Délmagyarország, 1996. június (86. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-20 / 143. szám

IV. • Magyar szabadalom nyomában Kézzel hajlítanak CSÜTÖRTÖK, 1996. JÚN. 20. A Haidekker & CO. Zaunfabrik név vala­ha fogalom volt Magyarorszá gon. Az 1899­ben alapí­tott egyedi kézműves termékeket előállító ke­rítésgyárat a második világ­háborút követően A Haidekker név csak az idősebb generáció számára jelent valamit. A mai kor emberének meg kell kér­deznie azt a szakembert, aki vállalkozott a kézimunkával készülő termékek népszerű­sítésére, terjesztésére, mi ezekben a kerítésekben az unikum. - Haidekker szabadalom volt a közel 100 évvel ez­előtt alapított cég úgyneve­zett hullámosított acélfona­ta. Ez azt jelenti, hogy a ke­rítést nem kell hegeszteni ­magyarázza a Haidekker céggel a Dél-Alföldön kap­csolatban álló Melegh Tibor magánvállalkozó. - Sajnos, azóta már mások is alkal­mazzák a módszert, mivel általánossá vált - teszi még hozzá. • Miben rejlik még a Haidekker módszer egyedülállósága ? - A miskolci gyárban a szó szoros értelmében min­dent - a mintákat, a csúcs­annok rendje s módja szerint államosították. Majd hosszú szü­net követke­zett, míg az egyik le­származott 1991-ben Haidekker és Tsa Kftr néven újra nem élesztette a céget. díszeket a hajlításokat ­hagyományosan kézzel csi­nálnak. Egy darab gép sincs az üzemben. A másik sajá­tosság, hogy a Legóhoz ha­sonlóan ezeket a kovácsolt­vas kapukat, kerítéseket há­zilag is össze lehet állítani. Persze, a munka igényel né­mi szakértelmet, plusz ilyen esetben elengedhetetlen a hegesztés is. • Miért hangsúlyozza, hogy nem állítottak be gépeket a gyártásba? - Mert az egyediség tit­ka, hogy nincsenek sablon­formák. Márpedig az a mester, aki gépekkel dolgo­zik, nem tudja elkerülni, hogy bizonyos elemeket so­rozatban ne gyártson. • A kft. budapesti szék­helyű, mégis Miskolcon található a gyár. Mi en­nek az oka? - A tulajdonost kellene erről megkérdezni. De biz­tosan szerepet játszik benne az, hogy Miskolcon van ha­gyománya a vasgyártásnak. A 60 főt alkalmazó cég va­lamelyest enyhíti az ottani nagy munkanélküliséget. A Haidekker Kft.-t per­sze, nem a bérből és fize­tésből élők bombázzák majd megrendeléseikkel. Ezek a kapuk, kerítések, mivel egyediek, természete­sen drágák is. Mi legfeljebb csak úgy gyönyörködhe­tünk bennük, mint a tehet­séges magyar iparosok mű­alkotásaiban. F. K Az erkély rácsa is műalkotás Strandon főtt Belami Miami Beach, Kanári szigetek, görög tenger­part,vagy...Vagy a strand. Jó uraim ezek közül lehetne választani, s momentán én úgy döntöttem, hogy ezt a hétvégét a strandon fogom eltölteni családon jelenlété­ben -jelentette be Belami a Zsibi törzsközönségének. S furcsa mód senki nem kér­dezte, miért nem döntött in­kább a görögök mellett. - No, nem mintha a strandot merném ajánlani, amikor ekkora ózonlyuk tá­tong a fejünk fölött - kötöz­ködött Smúz apu. Erre vi­szont Pipecz Jenő csak annyit válaszolt, szerinte Belami már csak olyan, mint ő maga, hogy nincs az a lyuk, amitől megijedne. S valóban, kiérve a nép­lavorba - miként Belami ősei emlegették egykoron a közmedencéket -, a külvá­ros nyugalmazott szépfiúja egy pillanat alatt rádöb­bent, hogy a káros sugárzás nagy úr, de itten az lészen a leggyöngébb közellenség, Annál inkább képen vágta a tény, hogy a belépők árát tavaly óta annyit emelték, hogy már csak sámlira áll­va lehet levenni a polcról. Ellenszolgáltatásként vi­szont'garantáltan koszo­sabb is a strand, mint egy éve volt. A kiégett füvön el­nyúlva aztán - midőn két tarajos fejű világszomorltó csattogott át hasán a maga picinyke szöges bakancsá­ban, s egy termetes me­nyecske küldte rá nagyfülű unokáját a homokozó lapát­jával - Belami egykedvűen béhunyta az ő szemét, s el­kezdett relaxálni. Tiszta szerencséjére mindössze egy hirtelen tá­madt fűnyírógép kanyaro­Szabadstrand a Tisza-parton dott át a vállán, majd há­rom tarhonyán nevelt béz­bólagyú könyökölt bele a homlokába, mondván - ez a partszakasz már három órája az ő fennhatóságuk alá tartozik, s ha a vénsé­ges bőrét nem húzza el mo­mentán, hát ki lészen készít­ve, mint cári kozákok kan­csukája tenné. A hevesebb vitákat elke­rülendő Belami sátrat bon­tott, s hasának horpadását eltüntető szándékkal beállt egy főttkukoricás hosszúnak aztán nem mondható sorá­ba. Ott aztán megtudta, hogy egy cső az csak ötven, kettő is csak százharminc, s három sincs több négyszáz­nál, plusz só, meg áfa. Mi­vel a kölykök önmagukat megtartóztatva csak négy és mégegyszer négy palacsin­tát rendeltek a szomszéd­ban, s annak ára éppen hogy, de mégiscsak alatta maradt a hatszáznak, úgy döntött Belami, ez még kifi­zethető. Mint az a dobozos kóla, amit a bádogbárban csak százhúszért mértek ­mert hogy harmad az osz­tály - s volt olyan meleg, hogy a büfés azon sütögette a tükörtojását. - Ja, ha magának ez se teccik, hát húzzon el délre a vadlibákkal, és napoztassa a hasát a görögöknél - vág­ta hozzá a szót, meg a rak­tárból kibányászott bádog­sapkát az eladó, roppant udvariasan. Belami meg csak azon gondolkodott, hogy miért kísérti őt a sors ezzel a bánatos görög ten­gerparttal, amikor égő ci­garetta csikkbe lépet, s fáj­dalmában sikerült akkorát ugrani, hogy leverte a buti­kos lányát, meg a cégtáblá­ját. Fájdalomdíjul ugyan vett két műanyag bólogató kutyát, mert hát az ember lendkereke egyszer egy hé­ten lehet pihenőre állítva, meg ezzel együtt gavallér, de ez sem segített azon a té­nyen, hogy a gumimatracát éppen száztíz kilométeres sebességgel lopták el, a gyerek műanyag lasztija meg kilikadt a drótsövé­nyen. - És jégkrém? Olyan rá­gógumi s? Hát én már nem is kapok semmit? - visított Ubul, a szomszéd kockafejű unokaöccse, s Belami már egy egészen gyors és be­gyakorlott mozdulattal vette elő a százast, meg még­egyet, s a harmadikat is, amikor csodák csodájára nem is verték át, mindössze ötven forinttal. No, ez a volt az a pilla­nat, amikor észrevette a me­dence vizén, hogy koszo­sabb, mint a Tisza (már ha van ilyen...), a matracán, hogy éppen hadgyakorlatot tartanak rajta a Hangya és Társa Bt. morzsacibáló ma­nagerei, a nagyobb fiára meg ráugrott egy elefánt, kit kicsi fiamnak szólított Háj Henrikné, szül: Böndő Beáta. - Anyukám! Nem gondo­lod, hogy most már eleget pihentünk? - kúszott elő egy fölborított szemetes árnyé­kából Belami. De anyukám nem felelt. Mert éppen azügyben tartott egy első vérig tartó ökölvívó mérkő­zést a szomszédos matrac tulajdonosasszonyával, hogy melyikük gyereke van félrenevelve, s kinek a kö­rösztanyja volt hastáncosnő Novoszibirszkben. Aztán persze a kedélyek lecsillapodtak. Előkerült az üres pénztárca is, s amikor Belami meglátta, hogy a parkolóban autójának mindössze két kerekét en­gedték le a játékoskedvű bunkók, már elégedett só­hajjal nyugtázta a napot. S este, a Zsibi teraszán csak annyit kérdezett Snájdig Pe­pitől, hogy egy strandon töltött szombat hány éves munkaviszonynak felel meg a nyugdíj szempontjából. De Snájdig nem felelt, mivel nem is tehette. Smúz szerint éppen akkor indult el ugyanis Görögor­szágba... Bátyi Zoltán M ég mielőtt befejezném, mint aznap legutóbb. Elég volt egyetlen könnyű széllökés, hogy a jármű fara megbillenjen álló hely­zetben is, s-ettől a fülbemászó egyensúlyvesztéstől azt gondoljam egy pillanatra, miért ne lehetnék éppen én a buszsofőr, ha már annyi minden más se lehetek egyszerre. Kaján kis pulcsimban mosnám a kezem a végállo­más budiján, hová csupán egy bárgyú szellentés vicce miatt tértem be, merthogy máskor a mikrofonállvá­nyomra akasztott, pattintós fedelű hipós ibrikembe végezném szalasztós ügyemet. Lecsapott vizes kézzel megpödröm harcsabajuszom, a barkómat a tarkóm fe­lé sodrom, s mivel külsőmmel passzolok a menetidő­höz, a budi előtt karba font kézzel letaglózva mérege­tem az utasokat. Mögém egy korcsolyabakancsos dé­mon ül, olyan búzaszőke, akinek száz belga kombáj­nos se aratja le a babérjait. Felpattan egy vékonydon­gájú hordóforma férfi is, belőle lassan emészthető lekváros fánk gőze száll, innen látom, szatyrában fél kiló tömény kókuszreszelék, szétesett vendéghaj, s még néhány fánk, ha netán később jobban is érezné magát. De ezt az idős asszonyt se hagyhatom ki, a hó­na alá szorított, retikülnek használt hasábfával, ami­nek végén egy üres fenőkőtok leng. Most egy olaszos férfi jön, galléija a visszapillantóm magasáig felhajt­va, keze zsebben, mint aki pöttyös gekkókat csem­pész át a zöldhatáron. Majd egy kisebb csapat érke­zik, fiúk s lányok vegyest, nyakukban sál, lábukon ci­pő, arcukra csúszva fél köbméter iszapos mosoly­skalp. Megrángatom derékban a nadrágom és vinnyo­gó nyüszítéssel elindulok a fülkém felé. Lábam közé kiéhezve kóbor tacskó akadt be. Valahogy megsajnáltam, de a'múlt szombaton úgy alákaptam a pajszerral a lefagyott betonkeverőnek, mintha jégecetes hurkabél fúródott volna a hátamba, azóta hajolni nem tudok, csak úgy guggolgatok, ha kiesik a kezemből vagy a számból valami; kutyát si­mogatni luxus ilyen derékkal. Az orvos ki akart írni, de nem engedtem a saját felelősségemre, mert a vál­tótársam még két nappal előtte a keresztanyjáék disz­nóvágásán annyi pörcöt evett össze, hogy beszakadt a dobhártyája, és egy ilyen hatalmas tonnás járművet nem lehet süketen kézben tartani, mert nem csak az övé, de egy maroknyi utas élete is a kezében van, és ha mondjuk egy útkereszteződésben fényes nappal nem rávillognak, hanem rádudálnak, hogy mehetsz, az meg nem hallja, hanem csak ott várakozik, mint akinek se anyja, se apja, akkor addig-addig előzéke­nyeskednek egymásai, míg össze nem karamboloz­nak. Na és akkor ki a hibás? Hát persze, hogy én, mert hagytam süketen vezetni. Mert ha még vak vol­na, azt mindenki látná. Ha mondjuk nem pörcöt eszik, hanem önszántából megissza az abalét és attól meg­vakul, akkor nekem semmi felelősségem, mert még a buszt se találná meg, nemhogy a kereszteződést, hogy abban egy viszonylag olcsóbb karambolt végrehajt­son. Majd ha lesz egy hallókészüléked, üvöltöttem neki, akkor újra tiéd a jégpálya. Mert amilyen csúszós az út, befékezek kedden, szerdán este meg megállok megnézni a domborzati és vízrajzi térképet, hogy merre vagyunk, és ha eltévedtünk, kezdem megbün­tetni az utasokat, mert ide biztosan nem szól a jegyük. Lényeg az, hogy az én hátam szépen javul, az asszony minden este a fröccsös poharakkal megköpö­lyöz, aztán jó vastagon leken akácmézzel. Azt mond­ja, nem bánja, mibe kerül a gyógyulásom, de mire ki­tavaszodik, ki kell hoznom a betonkeverőt a jászol­ból, mert ha májusig nem ütöm össze az ólat, akkor fujhatjuk a disznókat. És ha fújhatjuk a disznókat, akkor jövőre se jutunk el Ceylon­ra. Igaz, Ceylon az én ál­mom is, nem mondhatom, hogy belehajszolt volna az állattenyésztésben az én pá­rom. De 'megvallom, pró­báltam könnyebben is pénz­hez jutni; elmentem kaszi­nózni a büntetésprémium­mal. A ruletten föltettem mindent a feketére. Na me­gint csak nem mondhatom, hogy ez a nap piros betűs ünnep lesz az életemben: kijött a piros. Ahogy voltam, hazamentem, ráadásul útközben beleharaptam az öngyújtómba a két próba­tömésemmel, és azonmód be is gyulladtak a fogaim. Akkor este elhagytuk a köpölyözést, az asszony teljesen besötétített és leült velem szemben egy elem­lámpával, amivel a fácánokat szoktuk megadásra kényszeríteni a kert végében, mert szerinte a legjobb gyógymód a fogfájásra az, ha fél órán keresztül várat­lan időpontokban belevillant a szemembe. Csakhogy az első villantásnál én már a konyhában kerestem a sótartót, és egészen összerettent, hogy eltüntetett, így aztán helyette a kád szélére rogyva sós vízzel öblö­gettem, addig-addig, hogy már hallottam a tenger zú­gását is, ami akkor zengett így utoljára a fülembe, amikor a gépszerelőkkel vendégmunkán voltam Gdanszkban. ? • De csavaros agyú gépszerelőket fogtam ki: a dró­tozó köpenyem zsebét valahogy minden estére tele­szórták vasreszelékkel, és ahogy áthaladtam a te­kercsmágnesezői részlegen, ömlött belőlem a vasre­szelék, és az üzemi tolmács segítségével elmondták mindenkinek, hogy én lopom hazafelé a vasreszelé­ket. Kell a halálnak a vasreszelék, mondtam a tol­mácsnak, hogy fordítsa le. Le is fordította, de attól kezdve úgy néztek rám, mint egy sírásóra, aki emel­lett még gdanszki vasreszelékkel is üzletel. Esténként kiültem a tengerpartra és azt tervezgettem, hogy bele­szórom a gépszerelők levesébe a vasreszeléket; egyék meg, amit főztek maguknak. De végül nem tettem meg, helyette éjszaka felöntöttem fáradtolajjal a ba­kancsaikat, a munkavédelmi sisakjukba pedig apró kagylókat ragasztottam, amik levágták a gépszerelők haját. Ahogy hazarepültem Gdanszkból egy kicsit meg­tollasodva, azzal fogadott az asszony, hogy megkerült az ikertestvérem, aki hama­rosan hazalátogat Japánból, ahol tornaszergyárat igaz­gat. Meg is ígérte, mutatta az asszony a levelet, hogy hoz egy tucat bordásfalat meg vagy hét dobbantót, de menjek ki elé a repülőtérre, mert, ő nem tudja elhozni a tornaszereket, ugyanis fél­karú, sziámi ikreknek szü­lettünk, összesen három karral, és most én hordom az ő karját is, de Japánban olyan magasságokba rúg a művégtaggyártás, hogy a kézfőgáson nem kell átug­ránunk, az már nem aka­dály. Éjszakákon át nem aluidtam, mígnem egyik haj­nalban megnéztem a borítékon a címzést. Csak sem­mi dühkitörés, fogott vissza az asszony a reluxa zsi­nórral, majd szépen elküldjük a címzett címre, a pos­tásnak meg fölkötjük a lábát a biciklipedálra, a kezét a kormányra, hogy egy darabig, ne tudjon a sarkon se csengetni, se leszállni. Életemben először éreztem, hogy jól nősültem, hogy piknikus feleségem minden hájjal megként, s hogy mi­lyen jó, hogy a válás ürügyén az ásón és a kapán kívül más szerszámot nem hozott föl a plébános annak idején, mint például azt, hogy a lemezvágó olló és a kézi rás­poly válasszon el minket. Akkor a kamrából hirtelen gyereksírást hallottam. Ijedten néztem az asszonyra: Te szültél? Nem vála­szolt, egy aggódó anya lépteivel rohant a kamra felé, ahol néhány macska ütött tanyát; végül is érthető, volt ott pezsgő meg füstölt disznósajt is, a bolgár pezsgő címkéjén egy buborékokat eregető jégtáncos pár. Mikor bolgár környezetben teszteltük a buszok al­vázát, egészen rákaptam erre a pezsgőre. Egyik éjsza­ka váratlanul azt álmodtam, hogy föl vagyok hegeszt­ve egy busz szélvédőjére, az asszony pedig a szemem láttára a négyes ülésen üzekedik egy kuplungpedállal. Napokig kísért ez az álom, úgyhogy álom se jött a szememre. A legközelebbi szünnapomon felkerestem egy patikát, hogy altatót szerezzek, mert a napközi féléberségtől többször a szakadékkorlát széléig bóbis­koltam. Bolgárul nem beszéltem, de gondoltam, annyit csak el tudok játszani, hogy aludni szeretnék. A színjáték annyira sikerült, hogy a patikus megadta egy olcsó panzió címét, hogy ott kialhatom magam. De olyan kitartóan hajtogattam, hogy tabletta, tablet­ta, tabletta, hogy végül egy egész olasz turistacsoport­tat ledöntő adagot nyomott a markomba. Este izgatot­tan vártam az altató hatását. Akkor éjjel állítólag olyan mélyen aludtam, hogy a városban kialudt a . közvilágítás. Pedig nincs ennél rosszabb, ilyen fertelmes útvi­szonyok között. Egy idő után csak úgy bámul ki az ember a szélvédőn, mintha attól félne, hogy szembe jön vele egy skót katamarán, amelyiknek a legénysé­ge lefejezett állatoknak tetsző, sípoló dudákat dobál a kerekek alá. Amint átléptem a lábam közé szorult tacskón, megsöprögettem mellkasomon a pulóverem sárga be­tétes körmintáit, mintha a kutyától csupa morzsa len­nék. Bepattantam a volán mögé, ahol mindig is úgy éreztem magam, mint akit több ezer uborkareszelő közé hajított egy tájfun. Az ülés rugói nyikorogtak, a fülke huzatos volt, s ahogy ráléptem a kuplungpedál­ra, folyton az asszony jutott eszembe. Mielőtt zártam volna az ajtókat, még felugrott egy karbantartónk a gyerekével: ez a karbantartónk, ha tönkrevágott egy anyát, mindig azt hajtogatta, hogy jó pap holtából ta­nul. A legtöbb karbantartónk ezt a karbantartót ugrat­ta, akit Múzsának becéztek. Ez a karbantartónk egy­szer egy 26-os kulccsal a kezében meztéláb elaludt a szprelőaknában. A szabad fülét meg a nagy lábujját összekötötték egy spárgával, a lábujjai közé benzines rongyot dugtak és meggyújtották. Mindamellett, hogy olyat rúgott az árvám, hogy egy csipetnyit beszakítot­ta a fülkagylóját, a 26-os kulccsal még homlokon is csókolta magát. Aztán vagy egy fél óráig a szerelő akria körül hajkurászta a többieket a vöröskeresztes dobozzal. De mintha ezt már tegnapelőtt mondtam volna valakinek, akiről semmi nem jut eszembe. A karbantartónk és a gyereke után becsuk­Utro ae ajtókat, és úgy indultam el százez­redszerre is ezen az útvonalon, mint aki cim­balomba rejtett csigafuttató pályákat szállít nap nap után két kialudt tűzhányó között. Podmoniczlry Szilárd Kétszer­sült - tészták egy készülő kenyérből -

Next

/
Thumbnails
Contents