Délmagyarország, 1996. augusztus (86. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-13 / 189. szám

6 KAPCSOLATOK KEDD, 1996. Auc. 13. Dugonics oszlopa O Drákói bírságok Szegeden Büntetés ellen nincs apelláta?! Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 • Buszgondok „Nem ritkák a járatok" Csokonai ünnepli fenti című versében a nagy szegedi hagyományőrző írót, az Etelka, a Magyar példabeszédek és jeles közmondások és számos irodalmi mű alkotóját. Szeged város szülöttjének szobrát minap meggyalázták. Nyakban és vállban erős, dúsan arnyozott - „Jól néz ki" - urak vérebüket a szoborra uszították. Vinnyogva, hörögve csúszott alá mindannyiszor a márványtalapzatról, de acsarkodó gyűlölettel újraűjra próbálkozott, hogy elérje az emberalakot. Gazdája ismételt biztatására ismét nekilendült, felrohant a dombra, majd a szoboralapzat pákányaira kapaszkodva küzdött. A reggeli napfény aranyló sugárözönében mintha megfagyott Volna a Tér és Idő. Néhány jegyzeteit böngésző egyetemista lány kerek szemmel nézte egy közeli padról a történteket. Két idős űr egy kisgyermekkel riadtan vágott át a füvön. A parkon átsietők közül egy pillanatra szinte mindenki megrettent a látványtól. A szobor csak állt, és ki tudja, Dugonics András talán valami ismeretlen szféra anakronizmusában Klauzál Gáborral és Jókai Mórral társalgott. Ők nap mint nap találkoznak hasonló színes egyéniségekkel, sunyi erőszakkal. ... a talapzaton ott maradt a véreb karmainak nyoma, de a szobor sértetlenül áll tovább, méltóságteljesen álmodva a távoli múltat és az eljövendőt. S. K. Az esztelen jugosztláv kománydöntés hatására, amellyel ismét alaposan megnövelték a határátlépési illetéket, magam és kéttagú családom is esztelen lépésre vetemedett. A határozat életbe lépése előtt egy nappal azaz július 19-én a változékony idö ellenére is útra keltünk. A csak ünnepnapokon használt Yugó kiskocsink ezúttal sem hagyott cserben bennünket. A jugoszláv határ átlépése és a 330 dinár illeték befizetése is percek alatt lezajlott. A család örült, hogy még a régi áron átléphettem a határt, és így sikerült megspórolnia 170 dinárt, de bosszankodott is, mert csak egy százmárkást tudott kiszorítani a kirándulásra. Azon töprengtem, hogy tényleg igaza lehet a jugoszláv kormánynak, amikor az embernyúzó intézkedését a féktelen devizakiáramlás megakadályozásával indokolja. Lám az én családom, most száz márkát fizet a jugoszláv államnak és száz márkát elkölt külföldön, de a jövőben hála az államatyánknak ez az arány alaposan módosulni fog a személyi fogyasztás rovására. A nem túl távoli jövőben pedig már csak az illetéket tudjuk jó esetben kispórolni. Az igazi meglepetések azonban még csak ezután kezdődtek. Az anyaország vámosai túlbuzgalmukban szétszereltették kocsinkat. Legnagyobb bánatukra még egy szelet felvágottat sem sikerült felfedezniük sem a kocsiban sem a személyes poggyászunkban. Bevallom, kicsit szégyelltem is magam, hogy üresen megyünk, - na de majd visszafelé másképp lesz, - gondoltam én, a kis naiv. A szokásosnál is jóval óvatosabban a fényszórókat is bekapcsolva szolfd tempóban haladtam Szeged felé. Nagyon sok rémtörténetet hallottam ugyanis anyaországom rendőreinek a jugoszláv autósok iránti büntetőkedvéről. Szeged belvárosában ért a második meglepetés. Sehogyan sem tudtam leparkolni a sok megállni és várakozni tilos jelzőtáblától. Később rájöttem, hogy valószínűleg parkolási díj ellenében sem állhatok meg még a várakozásra kijelölt helyen sem, mert díjbeszedő helyett illetve htján, valahol parkolási kártyát kellene vásárolnom, hogy megállhassak. De hol és hogy vásárolhatok jegyet, ha mindenütt tilos megállnom? Ördögi körnek tűnt a helyzetem, de végre nagynagy örömömre a Centrum áruház közelében a Postabank előtti járdaszegélyen volt még egy talpalattnyi hely ahova beállhattam. A Centrum áruház önkizsolgálójában jöttem csak rá, hogy milyen könnyű nyolcezernéhányszáz forintot elkölteni. Alaposan felpakolva lépteinket szaporázva siettünk a kocsi felé. Az autó felé, amelynek hűlt helye volt. Nem akartunk hinni a szemünknek, hiszen alig negyedórája hagytuk ott, és máris ellopták? Tanácstlanul és szomorúan ténferegtünk a helyszínen mindaddig mtg egy Úr fel nem világosított bennünket. Szerinte lehet, hogy nem is lopta el senki. Sokkal valószínűbb, hogy a pók vitte el a szegedi Volántelpre. Remény és kétségek közt gyötrődve, csomagokkal felcihelődve gyalog vágtunk neki a hosszú útnak. A Volán-telepre érve gyorsan elszállt minden reményünk. Az ügyeletes hölgy ugyanis közölte velünk, hogy 4100 forint bírságot kell fizetnünk ha viszont akarjuk látni az autónkat. - Tudhattuk volna, - jegyezte meg bájosan -, hogy az új Kresz szerint tilos a járdaszegélyen is parkolni a gépjárművel. - Sajnos nekem nincs annyi pénzem, - mondtam s közben zavarodottan morzsolgattam izzadt tenyeremben az ebédre félretett 1300 forintot. - Akkor pedig itt marad az autójuk! - mondta a hölgy ellentomodást nem tűrő hangon. Ezt később még nyomatékosabban megerősítette a főnöke is. A főügyeletes olyan lekicsinylő gunyoros hangnemben utasította el a kérelmemet, hogy vegyem fel a kapcsolatot a szegedi rendőrséggel vagy a jugoszláv nagykövetséggel, hogy azért bármelyik volt frontharcos kemény megtorlásban részesttette volna. Valószínűleg jómaga is tudatában lehetett undok viselkedésének, mert magára zárta az ajtót és a tetőablakot is elreteszelte. A zárt üvegablak mögül fenyegetőzött, hogy felőle itt éhezhetünk és szomjazhatunk alvás nékül akár egy hétig is, de az autónk a Voláné lesz ha nem fizetek. Szavainak nyomatékos adva elküldött a hátsó udvarba, ahol elkerítve lakat alatt voltak a delikvens autók. Legalább húsz különböző tfpusú és márkájú személygépkocsi (némelyik alaposan kibelezve) porosodott ott hetek, hónapok óta. De volt ott vagy ttz frissen szerzett autó is. Közöttük egy németországi Mercedes is, lakókocsistul. A szerencsés körülmények véletlen egybeesése folytán néhány órai szobafogság után végül is sikerült összegyűjteni a hiányzó pénzt és így kiválthattuk járművünket. Ennek ellenére a kételyek és kérdések akaratlanul is felvetődnek. A Volán vállalat önkényes ténykedése (amely ellen panaszt sem lehet tenni) nem igazán öregbíti a magyar demokrácia és jogrendszer hírnevét. Tudomásom szerint rendesen még meg sem száradt a tinta a magyar Alkotmánybíróság határozatán amellyel alkotmányellenesnek nyilvánította a kerékbilincs használatát Budapesten. Ezért jó lenne, ha a szegedi illetékesek az Alkotmánybíróság határozatának semmibevétele helyett inkább egyszerű és érthető parkolási feltételeket biztosttanának, amelyet még a járatlan külföldiek is gond nélkül megértenek. Nagy Kanász György Szabadka A Délmagyarország július 13-i számában megjelent „Buszgond" című írásra a kővetkezőket válaszolom: Tisztelt Molnár György Úr! Az Ön által kifogásolt 74es és a 76-os szentmihályi autóbuszvonalakat valóban a Mikszáth K. utcába, a megszüntetett trolibusz végállomására helyeztük át. E változtatás elkerülhetetlen volt, hiszen az amúgyis túlzsúfolt Mars téri kocsiállásokból az 1 -es számút a Csongrád Megyei Közlekedési Felügyelet 242-7/95. sz. határozata alapján meg kellett szüntetni a nagykörút forgalomszabályozása miatt 1996. április 30-ig. Ennek megfelelően valamennyi kocsiállást kénytelenek voltunk átszervezni, így a változás több vonalat érintett. Az üzletsor előtti, a Szent Gellért utcai, a Kossuth L. sgt. Párizsi krt. részbeni tehermentesítése megkövetelte azt a módosítást, amit az eltelt időszak tapasztalatai alátámasztottak. Ezzel kapcsolatban szíves megértését kéljük. Bírálatát a járatok követési idejére és pontosságára vonatkozóan nem tarthatjuk jogosnak. A közlekedtetett járatok számát tekintve (74es napi 118 darab, 76-os napi 92 darab) nem tartoznak a ritka járatok közé, a vonalon alkalmazott járatgyakoriság az átlagos és a tényleges utasszámmal szinkronban van. Az évek folyamán stabilizálódott, és az utasok döntő többségének megfelelő menetrend került alkalmazásra. A Mars téri csatlakozások lehetősége megmaradt ugyan, de kétségtelen, hogy egyes viszonylatokban célszerűbb lesz más csatlakozási pontok, megállóhelyek igénybevétele. Az esetleges kérések többnyire a nyomvonalat szintben keresztező nagy forgalmú vasúti vonal átjáróinak lezárásából, illetőleg forgalomkorlátozásból erednek, melyek saját forgalomszervezési intézkedéssel nem háríthatók el. Társaságunk, a Tisza Volán Rt. szolgálati tevékenységében messzemenően figyelembe veszi az utasérdekeket és az általunk befolyásolható körülményekben azt kiemelten kezeli. Megértését kérjük, hiszen a mi lehetőségeink is korlátozottak és nem áll módunkban valamennyi kérést korlátlanul teljesíteni. Tisztelettel: Haintz Ferenc ért. és mark. ig. h. • A képek Amerikába mennek? Enigma, az ezoterikus festő Lehet, végül Amerikába kerülnek az Újszentivánon élő festönö képei. (Fotó: Karnok Csaba) Arra ébredett egykoron, mint Kosztka, a patikus: festenie kell. Ki ö? Enigma; a szó jelentése: rejtély. Enigma - festményeit is ekképpen szignálja - bizony rejtély a javából, tényleg enigmatikus, nevét, hiába igyekszünk, nem írhatjuk le semmiképp. Nem kívánja kilétét nyilvánosságra hozni; legalábbis egyelőre nem. Szellemfestöként határozza meg magát. Amikor az iránt tudakozódunk, mit ért ez alatt, a kővetkező választ adja: szellemfestö az, aki szellemeket fest. Ingatlanokkal foglalkozó, mellesleg hét nyelven beszélő, szabadidejében festő külkereskedőként sokszorosan bejárta már a világot; legutóbb épp Svájcban lakott, mikor elhatározta: odahagyja a külkerséget, hazaköltözik Újszentivánra, s csak a festésnek él. (Teheti, minden képére tíz vevő akad, s nem itthon). Megkérdeztük "tőle azt is: szó szerint veendő a szellemfestő, mint kifejezés, szellemek kvázi léteznek? - Ha nem léteznének, vajon hogyan mutatnák meg előttem magamat? - kérd' vissza Enigma; otthona falain ott a megszámlálhatatlan, tárgyiasodott szellemalak. Vajon mi az a technika, ami által láthatóvá teszi őket? Nekem elárulta azt is, hozzátéve: közzétenni ellenjavallt, túl azon, hogy vászonra fest, és olajjal, ami információként nem sok. Színeiről viszont annál többet kéne írnom, hisz a fekete-fehér* aligha adhatja vissza Enigma csodás színvilágát, amelyben csak úgy tobzódik a tenger-, türkiz-, a mély-, az éj-, a király-, s a sok egyéb, meghatározhatatlan árnyalatú kék, a vakító tűzpiros, a püspöklila, a jade-, a fű-, az arany-, s az irizáló zöld... Egyáltalán, Enigma minden képének összes szfne izzik, fémesen fénylik, szikrákat szór szerteszét. Mindezen színek produkálása pedig aligha csekélység - különösen, amennyiben szellemekről van szó, melyek léte maga az antianyag. Az is előfordulhat persze, az egyetlen szellem, amely kifejeződik ezen képek által, nem más, mint Enigma szelleme - amelytói igazán nem lehet rossz néven venni, hogy csillog, fénylik, fölragyog. Ebbéli észrevételünket rögtön közöljük Enigmával is, ő azonban ragaszkodik szellemeihez; egyébként képeit kivétel nélkül, néha erősebben, néha kevésbé, miszticizmus hatja át. De nehogy valaki azt higgye, e miszticizmus valaminő elvontságban testesedik meg! Nem - Enigma képei lehetőség szerint minél realistábban ábrázolják a legkülönfélébb alakokat, amelyek egyetlen közös sajátsága: nem léteznek. Illetve Enigma szerint igen. Szerintem szintén, miután ő megfestette őket. - Léteznek azok előtte is, csakhogy nekem megjelennek, másoknak viszont nem - mondja. Előfordul - teszi hozzá életre kelnek a félig-meddig már elkészült képek, a jószerével maguk fejezik be magukat. - Aranyból készült, hindu istennőt festettem egyszer, mellette kobrakfgyóval, hisz az egykor volt ind királyok tényleg kobrákkal őriztették ős barlangok mélyére rejtett aranykincsüket - mesélte Enigma. - Az arany istennő homlokát smaragd ékkó díszítette volna, szándékom szerint. S mert a smaragd zöld, mégpedig smaragdzöld, a sárgából és kékből zöld színt akartam keverni. Csakhogy minél inkább kevertem a kéket a sárgával, minél erőteljesebben vegyítettem a két szint, annál inkább kék lett a kék, zafírkék lett az ékkő. Zaftrkő éktti hát a kobra-őrzött arany istennő homlokát. Ráérzett az ezen képet megfesttető földöntúli erő: a kék és a sárga kiegészítik egymást, az aranyhoz a zafírszín való?... Szívem szerint erre azt felelném, szerintem mindenekelőtt Enigma érzett rá, s csak nagyon sokadik sorban a túlvilág, de ha Enigma szerint ez nem így van, hát akkor nem fgy van; saját festményeiről a saját szájával mindenki azt mond, amit akar. Amit viszont én tennék hozzá: ez a látomásos stíl, a valótlant valóságként, annak szerves része gyanánt láttató és elfogadtató ábrázolásmód nem ismeretlen a képzőművészetben, elég talán három nevet említeni, Hyeronimus Bosch, Salvador Dalt, Szász Endre; vagy mondjuk, irodalmi téren, Gábriel García Márquez. Ők tudták félelmes élethűséggel tárgyiasítani a szellemvilágot, ábrázolni a nem ábrázolhatók Nem, nem abszurdak Enigmának a képei, az abszurd a lényege épp az abszurditás, az ember fölkiált láttára, ilyen nincs - Enigma képei láttán pedig azt érezni: ilyen van! - Olyan figurákat tárgyiasít a szőke-kék művésznő, melyeknek léte az emberiségével egylényegű s egyidős. ...Mi a célja Enigmának a festészettel? Az alkotás maga; mostanában kiállítás terve foglalkoztatja. Nem szokványos kiállítást szeretne, hanem bizonyos show-val egybekötöttet, s nem is Szegeden. (Próbálkozott korábban Enigma ezügyben némely prominenseknél, képeit látatlanban elutasították. Ők tudják. Azaz akkor még nem tudták, mit veszítenek; most talán igen). - Svájcban is lesz kiállttásom, most annak számára festek, aztán Portugáliában így Enigma. - Nem lehetetlen, összes képemet kiviszem Amerikába. Miért ne? Elvégre nem nemzeti kincs... Farka* Csaba