Délmagyarország, 1996. január (86. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-27 / 23. szám

9 HMHÍMJL 1996. JANUÁR 27., SZOMBAT - Milyen érzésekkel jött a szegedi képzőművészek kö­zé? - Egyfolytában hüledezem és csodálkozom azon, hol vagyok. Olyan ez a kiállítás, mintha nem ma történne és nem Magyarorszá­gon. Szeged városa ugyanis azon­túl, hogy nagyszabású tárlatot rendez az itteni szobrászoknak, kiírja az ötvenhatos emlékmű pá­lyázatot, és arra még pénzt is ál­doz. Nem tudom, Szeged különle­ges hely? Itt a szellemi munka ér­ték? Nem improduktív munkaág a szobrászat? Én egyébként már akkor csodálkoztam, amikor megkaptam a felkérést. Mert mi ma a jellemző? A hivatal nagy dir­rel-durral megrendel tőlünk vala­mit. aztán jön a változás a kabi­netben vagy a rendszerben, s a hivatalnok boldogan jelenti be, hogy nincs pénz. Már eredetileg sem volt, mondja, de erről nem ő tehet. Komolyan úgy érzem, mintha minden magyar ember hi­vatalnok volna, akinek nincs semmiféle engedélye, felhatalma­zása a döntésre, ezért a bibliai példa második, elmarasztalt pél­dáját követi. Megnézi, mennyi a talentum, ami valaha pénzt jelen­tett, s azt el nem issza, el nem költi, de nem is gyarapítja, ha­nem gyáván, mint a rassz ipi-apa­csozó, aki nem mer a leütő fától eltávolodni, megőrzi, és ugyan­annyit ad vissza, mint amennyit kapott. - Akkor ezek szerint Szege­det különálló szigetnek tart­ja az országban? - Most még igen. A fáradt dik­tatúra végén, a rendszerváltozás elején ugyanis még voltak mun­kák Mátyásról, Széchenyiről. Ma már semmire nincs pénz. A hiva­talnok ezt oly büszkén mondja, mintha ez volna a rangja. -Mii cselekednek, cseleked­hetnek ebben a kényszer­helyzetben a képzőművé­szek? - Nem tudom. Én magamról sem tudom, hogy trotli vagyok-e vagy sem. - Milyen értelemben hasz­nálja a trtüli kifejezést? - Ez egy régi biedermeier kife­jezés, ami annyit tesz magyarul, hogy halfasz (sic!). Nem tudom, az vagyok-e vagy sem. Az biztos­kezdő vagyok azon a téren, hogy meggyőzzek valakit, inkább talál­jon ki: meggyőzzem arról, hogy szükséges vagyok neki valamilyen célra, amit még 6 sem talált ki. Ebben az országban ugyanis nin­csenek szent célok. A Kádár-kor­szak után szabadon lehetett má­sodik világháborús emlékműve­ket állítani. 1990 környékén min­den hivatalnok azt gondolta, s úgy jelentkezett a szobrásznál, mintha ő maga lenne Gorbacsov. Aztán a Gorbacsov-típusú hiva­talnokokból csinovnyikok lettek, és arcukra buta félelem ült. Arról „Nem tudom, az vagyok-e vagy sem" Beszélgetés Aólelocco JVdtifelosscil • „Az biztos: kezdő vagyok azon a téren, hogy meggyőzzek valakit." (Fotó: Nagy László) például, hogy egy munkából nem lesz semmi, nem értesítik az em­bert. Én hívom fel a hivatalt, hogy menjek-e a picsába (sic!). S akkor azt mondják, igen. Hogy mikor változik meg a hivatalok passzivitása, nem tudom. - Ez a passzivitás csak a rendszerváltás után volt érezhető? - Igen, mert a hivatalok önál­lóságot kaptak. Amíg nem voltak önállóak, addig csak végrehajtot­tak. Most nincs parancs, helyette félelem van. A hivatalnokok ugyanis beiktatásuk legelején megkapták az ukázt: ne tessék költekezni! De mi az, hogy költe­kezni? Amikor már nem éri meg gyermeket nemzeni, amikor már nem kifizetódó az öregembert meggyógyítani, akkor hol van még a szobrászat!? Nehéz az a módszer, amit Melocco választott, mond­ta a kritikus, legalább annyira kimerítő, mint egy állvá­nyon háton fekve, félhomályban a sixtusi kápolna mennyezetfreskóit festeni. De Melocco sokszor még az állványt is ki akarja lökni maga alól, a biztos támaszt, a megrögzött elvárások kényelmesen alkalmazható tá­maszát. A Kossuth-díjas szobrászművész nemrég járt Szegeden. - Ön szerint létezik-e olyan, bogy szegedi szobrászat? - Azáltal van szegedi szobrá­szat, hogy működik. Még nem tu­dom jellemezni, miben különbö­zik a debrecenitől, a budapestitől. Abban biztosan, hogy dolgozik. Ezt örömmel látom. - Ez azért optimizmusra ad okot. - Hát, persze! Az ember akkor optimista, amikor a helyzet rossz. Én nagyon szeretnék tárgyilagos lenni. De amíg ilyen rossz a hely­zet, addig nyilván optimista va­gyok. Különben abbahagynám a szobrászatot és az életemet. Opti­mista vagyok, hát élve maradok. - Árulja el minden kritika vagy agresszív támadás da­cára azt csinálta-e mindig pályája során, amit ösztö­nösen érzett és szeretett? - Igen. Ha valami rosszat csi­náltam, mert csináltam, arról én tehetek. Ebben volt tudatlanság és kishitűség is. Azt kell monda­nom, szerencsés korszakban él­tem. 1961 után - amikor elvégez­tem a főiskolát - nem nagyon tö­rődtek a szobrászattal. A sokat szidott Aczél-korszakban még az absztrakt is működhetett. Ezáltal minden életrevaló, és jelentéssel, vággyal és képességgel rendelke­ző foglalkozás, így a szobrászat is kezdett lassan szóhoz jutni. Már nem csak Lenint, munkásnőt és munkásférfit kellett csinálni, lehe­tett mindenfélét. A szkepszisnek lehetett szobrot állítani. A re­ménytelenséget meg lehetett ^min­tázni, le lehetett festeni. Akkor most kezdjük elölről!? Rezignál­tán veszem tudomásul, hogy ez az ijedt, betanított segédmukás­nak nevelt társadalom megrémül a szabadságtól. S ezért nem a nép felelős, hanem aki betanítot­ta. Az embereknek nem szabad­ság, hanem valami stabil jólét kell. Mostanság azzal vádolnak bennünket, hogy mi itten jól él­tünk, miközben nem vettük ész­re, hogy eladósodtunk. Miért vet­tük volna észre a Trabantról ­amit egy élet munkájával szedett össze az átlagemberek ügyesebb rétege hogy az ország túlkölte­kezte magát? A ,fényűzés" nem látszódott a Trabanton. A Trabant helyett kaptuk cserébe az abszt­rakt szabadságot, ami nem kell a népnek. Nem tud vele mit kezde­ni. -Hogyan álI ön a művészeti életben sokakat foglalkozta­tó modemség és posztmo­demség kérdésével? - Azt hiszem, Magyarország nincs olyan helyzetben, hogy posztmodern lehessen. A szegedi képzőművészet éppenhogycsak életben maradt. Hogy mi lesz eb­ből? Lesz-e belőle stílus, olyan mint például a velencei vagy nagybányai festészet, nem tudom. Az, hogy posztmodern-e a kiállí­tás vagy sem, még odébb van. Ennek a tárlatnak mindenesetre még nincs stílusa. Itt az látható, hogy van egy szakma, ami még nem halt ki, ami a klinikai halál­ból ébredt fel. Ha valaki a klinikai halálból jön vissza, nem tudja, hogy pár perccel azelőtt halott volt. A szegediek sem tudják, hogy átmentek a klinikai halálon. Én is állandóan tetszhalott álla­potban vagyok. A szobrász hol meghal, hol meg él bennem. - i4zt irta valahol bogy a szobrász rokona a költő­nek, a zenésznek. Kierkega­ard szerint a költő olyan szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szivében, de ajkai úgy vannak for­málva, bogy miközben só­bajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. Mit rejt a plasztikai költé­szet mesterének szive? - Ez hasonló ahhoz, amit Ady írt: az ember földadog lelke leg­mélyéből, ami valami érthetetlen csoda által muzsikának hangzik. A baj csak az, ha a lélek nem tud szabad és önfeledt lenni, mert ak­kor a muzsikára sincs esélye. A haldoklók általában önfeledten agonizálnak. Nem szétszórt a fi­gyelmük. így, és csak így van esélyük a szobrászoknak is arra, hogy alkotásuk zenévé változzék. Csak maradjanak életben. Mert ma itt minden veszélyben van. * A kiállítás, melyről az inter­júban többszőr is szó esik, márci­us elejéig tekinthető meg a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtárában. Szabó C. Szilárd Lágy melegség ölelte körül, mi­közben várta a felesége halálsikyo­lát. Mert annak előbb-utóbb be kel­lett következnie. Be bizony. Ki ne üvöltene, ha miközben kellemesen heverészik egy kádnyi langyos viz­iten, hirtelen kétszázhúsz volt ciká­zik át a testén, görcsbe rántva az iz­mokat, megbénítva a szívet. Rágyújtott. Elégedett volt önma­gával. Egy szál drótot vezetett a konnektortól a kád túlfolyójához. Kicsit nehéz volt megoldani, de vé­gül sikerült. Ha a víz szintje eléri a túlfolyót... Mert eléri, ebben biztos volt. Is­merte már a feleségét jól. Tudta, hogy pontosan addig szokta enged­ni a vizet a kádba, amtg az be nem loccsan a túlfolyó sárgarézből ké­szült nyílásán. Ó maga is mindig odáig engedte a vizet. Ebben is egyformák voltak a feleségével, mint mindenben. Ezért is házasod­tak össze. Az egyformaság egy ide­ig jó volt, de azután minden egy­hangúvá és szürkévé változott. Nem az okozta a házasságuk vesztét, mint a legtöb esetben, hogy egyre több lett a nézetkülönbség, hogy az egymásra való gyanakvás megfer­tőzte a viszonyt, hogy az öregedés közeledtével egyre unsz.impatiku­sabbá váltak egymás számára, avagy a férj meghempergette a tit­kárnőt, a feleséget meghempergette egy délceg hódoló, nem. Az una­lom, a szürkeség, az egyformaság. Az asszony egyszer csak őszülni kezdett, arcbőre megereszkedett, teste ellöttyedt, hízásnak indult. A férfi is megőszült, szemei táskásak lettek, tokát eresztett, meghízott. Pon, mint a felesége. És a felesége pont, mint ó. A férfit bosszantotta a tökéletes • Zoltán Csaba: Egyformák összeillőség. .Legalább vitatkoz­nánk egy jóízűt" - gondolta. ­„Vagy csalná meg. Megcsalni? Kinek kellene? Csúnya is, öreg is. Pont, mint én. Azért nem csalom meg, mert csúnya és öreg, tehát én is az vagyok, vagyis én se kellek senki­nek." A férfi mosolyogva kifújta a füs­töt, aztán a cigarettát belepasszíroz­ta a hamutálba. Eszébe jutott egyet­len vitájuk, ami tulajdonképpen hu­szonhárom éve tartott, amióta há­zasságot kötöttek, és ami az egyet­len ellentétből táplálkozott. A férfi dohányzott, a nő nem. A nő azt akarta, hogy a férje vonuljon ki a lépcsőházba bagózni. A férfi azt akarta, hogy vonuljon ki a nő a lépcsőházba, amikor ó bagózik. A nő végül az előszobában megen­gedte a cigerettázást. Amikor a férje füstölt, az asszony orrhefogva cap­latott át a konyhába, vagy vissza a szobába. Miután elérte valamelyik helyiséget, rögtön kinyitotta az ab­lakot, hogy az ajtónyitáskor beszi­várgott füstöt eltüntesse a levegő­ből. A férj ilyenlarr kifogásolta, hogy bejön a hideg vagy éppen a meleg, plusz, még a kocsik benzin­gőze. Az asszony ilyenkor közölte, hogy inkább a kipufogógázt szívja, mint a bagófüstöt. A férfi azt is tudta, hogy egyszer­re jutott eszükbe, hogy a másikat el kéne tenni láb alól. Az, hogy ki te­szi meg előbb, attól függött, hogy ki lesz a gyorsabb. Lehet, hogy a féfinek eszébe jut a konyhai kis­bárd. Kimegy érte, hogy megkeres­se, de amikor kinyitja a fiókot, nem találja. És miért? Mert az asszony éppen abban apillanatban loccsant­ja ki vele hátulról az agyát. „De ez az áram igazán jó trükk" - gondolta a férfi, miközben a für­dőkádban ült. Merthogy ó ült a für­dőkádban és nem a felesége, ő csak elképzelte, hogy a felesége ül a fürdókádban és ó áramot vezetett a túlfolyóba. De majd belevezeti. Bele ám. Mosolyogva a hamutálra pillantott. Előre élvezte, hogy az asszony micsoda perpatvart rendez majd, amiért a fürdőszobában ba­gózott. Elégedetten lejjebb ereszkedett a vízbe. A víz tükre elérte a túlfolyót, és pár csöpp belelocssant a lyukba. Kétszázhúsz volt cikázott át a férfi estén. Fölordított, amikor izmai görcsbe rándultak, és a szíve meg­bénult. Haja szálai égnek meredő szikrázó tüskékké váltak. Az asszonyt lágy melegség járta át, amikor meghallotta a férje halál­sikolyát. Nem rohant ki a fürdőszo­bába megnézni a végeredményt. „Ráérek" - gondolta, miközben föl lépett a konyhaszékre, hogy a ke­zében lévó teáskannából megön­tözze a szekrény tetején lévó virá­got. Amikor a szék kibillent alóla, a szekrény széle után kapott, de csak a kisbárd nyelét találta meg, azt is csak egy pillanatra, és csak annyira, hogy a bárd lebillenjen a polcról. Röccsenve állt bele a hanyatt eső asszony homlokába, pont a két sze­me közé. A halálsikoly pont olyan volt, mint a férjéé. Persze, hisz olyan egyformák voltak. Egyazon váltott ló Legyünk egyszerre két időben. 1968-ban és 1995-ben. Nagy a feladat, nagyobb... Két, egyen­ként másféle közelítés ez. Tando­ri Dezső Töredék Hamletnek cí­mű könyve jelent meg '68-ban, és most a Q.E.D. kiadónál '95-ben, másodszor. Az utóbbi időben számos ta­nulmány-próbálkozás jelent meg Tandori Dezső munkáiról, de többségükben mintha épp az élő közelítés lenne szűkmarkúra fog­va, aminek a szerző is érezheti hiányát, ezért megteszi, hogy oly­kor ó ad „felvilágosítást". De mi­lyen szépen és pontosan, mérték­kel és finom ízléssel. Nem va­gyunk ehhez hozzászokva. Nem igazán él ez bennünk, összébb húzzuk a szemöldökünket, ha ar­ról hallunk, hogy egy szerzó saját müvét teszi elbeszéléssé, elbe­szélhetővé. Igen, vegyük csak jó­néven, a Mester tanít, ezt hihet­jük, hogy szándéka nem több, mint az élet és az írás ilyen egy­neműsége. Ezért hát pontosabb nem adható a két könyv között eltelt időről, illetve a két könyv viszonyáról, mint amit Tandori mondott róla: Akkor megírta, most pedig megéli a könyv verse­it. Ám még többről szól a végén csatolt szerzői jegyzet, ami mint­egy elémegy a kérdező okosság­nak, s ez oly ritkán megélhető építkezést ad, hogy egyszeriben kedvünk támad elmenni mind a két időbe, s ugyanabba a versbe mindkét időt beleolvasni. Nem pusztán második kiadás: „...Min­den közelítés már / önmagától tünékeny: mérték, / melyet min­dig saját / változása teremt meg; oly síp, / mely csak saját hangjára szól -" A kötetet a Hommage című vers nyitja, amelyről Tandori azt Írja, hogy mikor elkészült vele, maga is beleborzongott, pokróc­ba csavarta magát és sírt. Olvasni sem érdemes másként. Podmaniczky Szilárd TÖREDÉK HAMLETNEK Q.E.D. Tandori Dezső Ki szedi össze váltott lovait, ha elhulltak, ki veszi a nyakába? ki teszi meg mégegyszer az utat értük, visszafelé, hiába? Kardél-nyargalásod két oldalán még kettészelve is ez állatok hozzád lassult múlásukkal bevárják, amig kidől utolsó hátasod: most még, nem deszka-földes-álruhásan, visszanézhetnél e hűlő vetésre ­hogy zokogás kockázzon koponyádban, kopogjon tört szemük dióverése.

Next

/
Thumbnails
Contents