni. Az anekdotakönyv, ha sikerül, tényleg egyedülálló lesz. Amikor erről Szalay polgármester úrral beszéltem, ő is úgy látta, nagy vállalkozás volt kiadni a szegedi történeti monográfiát, de az a fajta tudomány száraz tudomány. Nem a népnek való. Az olyanfajta várostörténet, amelyiknek nincs és nem is lehet - fűszere. Amit én készülök összeállítani, az a fűszer, a szegedi nép által mesélt anekdoták. Ez mintegy mellékterméke annak, amin életemben dolgoztam, de legalább olyan érdekes. • Szokott még bejárni a könyvtárba? - Persze. Én hazamegyek oda. A könyvtár kilencezer négyzetméteréből most is van három négyzetméterem. Egy kis szobácskám, ahol tovább dolgozhatok. Panelt József „Nem akartam elhinni, hogy én kaptam a díjat." (Fotó: Nagy László) „Óriási meglepetéssel fogadtam a hírt, s megmondom őszintén, először nem akartam elhinni, hogy én kaptam a Szegedért Alapítvány társadalmi-állampolgári kuratórium díját. Azt hittem, bolondoznak velem." Dr. Keszthelyi Béla megyei szakfőgyógyszerész így emlékezett vissza az első örömteli percekre. Édesanyám azt mesélte, óriási viharban születtem, s csak remélte, hogy nem hozok vihart a Földre - kezdi élete történetét a hetvenkét esztendős gyógyszerész. Keszthelyi Béla, aki a piaristáknál végezte el a gimnáziumot, s mint mondta: a család mellett a tanárai nevelték. „Megtanítottak arra. hogy ha semmit sem tartok be az erkölcsi törvények közül, olyat sosem tegyek mással, amit nem szeretném, ha velem csinálnának. " A gimnázium után Budapestre került a Ludovika Akadémiára. Az alakulatuk 1945 elején ment ki Németországba. Béla bácsi itt került angol fogságba, ahonnan 1946 decemberében szabadult. A következő évben beiratkozott a szegedi tudományegyetem gyógyszerész szakára. „Én úgynevezett feltételes hallgató voltam, mivel csak a második félévre iratkoztam be. Az ötéves egyetemet egyébként három és fél esztendő alatt végeztem el úgy, hogy közben dolgoztam." Az egyetem után Mórahalmon, Algyőn és Szegeden dolgozott. 1956 januárjában nevezték ki a megyei gyógyszerellenőrzési laboratórium igazgatójának, majd 1980-ban megyei szakfőgyógyszerésznek. „Az elsők között vezettük be az országban a gyógyszerek műszeres és mikrobiológiai ellenőrzését." Keszthelyi Béla 1994 óta a népek egymás közötti békés együttélését szorgalmazó és karitatív tevékenységet folytató Pro Concordatia Populorum nemzetközi lovagrend dél-magyarországi prefektusa. „A lovagrend nem más, mint egy régi középkori játék. A különbség csak az, hogy mi a szeretet fegyverével harcolunk." A prefektusság mellett Béla bácsi tölti be a Szegedi Operabarátok Egyesületének titkári posztját is. Keszthelyi Béla aki mindig arra törekedett s törekszik ma is, hogy emberebb ember és magyarabb magyar legyen. Mint mondta: a konfliktusokat mindig bé, késen szerette elintézni.