Délmagyarország, 1996. január (86. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-09 / 7. szám

6 SZEGEDI TÜKÖR DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1996. JAN. 9. „Nono, vigyázzatok, elvtársak, mert ez egy grófi lány! De ezt nem szabad ám leírni, mert a párttitkár mondta. Es semmit se szabad leírni, mert még azt gondolják, azért hívtam, mert dicsekedni akarok. Minden reggel jót nevetek, mert ötkor csörög a vekker, de akkor én már kint reggelizem a konyhában. Hétkor kezdődne a munka, de azt főleg nem szabad leírnia, hogy hatkor már bent vagyok. Akkor lehet dolgozni igazán, amikor még nem egyszerre csörög két telefon az asztalon. Ha megérem, pár nap múlva betöltöm a kilencvenhármat. De erről se szabad írnia semmit". Ötven olló az árvíznek Alice néni a csoda az országban (©felénél Ai Alíó-Tua vidéki Vízügyi igazgatósig Dr. Bertái Ivámmí Oji(t««*í rtntrt • iw>u«iui«<M.aVH "A1ió-Tím» Vidékért" F.mlékplakcttet Alice néni szerint - az oklevélen kívül - semmit nem szabad megírni. (Fotó: Gyenes Kálmán) 0 Miért tetszik mindenre azt mondani, hogy ezt nem szabad megírnom? - Mert nem szabad. Mert nem akarok dicsekedni. Nagyon jólesik, hogy rám gondoltak, de mondja már meg, ki küldte hozzám? • Nekem is van formulám azokból az időkből: „termelési titkokat nem fecsegünk ki". Egyébként senki nem küldött, csak hallottam, még mindig dolgozik. Mi a titka? - A hoszú életnek? Az, hogy szellemileg mindig elfoglalt legyek. • Bocsánat! A szellemi frissességnek! - Nem dísznek és nem reklámnak tartanak, elhiheti. Valamit le kell tennem mindennap az asztalra. Negyvenegyedik évemet töltöm már a Vízügynél. • Tehát a víz. Elhiszem, borpincében más lenne. Előtte? - Konzervgyári munkás voltam. Normára hasítottam az erős paprikát, az ujjaim hegyét ügy kimarta, a pénzt nem tudtam megfogni. Mentem mindenfelé, irodai munkára, mindenhonnan elküldtek: nincsen fölvétel! Itt a házban lakott valaki, megkérdezte: nem volna kedve hozzánk beállni? • Hogyan fogadták? - Csak a párttitkár intette a többieket: no-no, vigyázzatok, elvtársak, mert ez egy grófi lány. De ezt nem szabad leírnia. • Valóban az? - Persze. Gróf Alice a nevem, hogyne lennék grófi lány? • Ezek szerint önök építették ezt a palotát? - Édesapám, dr. Gróf Árpád. Kilenc lakás volt benne 1913-ban, amikor elkészült, most huszonegy van. Csak a mienkből lett hat. Tízéves korom óta itt lakom. Férjem dr. Bertényi Iván volt, negyvenöt éve hagyott itt bennünket. • Netán hadiözvegy? - Hazajött még a férjem a háborúból, de a Béke utcába internálták. Háborúból a Békébe. Menekültként Bajorországban voltunk, amikor üzenetet kaptunk tőle: ne induljunk külön haza, mert betegségére tekintettel hazaengedik az amerikai fogságból. Daliás férfi volt, csupa egészség, hogy lenne beteg? Ugy leromlott, elvittem a klinikára, és egy rákos mirigyet operáltak ki a nyakából. Nem az volt a góc, csak áttét, nem sokkal utána meg is halt. Jött a rendőr nagy zajjal: nem jelentkezett! Nem is fog többet! Itthon a kisgazdák székháza lett a lakásunk, mi a fölsőbb emeleten kaptunk helyet. A zongoránkat állítólag az oroszok dobták ki az ablakon. Nagy ez a ház. de akkora ablaka nincsen, hogy a zongora kiférjen rajta. Elkezdtem utána járni, mondták is, itt meg itt van. Elmentem, kiderült, az is ebből a házból való, de a fölöttünk lakóké volt. Hálálkodtak, hogy megtaláltam, de a mienk nem lett meg. 0 Kérdezhetek bolondságokat is? A víz körül dolgozik, mikor fürdött utoljára a Tiszában? - Könnyebbet nem tud? Az biztos, még a Regdon úszóházban tanultam meg úszni. 0 Az ötven ollóra emlékszik? - Milyen ötvenre? 0 Egy jó anyagosztályosnak emlékeznie kell. Az árvízkor Simády Béla, mini a tápai körzet védelemvezetője ötven ollót kért, üzenet kíséretében: Alice néni, ez az ötven valóban kell. A fóliát vágják vele. - Az mentette meg Szegedet, a fólia. 0 A fólia, meg az ötven olló. - De honnan tudja ezt is? 0 Mindennap a töltésen jártam, hallottam róla. - Ezt se íija le, mert még eszébe jut valakinek, hogy beképzelt vagyok, és magamról íratok. 0 Hadd legyen egyszer tisztességes ember is az újságban. - Ezt meg főleg ne! Mit képzel? Darabokra szednek érte. 0 Legföljebb annak van jussa rá, aki legalább kilencvennégy éves, és dolgozik. Azt már tudom, hogy hajnalok hajnalán talpon van, de mikor fekszik le? - Nyolc óra után tíz perccel már alszom. Két Valeriánát veszek be, hogy nyugodt álmom legyen, és reggel feketével kezdem a napot, hogy friss lehessek. Egésznap több feketét nem iszom, mert akkor nem tudnék aludni. Van, amikor így is forgolódom egész éjjel, de eddig még megértem a hajnalt mindig. 0 Szokott beteg lenni? - Lekopogom, nagy bajom még nem volt. Gyerekkoromban kivették a vakbelemet, az nagyon megijesztett, mert a kisebbik bátyám vakbél műtét után halt meg éppen. Mondta is dr. Boross József kórházigazgató, akiről utcát neveztek el, nem érti, hogyan léphetett föl az általános fertőzés nála. Az operáció után pár nap múlva, gebedve bár, de már evezni mentem a Tiszára. 0 Iskolái? - Azt meg főleg le ne hja! A Varga Borbála féle magániskolában kezdtem. A Kárász utca meg a Kölcsey utca sarkán volt, ahol most az étteterem van, csak az emeleten. Német tanítónk is volt. Onnan mentem a fölsőbb lányiskolába, amiből egy évre rá gimnázium lett. A mostani Tömörkény. Móra Panka is az osztálytársam volt. 0 Járt Móráéknál? - Hogyne, többször is. Gyerekfejjel is észrevettem, nincsen minden rendben a családban, de nem firtattam akkor még. Tömörkényt nem ismertem, felesége már özvegyként az idősek otthonában laktott, amikor barátságból többször meglátogattam. Hogyne, mindkettőről tudtam már akkor, hogy nagy író, és újságíró. 0 A konzervgyári tapasztalat elég volt a vízügynél? - Dehogy volt! Itt vannak a bizonyítványaim és a kitüntetéseim. Még ezüstkalászos gazdatanfolyamot is végeztem. % 0 Földjük is volt hozzá? - Jánosszálláson, négy hold szőlő, és a közepén egy szép nyaraló. Vonatból mindig nézem: ez is a mienk volt. 0 Szokott utazni még? - Minden pénteken ebéd után fölmegyek Pestre, és vasárnap ebéd után jövök vissza. 0 Hatalmas ugrások: a grófi lány végül a Munka Érdemrend bronz fokozatát is megkapta. - De akkor még nem tudták, hogy lesz ennél nagyobb is. A kilencvenhárom év. Mindennap ajándék, de én jó szívvel mindig elfogadom. Készen van a végrendeletem, meghagytam, elhamvasztásom után a családi sírboltba tegyenek. 0 Ha már viccelünk a nagy kaszással: miért ragaszkodik a kegyeleti sütödéhez? - Mihez? Na, ezt még nem hallottam! Pihent esze volt, aki kitalálta, az biztos. Le ne írja, legyen szíves, mert reklámnak venné akárki, de nem szeretem a kukacokat. Valaki mondta, protekcióm lesz, ha idejében szólok. 0 Alice néni, ezt hagyjuk legutoljára! Majd eljövök, amikor a százhuszadikba lép, és megbeszéljük. Remélem, akkor rólam írják le, úgy forog az eszem kereke, amilyen friss volt szellemileg Alice néni kilencvenhárom éves korában. - Köszönöm szépen. Megvárom, ha lehet, de könyörgöm, le ne írja! Horváth Dezső Az elátkozott riporter Halász Miklós új könyvéről Nyitott könyv volt előttem Halász Miklós élete, amíg egy szerkesztőségben dolgoztunk. Amikor átkerült hozzánk a Délmagyarhoz, hamarosan a várospolitikai rovat vezetője lett,'térdig járhatott tehát Szeged közéletének tiszta vagy szennyes eseményeiben. Szókimondásáért a hirtelen harag leváltotta funkciójából, fél nap múlva azonban vissza is helyezte ugyanolyan hirtelen. A sors játékszerét láttam benne akkor is, amikor torony alatti képviselőnek választották meg. Azóta tudom, életveszélyes pálya az újságírás: amelyik kalitkába belezáródik induláskor, nehezen szabadul abból. Legendás siker övezte formájánál fogva könyvnek is alig mondható első kötetét idestova nyolc évvel ezelőtt, a Suttog a várost. A címbe beleértette mindenki, a torony alatti dolgokról a nem torony alattiak suttognak, ahogy mindig is tették. Akkor még csak suttogva lehetett kimondani az igazságot, de suttogtak olyasmikről is, amikből soha nem lett igazság. Mit nyertünk vele, ha ma már kikiabálni is lehet? Sőt: fölösleges? Úgyse figyel rá senki! Kialakult a másik oldali védekezési reflex: hadd beszéljen, nem szabad észrevenni. Mondogattuk is számtalanszor, bolhafing volt csak az egykori tanácselnökbe tollat mártó Írása, és hozzátettük, ha igazán folytatni akarná a sort, ezerszer vastagabbat találna. Máshonnan is kaphatott hasonló megjegyzéseket, mert amikor az idők szele által félresodort tanácselnök hajlandónak mutatkozott megint szóba állni vele egy beszélgetés erejéig, újabb interjú született vele. Most második könnyve jelent meg, elegáns tálalásban, Schéner Mihály borítójával, az általam is sokra tartott Ladányi Zsuzsa szerkesztésében, és az Elátkozott riportok címet kapta. A figyelem fölkeltésére szánt hátsó borító szövegéből idézünk egy kicsikét: „Témája ezúttal is mindennapjaink valósága, az élet árnyékos oldala, ahol könnyen elsül a fegyver, pokolgép robban, közhivatalnokok korrumpálódnak, arany- és kábítószercsempészek hajtanak a pénz után, fiatalok dobják el életüket vagy tűnnek el nyomtalanul. Tragikus kimenetelű orvosi műhibák, felszfvódott milliók nyomába ered az írásai miatt nemritkán elátkozott szerző, aki előtt meglepő őszinteséggel vallanak magukról az emberek..." Való igaz, ez is mindennapjaink valósága, de a valóság nem ennyire egyoldalú. Ha kritikára adnám a fejem - a köztünk lévő barátság soha nem vinne rá -, elmélázhatnék például azon, hogyan változik szerzőnk betűbe vésett meggyőződése, ha időközben más löketek érik. Az egykori tanácselnökkel folytatott második beszélgetés az első számú példa erre, és természetesen magyarázható az idők változásával, de itt van a másik eset is, a Csillag börtön akkori rémgyilkosának a története. Ha föllapoznám az esemény utáni közvetlen riportokat, és megpróbálnám összevetni a mostanival, tanulságos következtetésekre juthatnék, az egyenes szavú újságírást illetően. Be kell látnom, botrányok felé húzott el a hazai újságírás. Aki ezt műveli, súlyos milliók napi érdeklődését érzi magán, én inkább a veszélyeire hívnám föl a figyelmet. Az árnyékos oldal szenzációiért futó újságírónak számolnia kell vele, ha nem is kényszerül mindig második fordulóra, az élet néha másként rendezi a sorokat. Jólértesültsége jegyeként többször hivatkozik olyan emberek „hiteles" megszólalására, akiket meg nem nevezhet, én viszont értelmezhetem úgy is, hogy kétféle ember van: az egyik igazat mond. a másik lódít. Az irodalmi riport még mindig a veretes igazság műfaja előttem. Erősen bfzom benne, hűséges olvasói közül így se tudtam elrettenteni egyet se. És szívből kívánom, ne élje el a botrányszagú könyvek dömpingjének a sorsa, és ne rostálódjon ki a köztudatból. H. D. • Véleményem szerint Sikamlós témák Kovács Elemér dorozsmai olvasónk „üzenete": Néztem a televíziót a napokban, és mit látok: egy táblázat azt mutatja, Szegeden emelték legmagasabbra az autóbuszjegyek árát. A környékbeli városokban mindenhol kevesebbet kell fizetni egy vonaljegyért, mint nálunk. Csak nem azt akaijuk ezzel is bizonygatni, hogy a „legnagyobb" a mi városunk ebben a régióban? A nagy város, nagy díjak érvelés nekem valahogy sántít. Az igazán nagyvárosra jellemző, nagy távolságokat ölelő autóbuszjáratokat ugyanis „szétszedték", át kell szállni, kél jegyei is kell venni ahhoz, hogy a város egyik végéből a másikba jussunk. Azaz az út árát a duplájánál is többre emelték sok útvonalon. Azért talán, hogy még „többek" legyünk? Nem tudom, akadt-e a torony alatt olyan „népképviselő", akinek a döntéshozatalkor lelkiismeretfurdalása volt, és a tömegközlekedési tarifaemelés közben azokra a millió forintokra gondolt, amelyeket a parkolóknál nem szedtek be a város kasszájába, és amikből juthatott volna arra, hogy ne kelljen ilyen nagyon megemelni a viteldíjakat?! Ha nem, akkor most talán időben szólok, hogy legalább akkor legyen majd egy kis rosszérzésük, amikor a be nem szedett parkolójövedelem hiányában a város adófizetői zsebében kotorászva szavazzák meg a súlyos milliókat a belvárosi parkolóházak építésére! És a parkolóházak építése miatt kevesebb jut majd a városi polgárok egészségügyi ellátására, oktatásra, szociális támogatásra, meg hasonló „non profit" dolgokra. „Csúszás" témáról Irt Zelen Mihályné. Szerinte: „Nem normális állapot az, hogy a lakótelepi házak előtt ha hó esik, nem lehet közlekedni kéz- és lábtörés nélkül, mert a legtöbb épületben nincs olyan lakó, aki lesöpörné a járdát. Még vasárnap se! A társasházak tulajdonosai egymásra várnak, talán derogál nekik megfogni a szerszám nyelét. Hétköznap végképp nem mozdulnak eltakarítani a havat, pedig sok otthon ülő, munka nélkül levő ember lakik a panelekben. Miért lehet ez? És nem lehetne tenni valamit? Szerintem a közterületfelügyelók ellenőrizhetnének, és ahol nincs letakarítva a járda, ott meg kellene büntetni a háztulajdonosokat. Pár ezer forintos bírság talán szorgalmasabbá tenné őket." epi tanító reinet-mádszert . ' jfjfl j^^^Bf' W l ••Fi •r^aji WUÍti^ H «ia Marosi István osztályában mindenki tudja és teszi a dolgát. (Fotá: Révész Rábert) A Tanító Bácsi így nagy T-vel és nagy B-vel - köszöni szépen, jól érzi magát. Nem panaszkodik. Ha Isten is megsegéli, októberben betölti a hatvanat. Mint mondta: ha egészsége és munkáltatója engedi, a kerek születési évforduló után is szeretne a gyermekek elé állni és mellé ülni. kosok és negyedikesek. Zákányszéken még öt-hat éves óvodásokat is tanítottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindvégig szerettem volna Szegeden dolgozni, de valahogy nem jött össze. Amikor aztán tizenhét évvel ezelőtt bekerültem a városba, az volt számomra a legfurcsább, hogy itt állandóan fegyelmezni kellett a gyermekeket. Volt olyan diákom, akire tízszer-tizenötször kellett rászólnom egy óra alatt. Tanyán ilyen nem volt." Ekkorra már majdnem mindenki elkészült a feladatával. Következett a napot záró beszélgetés. A Tanító Bácsi és a gyermekek körbeülték a nagy négyszögletű asztalt, ahol egyenként elmondták, mi okozott problémát a feladatmegoldásban. A gyermekek bátran és hatáA Tanító Bácsi, Marosi István a kecskéstelepi Fekete István Általános Iskolában oktatja a harmadik osztályos nebulókat matematikára, környezetismeretre, technikára és testnevelésre. A Freinet-módszerrel dolgozó osztályba huszonketten járnak; ki Röszkéről, ki Mihálytelekről, ki Szegedről. A napot tizenöt-húsz perces kötetlen beszélgetéssel kezdik. A nagy asztal körül mindig arról folyik szó, ami aktuális, ami érdekli a gyermekeket. Az oldott légkörű csevelyt frontális foglalkozás követi, ami után önállóan dolgoznak tovább a gyermekek. Mindenki tudja és teszi a dolgát. Ez kiderült ottjártunkkor. Az osztály éppen matematika példákat oldott. Ha valaki készen volt a feladattal, kisétált a táblához, magához vetté~a dobozban tárolt megoldó lapocskát, és a helyén ellenőrizte, hogy helyesen oldotta-e meg azt. Ha igen, piros ponttal jutalmazta önnön magát. „Az ellenőrzőkártyák megkönnyítik a dolgomat; kevesebb a javítanivalóm. Én csak azt nézem meg, hogy pontosan ellenőrizték-e a feladott példát. " A gyermekek közül hol az egyik, hol a másik indul a tábla felé; van úgy, hogy félúton találkoznak, váltanak néhány szót, ettől függetle# Marosi • l • a* t nül nincs rendbontás. A munkazaj, mondhatni, egészséges. Marosi István második éve tanít a Freinet-módszerrel, előtte a Romankovicsféle hangoztató, elemző, összetevő módszerrel oktatott. Az újonnan tanult módszerben leginkább a forma és a felépítés tetszik neki, mert mint mondta: „Kétszer kettő így is, úgy is négy, legyen az bármilyen módszer vagy technika." A reggeli és i, a kecskest •nulla meg a a munkát záró beszélgetésekből azonban rendkívül sok visszajelzést kap a gyermekektől arra nézve, hogy hogyan, merre, mi módon alakítsa, formálja munkáját. Ideje is van ezen gondolkodni, hiszen minden második napja úgymond szabad. A pihenőnapokon - amikor is párja, Kőrösparti Zsuzsanna irodalomra, nyelvtanra és rajzra tanítja a kicsiket sem tétlenkedik: ellenőrzőkártyákat gyárt, fénymásol. feladatokat dolgoz ki, miegyéb. Nem találja nehéznek, hogy majd' mindent saját maga készít. Megszokta, hiszen több mint húsz esztendőt tanított külterületi iskolákban: hat évet Ásotthalmon, négy évet Forráskúton és tizenhárom esztendőt Zákányszéken. 1979-ben került a Ságváritelepi Általános Iskolába. „Addig osztatlan osztályokban tanítottam, ahol együtt voltak az elsősök, másodikosok, harmadirozottan szóltak, elmondták, hol hibáztak és miért. Marosi István hol dicsért, hol meg finoman, kedvesen és rendkívül emberi módon elmarasztalt. A közös értékelés végén bejelentette, hogy délután felelnek. A gyermekek részéről nem volt pfúj! meg ne már!, csak annyit kérdeztek, hogy miből, szorzótáblából vagy környezetismeretből. A Tanító Bácsi közölte: ki, miből akar. Jelzem, pénteki napot írtunk. Szab* C. Szilárd