Délmagyarország, 1996. szeptember (86. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-12 / 213. szám
8 HAZAI TÜKÖR CSÜTÖRTÖK, 1996. SZEPT. 12. Falra hányt borsé? A most felállított új szobrunk együttvéve jó, de valamit nem értek. Mi a szerepe a szobrok mögötti csőszerűségnek? Ha támaszték, akkor miért nem szögletes, mint az alapzat? Nem értem a leszúrt kard szerepét sem. Azt tudom, hogy azt jelenti: birtokbavettem ezt a földet, de úgy gondolom, ezt megtette már Árpád vezér is. István országalmát tartó keze nagyobb, mint a jogart fogó kéz... És végül egy jó is: Gizella alakja nagyon szép. Ennyit a szoborról. Más: Nem egyszer hallottam, hogy a Korzón és a Kárász utcán kerékpáron száguldozók balesetet okoztak. Kérdem én a, a rend őrei büntettek-e meg valakit ezért a vétségért? Vajon megbüntették-e már azokat a szülőket, akiknek gyerekei femásznak a szobrokra? Nincs elég munkanélküli, akik közhasznú munkaként őriznék a szoborparkokat? Bezzeg az autósokat lehet zsarolni?! Fizetőparkoló az egész város, pedig sok embernek a kocsi kenyérkereső szerszáma... Más: a pártokról. Az állam anyagilag támogatja a pártokat. Miért? Kik pénzéből? Az adófizetők pénzéből? A pártok, ha létezni akarnak, tartsák el magukat, de ne a mi pénzünkből. Ebben az országban 1100 éve a pártoskodás, a széthúzás és a gyűlölködés uralkodott. Mi volna egyszer, ha összefognánk és dolgozva, tanulva munkálkodnánk a jövőnkénrt? Tóth László Sík Sándor egyetemi kollégium A Lechner tér 2/A számú épület Tábi Tibor, egykori piarista diák lakása volt, amelyet a piarista rendre hagyományozott. 1992. júniusában költöztek be egyetemi hallgatók az épületbe. A hallgatók létszáma jelenleg 25 fó. Sárközi Sándor piarista atya az intézet igazgatója. Az épületnek 13 lakószobája van, szobánként két férőhellyel, és a közösségi termek. Külön van a kápolna, ahol mindennap szentmisét hallgatnak. Alkalomadtán más emplomokban (rókusi, felső- és alsóvárosi stb.) vesznek részt istentiszteleten. Évente három alkalommal tartanak rekollekciót (lelki megújulást). A hallgaolvasószolgálat Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tartásával, szerkesztett formában jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 Nyilatkozat Hosszú ideje cinikus türelemmel figyelem a híreket, a gazdaság, a pénzügyi és bankemberek, az állami hivatalok erre hivatott és felelősen munkájukat végző szakemberek nyilatkozatait. S kíváncsian várom jól nevelt állampolgári felvilágosításomat, legalább egy megjegyzésből kiszűrve a politikai ellenségeskedések, a habzó és habozó beszédekből, szónoklatokból vagy legalább egy barátságos, vállveregetős, homlokraütős felkiálltást: - Dehát gyerekek, ez itt már nem is infláció! Hanem mi? - Na ezt szeretném én megtudni, azt a gazdaságpolitikai szakszót, aminek ezt az állapotot nevezik, ha majd erről beszélnek, hogy tudjam. Mert az ország egészét tekintve ez most sokkal rosszabb, az árak egyoldalú emelését messze nem követi a bérek emelése, hogy már romlana az a forint az életszínvonal stagnálna, ha még ide gondolom az adózást is, az állam javára! Azért gondoltam, hogy írok erről, mert a pénzügyminiszter is nyilatkozott: talán valamilyen külpolitikai mérleghez fontos, hogy nálunk az infláció jelnetősen mérséklődik! Gondoltam és is nyilatkozók, hogy az árak egyoldalú emelésével érték el. Nagy Ferenc Szeged, Tisza L. krt. 27. tók belülről fakadó önállóság kialakítására törekednek. Az intézményen belül öntudatos fegyelmet akarnak megvalósítani. Csütörtök esténként előadásokat rendeznek választott témákból. A neves piarista fizikus - Öveges József - könyveiből merítenek témákat. Választott témákból, kollégiumi füzetekből már két kötetük jelent meg. Gyulay Endre püspök atya is meglátogatta ezt az intézményt. A kollégiumnak külön futballcsapata és saját sportegylete is van. Tréfásan a neve: SE - másként: Semmi esély. A kollégiumban egészséges, jó közösségi szellem alakult ki. Dr. Máriaföldy Márton Emlék a baksi orvosról Szomorúsággal tölt el, hogy e sorokat meg kell írnom. Ez a falu, mely oly sokat szenvedett, küszködött a megélhetésért, a jobb életért, az emberek egészségéért, most egy olyan embert vesztett el, aki ennek a küzdelemnek hőse volt. Meghalt dr. Tábori Zoltán, a falu kedvelt orvosa. Több évtizedes munkája során gyógyított. Már mosolygós tekintetével, kedves szavaival is enyhíteni tudott a betegek fájdalmán. Gyógyítója volt a falu minden korosztályának, csecsemőknek, iskolásoknak, öregeknek. Orvosi hivatását nagy szakértelemmel végezte. Munkájában fáradhatatlan volt. Szinte éjjel-nappal .gyógyított, eredményesen. Tudása miatt vidéki betegek is felkeresték, bíztak szakértelmében. Pontos diagnózist állapított meg betegeiről, mindenki betegségét meg tudta határozni, sajnos az övét későn. A kegyetlen halál 47 éves korában ragadta el. Bárhol is helyezik örök nyugalomra, emlékezni fogunk rá. Szívünkben, emlékünkben a fáradhatatlan, segítőkész doktor bácsi marad. Örök hálával tartozunk emlékének. Név és cím a szerkesztőségben Több emberséget! A tömegközlekedésben nap-mint nap tapasztalni, hogy az utasok többsége nem tiszteli a másikat, a közömbösség és az udvariatlanság a jellemző. Aki utazik, az ilyen példák sokaságát tudná felsorolni. Például az úgynevezett buta állatok vonulásuk során helyt adnak a másiknak, de a mi utazási „kultúránk" szerint az új felszállóknak nem adnak helyet. Újabban a járművezetók sem kérik az utazás rendjének betartását, - elgondolkodtató az ifjú korosztály egy részének udvariatlan, sokszor botrányos magatartása is. A mai zaklatott és gondokkal teli életünkben nagyon fontos lenne a szeretet és megértés az emberi kapcsolatokban, az élet minden területén. Süki Ferenc Huszonöt éves a Tápé-kötet A Tápé története és néprajza kötet, amelynek a megjelenés évében hallható volt a „százforintos Tápé" neve, immáron negyedszázados. Ezt a máig példaértékkel bíró kötetet 1938-ban megelőzte Walther Zoltán Tápé című kismonográfiája, illetőleg Bálint Sándor azonos, Tápé címmel megirt füzetecskéje. Ma mindkettő forrásmű. Az 1960-as évek derekán az akkori községi tanács hallgatott a szép szóra, amikoris a falu szülötte Ilia Mihály irodalmár, illetve Bálint Sándor, és Juhász Antal javallották: Ez az ősi magyar falu megérdemelne egy nagymonográfiát. Sok okos érv szólt mellette. Tápé akkor még boldog önálló község, önálló költségvetéssel rendelkező, nem szegény falu volt. Vagyis, volt miből nekivágni a nagy és nemes, maradandó értéket adó kezdeményezésnek. Ha csak Bálint Sándornak az egyik, immáron klasszikussá lett, a faluról írott gondolatát idézzük: „Tápé a szegedi nagytájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete, ősi gyékényszövő és halászóhely..." - máris érthető, hogy a többéves munka azonnal megkezdődött. Nap mint nap kopogtattak a kutató gyújtók az idősebb tápaiak ajtaján. Mindenütt szívesen beszéltek a bűvös masinára a többkilós orsós magnóra, és élvezettel hallgatták önnön hangjukat: „Nézd mán, még visszabeszél!" Történészek, néprajzosok, nyelvészek és szociológusok adták egymásnak a kilincset Karai Hideg Sándornál, Molnár Péterné Veronka néninél, Nagy Bence Pálnál, Gyönge Örzse néninél, Fecske Roza néninél, Lele Ambrusnál és a Biacsi Jelemen testvéreknek, a tápairéti Terhös Csöndér Jóska bácsinak, és felsorolni nem is lehet tán, hány és mennyi, azóta már elhalt idős tápai adatszolgáltató ajtajánál. A történészek munkáját a helyi História Domus és az egyházi iratok, illetőleg a meglepően sok levéltári anyag segítette ugyan, de meglepődtek, amikor a nemzedékről-nemzedékre hagyományozódás emlékanyagában fölismerték az írott forrásokat. Negyedszázados tehát a Tápé kötet, de vajon belelapoznak-e mindenütt azok a tápai családok, ahol a könyvespolcon netán porosodik: Legyen rá szükség egyre többször. Egyrészt azért, hogy az idősebbek fölidézzék elődeiket, másrészt pedig azért, hogy a mai, felnövekvő fiatalság is ismerje meg a százesztendőkkel ezelőtt itt élt őseink történeti és népéleti múltját. Talán az sem ártana, ha a helyi iskolában alkalmas, tanrendi órán szaktanárral forgathatnák ifjaink ezt a minden részletében értékes, önismeretünket föltétlen gazdagító könyvet. Otthon pedig, netán tévézés helyett kellene bővítenünk a lassan elenyésző, múltba vesző, de éppen a kötet révén még felidézhető régmúltunkat. Legyen ez a gondolat a magyarságtudat-formálásunknak egyik, másoknak is jó példát felmutató, fő része. If j. Lel* József Nincs szándékomban feléleszteni a rossz emlékű vádaskodásokkal terhelt vitát Szent István és Gizella szobra kapcsán, mert a vita egyébként is eldőlt. Hogy milyen eredménnyel? Nos, ez késztet szólásra. A „nagy mű" - Kligl Sándor Szent István és Boldog Gizella szoborkettőse - áll. Alkotója és a szoborállítók megelégedetten könyvelhetik el a sikert. Megszentelve, felavatva a szobor és - a minapi glosszából értesülve tudjuk immár - a szobrász is. Kipipálható a város millecentenáriumi vállalkozásaiban a talán legnagyobb reklámértékű akció. Van új szobra Szegednek, nem múlik el tehát nyomtalanul az ünnepi év! Az emlékmű végérvényesen helyére került, s legújabb látványosságként üli meg a Széchenyi teret. Biztos vagyok benne, hogy a királyi pár bronzba formált kettőse sokaknak tetszik, másoknak kevésbé. Osztatlan sikert bizonyosan nem arat a szegedi közönség körében. Pedig a szobrász láthatóan mindent elkövetett, hogy tetszést arasson a műve. Sőt, szobrászi tudásából láthatóan csak erre, a mindenáron való megfelelési kényszer teljesítésére és a ielvényhalmozásra futotta. így például Szent királyunk jellemzésére minden kelléket, attribútumot fölsorakoztat, amivel alakját felismerhetővé, tiszSzent királyunk, alulnézetben teletet parancsolóvá teheti. István fejét a Szent korona ékesíti, baljával az országalmát, jobbjával a jogart markolja, mindeközben szinte egész testét beborítja a palást, s még a kardot is kezeügyébe helyezi a művész, amúgy hanyag eleganciával a trónus padlójába, (kövébe?) szúrva. A talapzatra rákerült a szép kalligráfiájú s a rockopera jóvoltából közismert Stephanus Rex monogram is mindjárt két példányban, előre és hátulra is. Gizella így persze jelöletlenül maradt, de úgyis tudja mindenki, hogy a páros másik tagja csak a királyné lehet. A művész Gizellát vonzó, már-már szexis fiatalasszonynak formázta, akinek fejét szintén korona ékesíti, másként aligha tűnne királynénak, inkább virágjába szökkent bájos udvarhölgynek vélnénk. Kezébe kereszttel díszített rózsafüzért (olvasót) rakott a szobrász, amit éppen önnön emlékművének prózába merevedett trónoló urára készül felaggatni a koronázási jelvények mellé. Ruházata egyszerű, nyakán gyöngysort visel, alakjának sejtetett bájából csak a szépre formált fej és a kecses kezek látszanak. Megjegyzem, ezek egyébként a kompozíció legszebb részei. A szoborketlős meglehetősen magas talapazatra került, amelyről csak jót lehet mondani. Színe, aránya, kivitelezése elfogadható, hála Papp Zoltán építész jó ízlésének, hozzáértésének. Ám éppen a magasba szökő talapzat leplezi le az emlékmű súlyos szakmai bakijait és megoldatlanságait. Azzal ugyanis láthatóan nem számolt a művész, hogy az egész kompozíció jellemző szemszöge így az alulnézet lesz. A köré épített sétaút késztetésére ilyen látószögből leginkább csak a kriályi alsóneműket, szakállszőrzetet, hajfonatokat vehetjük szemügyre. Ám mit látunk e helyről? Gizella királyné szeszélyes redőket vető, libbenő szoknyája alatti sötét zugokat, amelyekben nem látjuk, hanem csak találgathatjuk, hogy van-e lába a szobornak (nincs!), visel-e alsószoknyát, stb. Mindezt elkerülendő a szobrász feketére mázolt purhabbal tömítette ki a leginkább látszó szoknyanyiladékokat (más részeket tömítetlen hagyva!) ami önmagában véve is abszurdum. Ugyanez történt István király alakja esetében is, bántóan kiemelve ezzel a lábfejek hiányát a kompozícióban. Pedig István jobb és bal térde még egyértelműen kijelöli a palást domborulatánál eme testrészek anatómiailag indokolt helyét, ám a palást nyiladékában csak a fentebb említett „építőipari tömítőanyagot" leljük. Szent királyunknak azért is dukálna két láb, mert a „Szegedi nyár '96" című kiadvány címlapján szereplő színes modellfotón még megvolt! így akár tolószékben is ülhetne, mert a palást jótékonyan elrejti az ülőalkalmatosságot is. Hátulról megszemlélve a szobrot kiderül, hogy hokedli szerű trónuson ül szent királyunk, eléggé illetlenül feneke alá hajtva a koronázási palástot. Elfogadom és semmi kifogásom az ellen, hogy Szent István jellemző és közismert uralkodói kellékeit felsorakoztatja a művész. Látványában a közismert formai jegyeket mutatják a korona, a jogar, az országalma és kis jóindulattal a kard is. Nem vall azonban briliáns kompozíciós fantáziára, hogy a kard, a jogar és az országalma függőleges tengelye azonos irányba tendál. Igazi gondom a palásttal van, amely az egyedül hitelesnek tartott és Szent István személyével bizonyosan összefüggésbe hozható. Furamód semmiben sem emlékeztet az eredetire. Sőt! Inkább hasonlít ropogósra sikeredett rendővetéseivel, szakadozott alsó szegélyével, a silány bronzöntésnek köszönhető repedéseivel, hegesztési varrataival elnyűtt viharkábát anyagára, mintsem a megidézni kívánt történelmi ereklyére. Kár, mert az eredeti királyi palást gazdag díszítményei legalább látnivalót kínálhatnának a nézőnek az emlékmű hátsó nézetében. Ezzel a nézettel lehet a legtöbb kifogása a szemlélőnek. Mi látszik itt? A sematikus mészkótrónus, a mellette (belőle?) meredező csó vagy talán „trónszellőző", netán Horváth Dezsőtől idézve a királyi páros családi tűzhelyének kéménye. Oszlop nem lehet, mert annak aránya, szépvonalú íves futású teste, oszlopfejezete van általában, s netán kivitelében építészeti minőségűnek kellene lennie, s nem pedig az emlékművön látható eternitcső öntvénynek! Láthatóan semmi funkciója nincs, mert ha mondjuk István király országépítő tevékenységére utalna, akkor ezt egyértelművé illett volna tenni a kort idéző oszlopfejezettel például. így csak kompozíciós zavart okoz és rosszízű viccek gyártására ösztökél. Nem értem, miért „gazdagította" művét ezzel a fölösleges elemmel a művész. Az egész művel az a gondom, hogy teátrális élőkép inkább, mintsem impozáns emlékmű. Életkép, hiszen megjelenésében fennkölt, mesterkélt. Alig képes a jelenetszerűségen túlmutató jelentés többletet képviselni, így nem is több, mint egyszerű illusztráció: íme így nézhetett ki a királyi pár a legendák felködlő képében! Hangsúlyozza ezt, hogy mereven ül, s Gizella mindennapi életteréből még emelvény is kiemeli. így értelmezve a jelenetet csak arra gondolhatunk, hogy Gizella éppen feldíszíti élete párját, mint más a karácsonyfát. Hiszen éppen szeretetteljesen feléje közeledik és egy rózsafűzért, vagyis a keresztény hitélet jellegzetes kellékét, az imaolvasót készül ráaggatni. A szoborkettős kapcsolata így tartalmát tekintve immár örökre talányos marad. Bizony, feltűnőek az anatómiai és szerkeszeti hibák is Szent István szoboralakjában. A palást galléros része alatt aligha férne el a figura válla, ha lenne. Jobb keze is inkább a palásthoz ízesül, mint a figurához. Egyáltalán: a palást alatt most sincs test, ahogyan a joggal megbírált emlékműterv esetében is ez volt a legsúlyosabb kifogás. A palást alatt viselt „talpig gyolcs" számtalan redője közt, ahol a lábak plasztikáját sejtenénk, ott csurgatott valamik burjánzó szövevényét leljük. Ahol felkarnak, lábnak kellene lennie, ott pedig semmi sincs. Hiányzik tehát az az anatómiái szerkezet, ami a külcsínnel bőségesen díszített szobrot hitelsség tehetné. Mindennek az ellenkezője igaz Gizella alakjára, amely mozdulatának dinamikája viszont látványos, szép, anatómiai hitelességű. Végüs szót kell ejteni a bronzöntvény minőségéről. Bizony csúnya rajzolattal szelik keresztül-kasul a palástot a hegesztési varratok, javítások. Itt-ott repedezett az ötnvény, szennyezett a bronz. A viaszveszejtéses technika ennél jóval többre képes, tessék megnézni a Vásárhelyi Pál emlékmű szemközt látható mellékalakjait! Az oxidáció tavaszra tótékonyan elfedi majd az öntési és szerelési hibákat. Addigra azonban befészkelnek télire a királyi ornátus purhabbal kibélelet részeibe a darazsak, netán a verebek is, nem kis fejtörést okozva ezzel a szobrot karbantartani hivatott városgondnokságnak. Lehet, hogy szigorúnak tűnik a kritika Kligl Sándor művéről, ám a minősítések alapját tények képezik. Ennyire futotta a művész ambícióiból, emlékműtervező készségéből. Alaposabb zsűrimunkával legalább a kompozíciós hibáknak elejét lehetett volna venni, s nem ártott volna profi bronzöntő műhelyhez is fordulni a legszebb terünkre szánt szobor kivitelezésének igényével. A rosszul megoldott „szoknyaés palástügyeket" rendezni lehetett volna úgy is, hogy mindenütt érintkezne a kelme a talapzattal és akkor nincs vicc, nincs semmi kifogás. Dr. Tóth Attila