Délmagyarország, 1997. február (87. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-10 / 34. szám

II. A DÉL SPORTJA HÉTFŐ, 1997. FEBR. 10. A kétszer kettő józansága Pénteken közgyűlés Rohamosan közeleg február 14-e. Ezen a napon tartja a CSLSZ megyei közgyűlését, amely arról hivatott dönteni, hogy a jelenlegi elnökség és az elnök, Ungi Gyula megmarad e pozíciójában. A közgyűlésen 81 szavazat (66 fölött a megye különböző osztályaiban szereplő együttesek képviselői, 15ről pedig az elnökség tagjai határoznak) dönt majd arról, hogy marad-e a mostani felállás, vagy változások történnek. Érdekes, hogy például az NB IIes Kiskundorozsma ugyanannyi szavazattal rendelkezik, mint bármelyik „megyehármas" klub. A nagy érdeklődéssel várt eseménynek a szegedi megyeháza (Rákóczi tér) ad otthont. Ebbe én most nagyot rúgok... (Fotó: Gyenes Kálmán) Függelék avagy egy régi írás elé Elvileg egy napilap cikkéhez nem szükséges értelmezést fűzni, sőt elég baj, ha egy írás kommentárt igényel a szerzőtől. Itt most mégis különbséget kell tennünk, mivel a kétszer kettő 1994 nyarán józanított ki, s ez a dolgozat az akkori helyzetet tükrözi. Igaz, azóta sem történt jelentős változás, legalább is a színvonalat és a szervezettséget illetően, mégis célszerű néhány új körülményre fölhívni a figyelmet: 1. Finanszírozhatatlanná vált és megszűnt a Szegedi Dózsa FC labdarúgó szakosztálya. 2. Megbukott a Szeged FC-Dózsa erőegyesítés. 3. A Felső-Tisza-parton új egyesület született SZEAC néven. 4. Mélypontra zuhant a vásárhelyi foci. 5. Kis híján szétesett az SZVSE. 6. Jó eredményeket értek el a Tisza Volán SC utánpótlás korcsoportjai. 7. Nagyszerűen szerepel a Dorozsma. Mindezekkel együtt fönntartom azt, hogy nagyon kevés a minőségi játékos, s ennek köszönhetően a középszer uralkodik minden fronton. Kérdés, hogy elsősorban ki tehet arról, hogy ilyen helyzet alakulhatott ki. A vezető, aki a feltételeket biztosítja? Az edző, akire a szakmai munkát bízza az egyesület? Vagy a játékos, aki pályára lép? Ezt a kérdést sok hozzáértőnek föltettem már, s egyértelműen az rajzolódott ki, hogy a felelősségi versenyben, mint minden aláfölérendelt rendszerben, a vezetőé az egyes rajtszám. Nos, ha elismerjük, hogy a vezető-edző-játékos háromszög csúcsán a vezető áll, akkor a megye játékoshiányáért, a színvonal további csökkenéséért és a szakmai munka hihetetlenül alacsony szintjéért a megyei szövetség tisztségviselői felelnek. D. I. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, nem vagyok teljesen normális. A kalendárium szerint 1994 júliusának végén jártunk, ám engem - ahogy egyre jobban kétségbeesve támasztottam a Hunyadi téri Dózsa-pálya korlátját valami időtlen hiábavalóság járt át. Meggyőződésem, hogy a kreatív ember az új feladattal formába akaija önteni az álmait, a tehetetlen pedig épp megijed a saját, kimondatlan vágyaitól. Ennek tudatában vállaltam el az ügyvezető elnök, az edző és a csapatkapitány egybehangzó fölkérésére a Szegedi Dózsa FC társadalmi elnökségét, mely pozíció lehet afféle áruvédjegy, napi nyűg vagy komoly próbatétel, esete válogatja. Abban bíztam, hogy azzal a problémamegoldó képességgel, amivel az ember szerkesztőséget vagy gazdasági társaságot vezet, s azzal a szeretettel, amit mindenek fölött a futball iránt érez, eligazgat egy harmadosztályú, tehetősnek nem mondható, ám ügyes, húszéves átlagéletkorú csapattal bíró klubot. Ennek jegyében aztán pénzt hordtam a kasszába, gyakran beszélgettem a játékosokkal. volt, hogy orvost, máskor nyelvtanárt fizettem zsebből, mezt és melegítőt varrattam, műsorfüzetet írtam és szerkesztettem, többször beálltam az edzéseken focizni, a díjtalan kapustréner szerepét is alakítottam, több játékost vásároltam önerőből, tehát nem kellett különösebben igyekeznem azért, hogy szerethessem a csapatot, a meccsek után együtt indultunk az éjszakába, benne voltam az öltözői zrikákban is, része és részese akartam lenni a klubnak, és annak az érzésnek, hogy egy Csapat tagja vagyok. De meccs előtt vagy a szünetben sohasem léptem be az edző munkaterületére, az öltözőbe. Két himbálózó délibáb 1992 ősze és a mostani pillanat között szűk két év telt el. Álltam; a korlátnak dőlve; azon a pályán, ahová olyanféle izgalommal érkeztem minden meccs előtt, mint amilyen gyomorremegéssel indul szerelméhez a kamasz, és azt éreztem, hogy ennek az egésznek visszavonhatatlanul vége. Két legdrágább játékosunk, Váczi Béla és Miklós Zoli csak poroszkált a pályán, akár két bizonytalanul himbálózó délibáb. A nap iszonyú tüzénél legföljebb a kétségbeesésemet sütögethettem: ha a megyei szinten ügyesnek bizonyuló játékossal tárgyaltunk, hamar szembesülnöm kellett a lehetetlen vállalkozások birodalmával. A mindszenti és a sándorfalvi helyi érték százezret kért előre, s még havi nettó húszat, plusz pontpénzt. A tápéi tehetség a felével is megelégedett volna, de néhány edzés után visszacsábult, a móravárosi viszont nem kívánt magasabb ligában játszani. Két ászunk, Kemenes Zoli és Barna Gabi aláírt hozzánk, részt vett a Tápé és a Sándorfalva legázolásában (9-0, 15-0 az előző bajnokság két dobogós csapata ellen), aztán sérültet jelentettek. Visszatűztek Vásárhelyre. Meglocsolták a pénzüket. Szóval; támasztottam a korlátot, s arra a következtetésre jutottam, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs. A labdarúgásban, különösen az NB 111-as csapatokkal túlzsúfolt Csongrád megyében minden abszolút viszonylagos: a vezető szándéka, a szponzor ígérete, a játékos szava, az edző elkötelezettsége - és a szövetség döntési kompetenciája. Nehezen feledhetem azt a másfél órát, amit a Csongrád Megyei Labdarúgó Szövetség alternatív irodaházában (értsd: a tápéi betonhajón) tölthettem a CSLSZ elnökének, főtitkárának és a vásárhelyi futball klub képviselőinek társaságában. Nehezen feledhető ugyanis az az igyekezet, amivel az elébb felsoroltak meg akarták győzni a Dózsa vezérkarát arról, hogy utóbbiak nem ismerik a versenyszabályzatot, vagy ha szöveg szerint ismerni is vélik azt, nem tudják rugalmasan, az élet parancsai és relatív összefüggései szerint értelmezni. Bármi megtörténhet Nézzük a tényeket: Kemenes és Barna egyesületi szerződést kötött a Szegedi Dózsa FC-vel, mindkét játékos aláírta az átigazoló lapot. Törvény szerint (itt, persze, az MLSZ ingatagan értelmezhető versenyszabályzatát kell érteni) mindkét fiú a Dózsáé, ha máshol lépnének pályára, az őket szerepeltető csapatot pontlevonással és egyebekkel kell büntetni, a futballistát pedig el kell tiltani. Nos, a magyar labdarúgás abszolút relativitásának törvénye még ebben az egyértelmű esetben is életbe léphetett, mégpedig egy infantilis furfang képében. A HLC képviselője ugyanis kisfiúsán elbujdokolt, deszkarésbe bújtatta fejét, vagyis nem záradékolta (nem irta alá, nem véste oda a játékos árát, nem jegyezte meg, hogy a szövetség döntését kéri az ár megállapításában) az átigazolási lapot, holott ez a versenyszabályzat betűje szerint kötelessége lett volna, ennek elmulasztását pedig a szövetségnek kellene szankcionálni. Magyarán: ott, a betonhajó cukros üdítőitaloktól ragacsos asztalánál Ungi elnök úr vagy Zsemberi főtitkár úr csak annyit mondhatott volna, hogy Kemenes és Barna kizárólag a Dózsában léphet pályára, a HLC ügyvezető elnökét és szakosztályvezetőjét pedig figyelmezteti, hogy az átigazolási okiratot máskor záradékolja annak rendje és módja szerint. Ehhez képest viszont arra szólítottak föl a rendet és a sportszerűséget a klubok megbízásából felügyelni hivatott szövetségi funkcionáriusok, hogy egyezzünk meg. Ezzel azt mondták ki, hogy csak elvileg van igazunk, gyakorlatilag viszont az a pörköltzaftos, sörböfögéses, magyar focirealitás diktál, amiben mindenkinek mindent szabad - a másik kárára. Igaz, hogy a ház az enyém, igaz, hogy a betörő elvitte a pénzemet a kontódból, sőt be is költözött hozzám, mégis próbáljak meg vele egy fedél alatt élni, húzzam össze magam, meg különben is. Volt olyan este, hogy szégyelltem magam, amikor Barnának és Kemenesnek telefonálgatva; a versenyszabályzatra hivatkozva, no meg a szerződésen és átigazoló lapon kéklő aláírásaikra utalva arról győzködtem őket, hogy cserbenhagyásos akciójukkal az egész csapatot gázolták el. Nincs jog, nincs csapat A felkészülési időszak ugyanis nemcsak a játékosok számára jelent pénz- és erőgyűjtést, hanem a klub vezetőinek is. Ha sikerült megtartanunk Váczit és Miklóst, melléjük hozzuk Kemenest és Barnát, jók a felkészülési időszakban elért eredményeink, jó a hírünk, jön még pénz arra is, hogy jobban tudjunk premizálni, hogy átigazoljuk és kifizessük a minőségi társakat igénylő Takács Józsit, hogy itt tartsuk Telek Zolit és Márton Attilát, a leállást mérlegelő Csehót, a távozáson morfondírozó Dézsit, hogy idekössük a tehetséges fiatalokat, Vass Janit, Elek Krisztiánt és Papp Józsit, sőt végre bevakolhatjuk a főépülettel szemközti kerítés csupasz, illúzióromboló tégláit, meg hirdetésekkel rakjuk körbe a játékteret, tehát kívül-belül úgy nézünk ki, mint egy bajnokesélyes csapat, amelyik ki akar törni a harmadosztály magára hagyott, s épp ezért végtelenül korrupt, minőségellenes világából. Hát ennyit az álmokról. Kemenes és Barna csak a jól betanult szöveget szajkózta: nekünk mást mondtak a vásárhelyi vezetők, megvárjuk a végleges döntést. Mindazonáltal meg lehet érteni a HLC bajnokcsináló vezetőinek csalódottságát is. A harmadosztályon végigmasírozó gárdából távozni akart a kapus Kopschitz, a kapitány Talmácsi, a lendületes jobbszárny: Kiss és Varga-Tóth, a motor Kemenes, a gólvágó Barna, s ki tudja, még ki. Emberileg érthető, hogy ragaszkodtak értékeikhez, de az átigazolás nem pszichodráma, hanem jogi és üzleti aktus, egy szakmai döntés lefordítása a pénz egyértelmű nyelvére. De ne legyünk ennyire gőgösen okosak, mert ha jól körülnézünk, láthatjuk, hogy a kellős közepén állunk a megyei játékosuralom szagos posványának. Itt nem a vezető dönt, itt nem a szakértelem dominál, itt végleg megszűnt a klubhűség, itt előre kell fizetni, mint a hiánygazdaságban, amikor csak a pult alól jutott hűtőszekrény meg színes tévé. Elegánsan azt is lehetne mondani, hogy a játékosok iránti kereslet sokkal nagyobb, mint a kínálat, ráadásul több egyforma erejű, s egyformán közepesen teljesítő klub verseng azért a nagyon kevés elfogadható labdarúgóért, aki aztán vagy meccset ad el vagy a mezt cseréli félévente-évente, attól függően, hogy éppen mi fizet jobban: a fölé lőtt tizenegyes vagy az új mez alatt három hétig szaporábban dobogó szív. Nézzünk körül a piacon: korábban a SZEOL (és megannyi alakváltozata) minőségi utánpótlást terített szét a megyében, hiszen az ifiből kiöregedők, a juniorból elküldöttek vagy az első csapatból távozók valódi erősítést jelentettek az SZVSE, a Dózsa, a Vásárhely és a Makó csapatának, most viszont, mivel a megyei reprezentáns csapat is csak egy a sok zsenge között, s mert a kötelezően indítandó utánpótláscsapatok száma már nála sem magas, alig-alig jut jó, ügyes, tehetséges focista a játékospiacra. Ahogyan szakmai és társadalmi okokból hígul a magyar labdarúgás mezőnye általában, úgy, sőt kettőzött tempóban silányul a megyei átlagszint speciálisan. Egyforma sejtek Itt, ebben a beteges helyzetben csak a következetes, iskolákra és gyermekbajnokságokra épülő utánpótlásnevelés jelenthet gyógyírt, ám ehhez országos szinten kormányzati, helyi körülmények között pedig önkormányzati (vagy sportszövetségi) eszközök szükségeltetnek, mert a klubok erőtlenek, s magukra hagyatva képtelenek városi vagy megyei hálózatot működtetni. Szóval, támasztom a korlátot a Hunyadi téren, és hitehagyottan jegyzem föl belső naplómba, hogy nincs értelme az egésznek. A két ász (nem bántom őket, ilyen világban éltek) és a másik kettő felelőtlensége ezt a végeredményt hozta. Radnóti verssorát írom abba a bizonyos naplóba: „a kétszer kettő józansága hull rám". Tudom, kell némi magyarázat ahhoz a megjegyzéshez, hogy a felelőtlen miért nem felelős cselekedetének teljes súlyával. Azért nem, mert ugyanolyan sejt, mint a többi: a szövet része, ha másmilyen lenne, idegen testként lökné ki a szervezet. Ha a futballból élők legtöbbször korruptak, számítók, ötlettelenek vagy csak dilettánsok, akkor ebben a világban jó, ha csak megmosolyogni való különc az áldozatkész profi. A fociban nem divat nem elvenni a közösből, nem szokás érintetlenül hagyni az átigazolási díjat, nem megszokott jelenség a szeretet, és az öltözők körül nem bevett dolog elismerni a tenni vágyó vezetőt. A magyar foci a mindent eltakaró pletykálkodások világa. Hallgassunk csak bele egy öltözőfolyosó zajába: minden mondat úgy kezdődik, hogy „ez ezt mondta, az azt mondta", nincsen regula, nincs működési mechanizmus, nincs szervezeti felépítés, nics betartható hierarchia, nincs zsinórmérték a megtehető, a kötelező és a tilos kijelölésére, csak az állandó duma birodalma nő, ami egyben a hivatkozások, a félremagyarázások és az aljas intrikák gyarmata, ahol a labdarúgó, az edző és a vezető egyaránt nyafogó bennszülött, aki sohasem fogja felszabadítani önmagát. Egy lerabolt, aranyaitól megfosztott, kiürült világ ez. Ott van például Verebes vagy Mészöly. Egyiket sem lehet a mai alakítása alapján megítélni, ám ha mindkét edző pályafutásának és személyiségének ívét ráhelyezem a magyar labdarúgás válsággörbéjére, akkor mindent elmondtam róluk. De téijünk vissza az írás idejéhez! 1994 júliusának végén, néhány nappal az átigazolási időszak lejárta és bő két héttel a bajnoki rajt előtt, van 13 játékosunk. Aki megsértődhetett, az megsértődött. Az első öt meccsen négyszer kapunk ki. Még jó, hogy a feljutás volt az eredeti cél. Dlwaztwz Imre