Délmagyarország, 1996. szeptember (86. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-06 / 208. szám

PÉNTEK, 1996. SZEPT. 6. IRODALOM 11 Forró nyomon - Daru zsaruval Majomsziget a húsle­vesben? Bolond meleg tud lenn! a nyár, na­gyobb szamárságok is megtörténnek ben­ne. Régi bálok málészá­jú legényeinek gyüleke­zője a majomsziget, akik viszont itt gyűlnek össze napról napra, maholnap második gyerekkorukat is elkop­tatják már, de ha ők adták ezt a nevet a gyógyfürdő legmele­gebb medencéje köze­pének, el kell fogad­nunk. Hadd édesedje­nek vissza egy'kicsikét kamaszkorukba. És a húsleves? Kicsike fantázia kell csak hozzá. Olyan meleg a víz, és úgy áznak benne a min­denféle bengaságban kínló­dó emberek, csak be kéne zöldségelni, sózni, hogy igazi húsleves legyen. Ki­nek a dereka hasogat, és ar­ra messze földön legjobb a melegvíz, kinek a válla nem akar mozogni, a harmadik a lábára lép nehezen. Az élet lerakódásait akarnák enyhí­teni, kiáztatni a Don-kanyar minden redvét, de ezt már kívülről tudják egymásról, nem azzal múlatják tehát az időt, inkább csöndes ver­senyt hirdettek: mondja el sorban mindenki legemléke­zetesebb fejezetét életének. Nem eredeti az ötlet, meg­esett ez már másokkal is a világirodalomban, de bo­csássuk meg nekik, távoli fogyasztói csak a csöndes írásoknak. - Most jön a főzsaru! ­harsogja bele a forró ájerba a nyakigláb asztalos. Nyaka olyan hosszú, talán három­szor is körbe tudná forgatni, mint a lúd, és az ádámcsut­kája futóversenyt rendez a torkán, ha nyel egyet. A „főzsarut" illendően középre tessékelik. Daru Já­nos a becsületes neve, de Daru zsarunak mondta már akkor mindenki, amikor hi­vatalosan még „rendőr elv­társ" volt a megszólítás. Mintha egy mintára gyalul­ták volna az asztalossal, haj­szálra olyan vékony és olyan hosszú, csak valami­vel szálkásabb, és időnként szeret derékszögben állni, úgy fájogat a dereka. - Ne csúfoljatok engem zsarunak se, könyvszakértő­je voltam csak a rendőrség­nek. - Számkukac? - Hergeltek így is a vir­tigli nyomozók, de nem so­kat vesződtem velük. Nekik minden nap izgalmat ter­mett, én meg jelentéseket bújtam, osztottam, szoroz­tam, úgy álltak asztalomon az akták, mint Amerikában a toronyházak, és jó, ha egyszer egy hónapban ki­mozdultam. Igaz, akkor már mindenki tudta, másnap ott lesz a jelentés az asztalon, és menthetetlenül be kell hozni valakit. Úri passziónak vélték, hogy utoljára elmegyek hozzá, és belenézek a sze­mébe, pedig csak annyi volt benne az igazság, ha a sok betúből és számból az derült ki, hogy nagyot vétett a tisz­tesség ellen, én még elmen­tem, hátha találnék mentsé­get neki. - Találtál? - Legtöbbször, sajnos nem. És legtöbbször más­nap reggel valóban elindult érte a rendőrségi autó. Tud­játok. akkor húsz filléren még el lehetett csúszni, akármilyen magas polcon is ült valaki. Ilyen zsaru vol­tam én. - Unalmas egy élet, valld be legalább most! Ezt is az asztalos mondta, tekergetve gúnaras nyakát. ^ • Megesett egyszer, hogy valaki rámzárta a vasajtót. Tévedésből? Heccből? El­néztem valahogy az időt. Tudjátok, nálunk a munka­időt percre ki kellett dolgoz­ni akkor is, ha semmi tenni­valónk nem volt, de tovább dolgozni a mi emeletünkön nem volt szokás. Gondol­hatta az illető, majd elkez­dek dörömbölni, fölverem a teljes ügyeletet, de nem ez történt. Volt egy szabad út, a fogda. Azon keresztül ha­zajutottam. Másnap sokan fürkészték az arcomat, de fölvettem a pléhpofát, és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Elhatároztam azon­ban, velem ez még egyszer meg sem eshet. Fél órával a fájront előtt már lementem egy emelettel lejjebb, ha kellett, ha nem, mert vécé csak ott volt. Há­romnegyed ötkor fölbaktat­tam, tettem-vettem még egy kicsit, és öt perccel óraütés előtt mindig mondtam: na, ballagjunk. Tudjátok ti egyáltalán a rendőrségről, hogy a nagy letartóztatások legtöbbször késő délután történtek? Lá­tom egyszer, ahogy nyitom az ajtót, hogy megyek a vé­cére: két tagbaszakadt rend­őr, talpig egyenruhában, géppisztollyal fölfegyver­kezve taszigál maga előtt egy bilincses rabot, de a harmadik rendőr meg megy utánuk. Hú, az angyalát, ez aztán a nagy madár! Rendnek muszáj lenni, ha elindultam, én azért lemen­tem a vécére. Amikor visszaértem, ordibált fönn az osztályvezető, hogy gyil­kosság történt, senki haza nem mehet. Életbe lépett a forró nyom. Tehát ez a suhancképú lenne a gyilkos? Fél szóval se mondta: ki­véve a szakértőt. Pedig tud­hatta, nincsen az a gyilkos­ság, amiben nekem haszno­mat vehetnék. Elkezdett mozogni a víz a majomszigeten. Majdnem úgy, mint amikor tavasszal ívnak a halak. Azannyát! Gyilkost fogtak! Most jön Columbo, és nyomoz! Olyan embert kitalálni se lehetne másikat, amilyen az osztályvezetőnk volt. Bili­árdnak csúfolták a fiatalab­bak, annyira tökkopasz volt, és ő volt az egyetlen, akinek mindig mindenben igaza volt. Mindenhol megterem az ilyen, nem nagy újság. Azt nem mondhatom holta után se, hogy buta lett vol­na, de az okostól igen messze esett, az biztos. As­pirantúrára is beiratkozott, és arra pályázott, a krimina­lisztika nagydoktora lesz hamarosan. Azt se tudhatjátok, hogy nálunk két eset létezett. Vagy búnügy valami, vagy nem bűnügy, de tartaléknak azért harmadik is volt: még nem tudjuk. Ő első pillanat­ban, látatlanban megmond­ta, bűnügy vagy nem bűn­ügy. Másnap aztán: nem megmondtam, hogy bűn­ügy? Méghozzá akkora, hogy maguk ki se tudják nyomozni! Harmadnap: ma­guk össze-vissza nyomoz­nak, mint a hülyék, pedig én első percben megmondtam, ez nem bűnügy. Azt hiszik maguk, hogy én hülye va­gyok? Nem veszik észre, hogy maguk a hülyék? Visszamentem a szobám­ba, és leültem a helyemre. Eltelik tíz perc, húsz, még mindig nem jön senki, hogy én haza is mehetek. Nem hát, gondoltam, mert úgy el vannak foglalva a nagy ló­tás-futásban, észre se ve­szik, hogy itt vagyok. Föl­keltem, kimentem. Jövök­megyek, majd csak láb alatt leszek valakinek. Csattog az írógép, írják a jegyzőköny­vet, az a szőke fiatal pedig úgy sír-rí, mintha nyúznák, pedig fél ujjal se nyúlnak hozzá. Úgy sírni embert én még nem láttam. Az ingé­nek az eleje, egészen a köl­dökéig elázott már a köny­nyektől. Ennyi könny van egy emberben? Ezt se tud­tam eddig, pedig fél élete­met ebben a házban töltöt­tem. Tették a törvényt kollé­gáim. Följött a bűnügyi osz­tályvezető is, de már hat óra. Induljon a Szőrös, és derítse föl a helyszínt! És én még mindig nem tudom, kit öltek meg, és miért. Hét óra, visszajön a Szőrös, és jelen­ti, nem találja azt az utcát. Üvölt Biliárd: a szentségit! Az Interpolnak ha azt mondják, hogy Ausztrália, akkor az Interpol kinyomoz­za a várost is, az utcát is, meg a házat is, sőt a gyil­kost is hozza. Magukból se lesz soha Interpol! Édes, jó, teremtő Istenem! Kikkel áldottál meg engem? Fél nyolc van már, és még mindig semmi. Nyáron még világos van fél nyolc­kor, de engem akkor is vár­tak már öt után, és még tele­fonálni se tudok, mert nin­csen otthon telefonunk. Mi­nek kellene egy számszaki rendőrnek? Odasomfordáltam a gyil­kos elé. Legalább szemtől szembe lássam. Éppen sírási roham van megint rajta, és azért esedezik, hogy a sírra majd ő tehesse rá a koszo­rút. - Milyen sírra? - A hullámsírra. Mert azzal jött be a rend­őrségre, hogy ő megfojtotta szerelmét, a Magdikát, és beledobta a folyóba. Ekkor rendelték el, hogy forró nyomon azonnal el kell in­dulnia a rendőrségnek. Parancs ment a víziren­dészetre, fölbőgtek a csó­nakmotorok, keresték a hul­lát. Parancs ment, figyeljék a folyót, nehogy titokban lépje át az a bizonyos Mag­dika a határt. Ráértem, rágódtam, és nem értettem. Ha ez az em­ber pár órával ezelőtt meg tudott fojtani egy nőt, ráadá­sul a szerelmét, miután sze­xuális vágyát kitöltötte raj­ta, most pedig mást se tesz, csak zokog, akkor ez egy nem normális dolog. Befog­ta a száját, végignézte, amíg a haláltusáját vívja, elvitte a vízhez, beledobta, aztán el­jött a rendőrségre, és följe­lenti magát? Ezt én, kérem, meg nem értem. Hallom aztán, hogy fele­sége is van. Hozzák be az asszonyt! Amíg érte mennek, ne­kem magyarázza Biliárd, ilyen részletesen csak az tudja elmondani, aki való­ban megfojtott valakit. Elis­mételtették vele háromszor, ötször, tízszer, hajszálra ugyanúgy mondta mindig. Hogyan vetkőztette le, ho­gyan kefélte meg. Elkékült, nem kapott levegőt, úgy szorította a nyakát. Amikor már nem mozdult, fölhúzta a bugyiját, elvitte a vízhez. Ilyesmit kitalálni nem lehet, az az egy biztos. Maga, ugye, könyvszakértő, ilyes­mit nem tudhat, de nekem ez a szakmám. Tuti, hogy ő a gyilkos! Reflektor, fényképező­gép, már kilenc óra. A pasas meg csak hajtogatja, a sírra ő szeretné rátenni a koszo­rút. És mindig kiegészíti: a hullámsírra. Amikor a feleségét be­hozták, még csak nem is kö­szönt neki. Szembeültették vele, és szó nélkül tűrte. Én az asszony mögé álltam, hogy szemközt lehessek ve­le. Megkezdődött az első szembesítés: na, mondja el a feleségének is, amit ne­künk elmondott. Szemreb­benés nélkül belevág: ked­ves feleségem, tudhatod, hogy téged szeretlek, meg a gyerekeket, de vallomással tartozom neked. Az az igaz­ság, hogy szeretőm is volt, a Magdi, de én őt a mai napon megfojtottam. Szerencsétlen asszony azon nyomban elá­jult, én kaptam a hóna alá, hogy le ne forduljon a szék­ről. Két cicije' a kezem­ben maradt, meg is állapí­tottam, elég jó nő, melles­faros, és ennek még ez se elég? Akkor nem sírt a pasas. Ott van már az ügyész is. Nyöszörgőm magamban, hogy ez természetellenes dolog. Kemény hangon be­szél a feleségével, élvezi, hogy elául? Biliárdfejű meg úri modort erőltet magára: Szakértő Úr, mondja meg nekem, van ezek között nor­mális ember? Ha normális lenne, nem gyilkolna egy se, mert tudhatná, hogy mi kinyomozzuk, és akkor meg nem ússza kötél nélkül. Az a mi szerencsénk, hogy nin­csen közöttük normális em­ber. Mert akkor mi, ahányan vagyunk, mind elmehetnénk krumplit kapálni. És ne fe­lejtse el, akkor könyv­szakértő se kellene. Az ügyész is hajtogatja a magáért: vagy meg tudják mondani, hogy megvan a hulla, vagy jelentsék ki, hogy nem találják. A vízirendőrök nem lelik, a helyszínt keresők pedig jelentik, olyan a part, nem is alkalmas rá, hogy ott nemi életet éljenek. Vagy az egyik csúszik bele a vízbe, vagy a másik, vagy egyszer­re a kettő. Kutyát is vittek magukkal, de amikor leg­jobban várták, hogy szagot fog, fölemelte a lábát, és unalmában odapisilt a bokor tövébe. Még csak hencser­gésnek a nyomát se találják. Ugye, ők ebben is szakér­tők, tudhatják. A hetvenhe­tedik helyszíni bejárás is ezt erősíti meg. A bolondokháza csöndes kis lakocska a rendőrséghez képest. Azt mondja valaki, kínjá­ban nyilván: menj már be te is, beszélgess vele! Én? Te hát! És mit beszéljek vele? Könyvszakértő vagyok én, nem nyomozó. Bementem azért. Kezet nyújtottam neki, leültem, szemben vele, és rágyújtot­tam. Megkínáltam őt is. El­fogadta, de hogy szívott-e rajta kettőnél többet, azt nem tudom. Uramisten, mit kérdezzek? Azt talán, hogy hány forint volt a zsebében? Futkos mindenki körülöt­tünk, telefonálnak, intéz­kednek, én meg ott ülök, szemtől szemben a gyilkos­sal, és még kérdezni se tu­dok. Rászánom magam: - Fiatalember, hogy van? Ennél hülyébb kérdés nem lehet. Rám mosolyog: - Köszönöm szépen, most egészen jól. - Most? - Most. - Nincs is jobb az egész­ségnél. Ha az nincsen, ak­kor semmi sincsen. Szokott talán betegeskedni? Nyekereg a szerencsét­len. - Szokott orvoshoz járni? - Szoktam. - Ki az orvosa? - A Feri adjunktus úr. „Szó bennszakad, hang fennakad. Lehellet megsze­gik, -" de nekem akkor még nem volt fehér galamb a fe­jem. bárd se voltam, mégis elámultam. Ennyire beleta­láltam? Sóhajtottam akko­rát, szélmalmot elhajtott volna a kifújt levegő. Ézek itt órák alatt nem jöttek rá, én meg mindjárt beletenye­reltem? Mindenki tudta, bo­londorvos a Feri adjunktus. A gyöngeelméjűek orvosa. Ez a bilincsbe vert ember tehát fejben nehéz? Elbeszélgettünk még er­ről-arról, de nem mondtam azt se, hogy én ismerem az adjunktust. Másnak se mondtam. Én vagyok itt a legfölöslegesebb, csak za­vart keltenék jámborságom­mal. Az ügyész is tipródik, fölugrál, és rágja már a ci­garettáját. Gondoltam egyet mégis, ne húzzuk napokig az ügyet. Szólok a főkopasznak: en­nek az embernek kezelőor­vosa van. Tudálékosan kioktat: mindenkinek van. Ne felejt­se el, Szakértő Úr, a körzeti orvos is kezelőorvos. - De neki nem körzeti or­vosa van. Igaz, én csak könyvszakértő vagyok, és ehhez nem sokat értek. -Ki az? - A Feri adjunktus. Hamuszínűvé vált az ar­ca: azonnal hozzák be az adjunktust! Futottak érte, vissza is jöttek. Nincsen otthon. Mondom, van annak főnöke is, a Miklós professzor. Mennek érte, hozzák. Né­zem az órát: mindjárt fél ti­zenkettő! Benyit a professzor, rá­néz, és mosolyog. - Ó. hát mi régi ismerő­sök vagyunk. Föláll a pasas, alázatos­kodik: - Ne tessék rám haragud­ni, professzor úr... • - Fuccs a forró nyom­nak? És te tényleg tudtad? ­kérdezte a hosszúnyakú. - Tudtam, de vártam, mit tudnak mások. Konfabuláci­ónak mondják, ha valaki ki­talál valamit, és úgy adja elő, mintha megtörtént vol­na. - És a főnököd mit mon­dott? - Amit szokott: mindig tudtam, hogy hülyékkel va­gyok körülvéve. - A pasassal mi lett? - Mi lett volna? Elkezdő­dött a professzori koreográ­fia: egyik kezével megfogta az ő kezét, a másikkal a fe­leségéét, aztán tapintatosan előre engedte őket az ajtó­ban, de úgy, hogy ők fogják egymást. Belekarolt a fele­sége, és hazavezette. Nem győzött köszöngetni a pro­fesszor úrnak. Harváth Dezső

Next

/
Thumbnails
Contents