Délmagyarország, 1996. szeptember (86. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-06 / 208. szám

PÉNTEK, 1996. SZEPT. 6. IRODALOM 11 Forró nyomon - Daru zsaruval Majomsziget a húslevesben? Bolond meleg tud lenn! a nyár, nagyobb szamárságok is megtörténnek benne. Régi bálok málészájú legényeinek gyülekezője a majomsziget, akik viszont itt gyűlnek össze napról napra, maholnap második gyerekkorukat is elkoptatják már, de ha ők adták ezt a nevet a gyógyfürdő legmelegebb medencéje közepének, el kell fogadnunk. Hadd édesedjenek vissza egy'kicsikét kamaszkorukba. És a húsleves? Kicsike fantázia kell csak hozzá. Olyan meleg a víz, és úgy áznak benne a mindenféle bengaságban kínlódó emberek, csak be kéne zöldségelni, sózni, hogy igazi húsleves legyen. Kinek a dereka hasogat, és arra messze földön legjobb a melegvíz, kinek a válla nem akar mozogni, a harmadik a lábára lép nehezen. Az élet lerakódásait akarnák enyhíteni, kiáztatni a Don-kanyar minden redvét, de ezt már kívülről tudják egymásról, nem azzal múlatják tehát az időt, inkább csöndes versenyt hirdettek: mondja el sorban mindenki legemlékezetesebb fejezetét életének. Nem eredeti az ötlet, megesett ez már másokkal is a világirodalomban, de bocsássuk meg nekik, távoli fogyasztói csak a csöndes írásoknak. - Most jön a főzsaru! harsogja bele a forró ájerba a nyakigláb asztalos. Nyaka olyan hosszú, talán háromszor is körbe tudná forgatni, mint a lúd, és az ádámcsutkája futóversenyt rendez a torkán, ha nyel egyet. A „főzsarut" illendően középre tessékelik. Daru János a becsületes neve, de Daru zsarunak mondta már akkor mindenki, amikor hivatalosan még „rendőr elvtárs" volt a megszólítás. Mintha egy mintára gyalulták volna az asztalossal, hajszálra olyan vékony és olyan hosszú, csak valamivel szálkásabb, és időnként szeret derékszögben állni, úgy fájogat a dereka. - Ne csúfoljatok engem zsarunak se, könyvszakértője voltam csak a rendőrségnek. - Számkukac? - Hergeltek így is a virtigli nyomozók, de nem sokat vesződtem velük. Nekik minden nap izgalmat termett, én meg jelentéseket bújtam, osztottam, szoroztam, úgy álltak asztalomon az akták, mint Amerikában a toronyházak, és jó, ha egyszer egy hónapban kimozdultam. Igaz, akkor már mindenki tudta, másnap ott lesz a jelentés az asztalon, és menthetetlenül be kell hozni valakit. Úri passziónak vélték, hogy utoljára elmegyek hozzá, és belenézek a szemébe, pedig csak annyi volt benne az igazság, ha a sok betúből és számból az derült ki, hogy nagyot vétett a tisztesség ellen, én még elmentem, hátha találnék mentséget neki. - Találtál? - Legtöbbször, sajnos nem. És legtöbbször másnap reggel valóban elindult érte a rendőrségi autó. Tudjátok. akkor húsz filléren még el lehetett csúszni, akármilyen magas polcon is ült valaki. Ilyen zsaru voltam én. - Unalmas egy élet, valld be legalább most! Ezt is az asztalos mondta, tekergetve gúnaras nyakát. ^ • Megesett egyszer, hogy valaki rámzárta a vasajtót. Tévedésből? Heccből? Elnéztem valahogy az időt. Tudjátok, nálunk a munkaidőt percre ki kellett dolgozni akkor is, ha semmi tennivalónk nem volt, de tovább dolgozni a mi emeletünkön nem volt szokás. Gondolhatta az illető, majd elkezdek dörömbölni, fölverem a teljes ügyeletet, de nem ez történt. Volt egy szabad út, a fogda. Azon keresztül hazajutottam. Másnap sokan fürkészték az arcomat, de fölvettem a pléhpofát, és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Elhatároztam azonban, velem ez még egyszer meg sem eshet. Fél órával a fájront előtt már lementem egy emelettel lejjebb, ha kellett, ha nem, mert vécé csak ott volt. Háromnegyed ötkor fölbaktattam, tettem-vettem még egy kicsit, és öt perccel óraütés előtt mindig mondtam: na, ballagjunk. Tudjátok ti egyáltalán a rendőrségről, hogy a nagy letartóztatások legtöbbször késő délután történtek? Látom egyszer, ahogy nyitom az ajtót, hogy megyek a vécére: két tagbaszakadt rendőr, talpig egyenruhában, géppisztollyal fölfegyverkezve taszigál maga előtt egy bilincses rabot, de a harmadik rendőr meg megy utánuk. Hú, az angyalát, ez aztán a nagy madár! Rendnek muszáj lenni, ha elindultam, én azért lementem a vécére. Amikor visszaértem, ordibált fönn az osztályvezető, hogy gyilkosság történt, senki haza nem mehet. Életbe lépett a forró nyom. Tehát ez a suhancképú lenne a gyilkos? Fél szóval se mondta: kivéve a szakértőt. Pedig tudhatta, nincsen az a gyilkosság, amiben nekem hasznomat vehetnék. Elkezdett mozogni a víz a majomszigeten. Majdnem úgy, mint amikor tavasszal ívnak a halak. Azannyát! Gyilkost fogtak! Most jön Columbo, és nyomoz! Olyan embert kitalálni se lehetne másikat, amilyen az osztályvezetőnk volt. Biliárdnak csúfolták a fiatalabbak, annyira tökkopasz volt, és ő volt az egyetlen, akinek mindig mindenben igaza volt. Mindenhol megterem az ilyen, nem nagy újság. Azt nem mondhatom holta után se, hogy buta lett volna, de az okostól igen messze esett, az biztos. Aspirantúrára is beiratkozott, és arra pályázott, a kriminalisztika nagydoktora lesz hamarosan. Azt se tudhatjátok, hogy nálunk két eset létezett. Vagy búnügy valami, vagy nem bűnügy, de tartaléknak azért harmadik is volt: még nem tudjuk. Ő első pillanatban, látatlanban megmondta, bűnügy vagy nem bűnügy. Másnap aztán: nem megmondtam, hogy bűnügy? Méghozzá akkora, hogy maguk ki se tudják nyomozni! Harmadnap: maguk össze-vissza nyomoznak, mint a hülyék, pedig én első percben megmondtam, ez nem bűnügy. Azt hiszik maguk, hogy én hülye vagyok? Nem veszik észre, hogy maguk a hülyék? Visszamentem a szobámba, és leültem a helyemre. Eltelik tíz perc, húsz, még mindig nem jön senki, hogy én haza is mehetek. Nem hát, gondoltam, mert úgy el vannak foglalva a nagy lótás-futásban, észre se veszik, hogy itt vagyok. Fölkeltem, kimentem. Jövökmegyek, majd csak láb alatt leszek valakinek. Csattog az írógép, írják a jegyzőkönyvet, az a szőke fiatal pedig úgy sír-rí, mintha nyúznák, pedig fél ujjal se nyúlnak hozzá. Úgy sírni embert én még nem láttam. Az ingének az eleje, egészen a köldökéig elázott már a könynyektől. Ennyi könny van egy emberben? Ezt se tudtam eddig, pedig fél életemet ebben a házban töltöttem. Tették a törvényt kollégáim. Följött a bűnügyi osztályvezető is, de már hat óra. Induljon a Szőrös, és derítse föl a helyszínt! És én még mindig nem tudom, kit öltek meg, és miért. Hét óra, visszajön a Szőrös, és jelenti, nem találja azt az utcát. Üvölt Biliárd: a szentségit! Az Interpolnak ha azt mondják, hogy Ausztrália, akkor az Interpol kinyomozza a várost is, az utcát is, meg a házat is, sőt a gyilkost is hozza. Magukból se lesz soha Interpol! Édes, jó, teremtő Istenem! Kikkel áldottál meg engem? Fél nyolc van már, és még mindig semmi. Nyáron még világos van fél nyolckor, de engem akkor is vártak már öt után, és még telefonálni se tudok, mert nincsen otthon telefonunk. Minek kellene egy számszaki rendőrnek? Odasomfordáltam a gyilkos elé. Legalább szemtől szembe lássam. Éppen sírási roham van megint rajta, és azért esedezik, hogy a sírra majd ő tehesse rá a koszorút. - Milyen sírra? - A hullámsírra. Mert azzal jött be a rendőrségre, hogy ő megfojtotta szerelmét, a Magdikát, és beledobta a folyóba. Ekkor rendelték el, hogy forró nyomon azonnal el kell indulnia a rendőrségnek. Parancs ment a vízirendészetre, fölbőgtek a csónakmotorok, keresték a hullát. Parancs ment, figyeljék a folyót, nehogy titokban lépje át az a bizonyos Magdika a határt. Ráértem, rágódtam, és nem értettem. Ha ez az ember pár órával ezelőtt meg tudott fojtani egy nőt, ráadásul a szerelmét, miután szexuális vágyát kitöltötte rajta, most pedig mást se tesz, csak zokog, akkor ez egy nem normális dolog. Befogta a száját, végignézte, amíg a haláltusáját vívja, elvitte a vízhez, beledobta, aztán eljött a rendőrségre, és följelenti magát? Ezt én, kérem, meg nem értem. Hallom aztán, hogy felesége is van. Hozzák be az asszonyt! Amíg érte mennek, nekem magyarázza Biliárd, ilyen részletesen csak az tudja elmondani, aki valóban megfojtott valakit. Elismételtették vele háromszor, ötször, tízszer, hajszálra ugyanúgy mondta mindig. Hogyan vetkőztette le, hogyan kefélte meg. Elkékült, nem kapott levegőt, úgy szorította a nyakát. Amikor már nem mozdult, fölhúzta a bugyiját, elvitte a vízhez. Ilyesmit kitalálni nem lehet, az az egy biztos. Maga, ugye, könyvszakértő, ilyesmit nem tudhat, de nekem ez a szakmám. Tuti, hogy ő a gyilkos! Reflektor, fényképezőgép, már kilenc óra. A pasas meg csak hajtogatja, a sírra ő szeretné rátenni a koszorút. És mindig kiegészíti: a hullámsírra. Amikor a feleségét behozták, még csak nem is köszönt neki. Szembeültették vele, és szó nélkül tűrte. Én az asszony mögé álltam, hogy szemközt lehessek vele. Megkezdődött az első szembesítés: na, mondja el a feleségének is, amit nekünk elmondott. Szemrebbenés nélkül belevág: kedves feleségem, tudhatod, hogy téged szeretlek, meg a gyerekeket, de vallomással tartozom neked. Az az igazság, hogy szeretőm is volt, a Magdi, de én őt a mai napon megfojtottam. Szerencsétlen asszony azon nyomban elájult, én kaptam a hóna alá, hogy le ne forduljon a székről. Két cicije' a kezemben maradt, meg is állapítottam, elég jó nő, mellesfaros, és ennek még ez se elég? Akkor nem sírt a pasas. Ott van már az ügyész is. Nyöszörgőm magamban, hogy ez természetellenes dolog. Kemény hangon beszél a feleségével, élvezi, hogy elául? Biliárdfejű meg úri modort erőltet magára: Szakértő Úr, mondja meg nekem, van ezek között normális ember? Ha normális lenne, nem gyilkolna egy se, mert tudhatná, hogy mi kinyomozzuk, és akkor meg nem ússza kötél nélkül. Az a mi szerencsénk, hogy nincsen közöttük normális ember. Mert akkor mi, ahányan vagyunk, mind elmehetnénk krumplit kapálni. És ne felejtse el, akkor könyvszakértő se kellene. Az ügyész is hajtogatja a magáért: vagy meg tudják mondani, hogy megvan a hulla, vagy jelentsék ki, hogy nem találják. A vízirendőrök nem lelik, a helyszínt keresők pedig jelentik, olyan a part, nem is alkalmas rá, hogy ott nemi életet éljenek. Vagy az egyik csúszik bele a vízbe, vagy a másik, vagy egyszerre a kettő. Kutyát is vittek magukkal, de amikor legjobban várták, hogy szagot fog, fölemelte a lábát, és unalmában odapisilt a bokor tövébe. Még csak hencsergésnek a nyomát se találják. Ugye, ők ebben is szakértők, tudhatják. A hetvenhetedik helyszíni bejárás is ezt erősíti meg. A bolondokháza csöndes kis lakocska a rendőrséghez képest. Azt mondja valaki, kínjában nyilván: menj már be te is, beszélgess vele! Én? Te hát! És mit beszéljek vele? Könyvszakértő vagyok én, nem nyomozó. Bementem azért. Kezet nyújtottam neki, leültem, szemben vele, és rágyújtottam. Megkínáltam őt is. Elfogadta, de hogy szívott-e rajta kettőnél többet, azt nem tudom. Uramisten, mit kérdezzek? Azt talán, hogy hány forint volt a zsebében? Futkos mindenki körülöttünk, telefonálnak, intézkednek, én meg ott ülök, szemtől szemben a gyilkossal, és még kérdezni se tudok. Rászánom magam: - Fiatalember, hogy van? Ennél hülyébb kérdés nem lehet. Rám mosolyog: - Köszönöm szépen, most egészen jól. - Most? - Most. - Nincs is jobb az egészségnél. Ha az nincsen, akkor semmi sincsen. Szokott talán betegeskedni? Nyekereg a szerencsétlen. - Szokott orvoshoz járni? - Szoktam. - Ki az orvosa? - A Feri adjunktus úr. „Szó bennszakad, hang fennakad. Lehellet megszegik, -" de nekem akkor még nem volt fehér galamb a fejem. bárd se voltam, mégis elámultam. Ennyire beletaláltam? Sóhajtottam akkorát, szélmalmot elhajtott volna a kifújt levegő. Ézek itt órák alatt nem jöttek rá, én meg mindjárt beletenyereltem? Mindenki tudta, bolondorvos a Feri adjunktus. A gyöngeelméjűek orvosa. Ez a bilincsbe vert ember tehát fejben nehéz? Elbeszélgettünk még erről-arról, de nem mondtam azt se, hogy én ismerem az adjunktust. Másnak se mondtam. Én vagyok itt a legfölöslegesebb, csak zavart keltenék jámborságommal. Az ügyész is tipródik, fölugrál, és rágja már a cigarettáját. Gondoltam egyet mégis, ne húzzuk napokig az ügyet. Szólok a főkopasznak: ennek az embernek kezelőorvosa van. Tudálékosan kioktat: mindenkinek van. Ne felejtse el, Szakértő Úr, a körzeti orvos is kezelőorvos. - De neki nem körzeti orvosa van. Igaz, én csak könyvszakértő vagyok, és ehhez nem sokat értek. -Ki az? - A Feri adjunktus. Hamuszínűvé vált az arca: azonnal hozzák be az adjunktust! Futottak érte, vissza is jöttek. Nincsen otthon. Mondom, van annak főnöke is, a Miklós professzor. Mennek érte, hozzák. Nézem az órát: mindjárt fél tizenkettő! Benyit a professzor, ránéz, és mosolyog. - Ó. hát mi régi ismerősök vagyunk. Föláll a pasas, alázatoskodik: - Ne tessék rám haragudni, professzor úr... • - Fuccs a forró nyomnak? És te tényleg tudtad? kérdezte a hosszúnyakú. - Tudtam, de vártam, mit tudnak mások. Konfabulációnak mondják, ha valaki kitalál valamit, és úgy adja elő, mintha megtörtént volna. - És a főnököd mit mondott? - Amit szokott: mindig tudtam, hogy hülyékkel vagyok körülvéve. - A pasassal mi lett? - Mi lett volna? Elkezdődött a professzori koreográfia: egyik kezével megfogta az ő kezét, a másikkal a feleségéét, aztán tapintatosan előre engedte őket az ajtóban, de úgy, hogy ők fogják egymást. Belekarolt a felesége, és hazavezette. Nem győzött köszöngetni a professzor úrnak. Harváth Dezső