Délmagyarország, 1995. november (85. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-14 / 267. szám

KEDD, 1995. Nov. 14. SZEGEDI TÜKÖR 9 Seres János és Szárádi Zsigmond emlékműterve. (Fotó: Gyenes Kálmán) Az 1956-os forradalom méltó emlékét megörökítő emlékmű tervezésére májusban írt ki országos, nyílt, névaláírásos pályázatot az önkormányzat. A képviselő-testület a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrivéleménye alapján eredménytelennek ítélte az első pályázati fordulót. A második fordulóba kilenc szobrászművészt, három budapestit és hat szegedit hívtak meg. A második fordulót már helyszíni és formai kötöttség nélkül írták ki. Az emlékmű ügyének nagy visszhanja volt a városban. Szerkesztőségünk több levelet is kapott. Ezekből válogattunk egy csokorra valót. • A Pofosz már unja a „társadalmi kútmérgezést" • Amikor Bicskey elszavalta a Nemzeti dalt A találó jelképi megfogalmazás a lényeg! Szobornézőben (...) A Pofosz megyei elnöksége megbízásából mintegy tízen, ötvenhatos polgárok ismételten megtekintettük a pályázaton részt vett szobrok kiállítását. Szegedi művész nem pályázott, megkerestük Kliegl Sándor szobrászművészt. (...) Nagy megdöbbenésünkre Szeged ötvenhatos szobortervezete áll műtermében! A pályázat kiírása előtt készen volt a mű, de a Szent István-szobor miatti megaláztatás elriasztotta egy újabb, oktalan tortúrától. (...) Az alkotás bronzból, 5-6 méter lenne. Az őskeresztény hitet és erkölcsöt hordozó, magyar tájra jellemző haranglábon, Kossuth-cimerrel díszített harang, szív-ütőnyelvvel, vele azonos magasságban, büszkén feszülő, három szfnű, középen lyukas magyar zászló, és a harangláb alatt, a földön álló, mozgásban lévő, sugárzó ötvenhatos fiatal fiúpestisrác", a hátán esetlenül lógó óriási puskával. Pompás jelképeivel hirdeti az 1956os, akkor égig látszó magyarságot, a szent forradalmat. (...) Szerintünk ez" az alkotás méltó lenne a forradalom jelképének. Furák András ötvenhatos polgár Ki beszéljen itt 56-ról? Jó lenne tudni, mi köze az újabb - 56-os! - emlékműpályázatnak a Pofosz két éve elkészült kopjafáihoz, amiket egy erre abszolút illetéktelen szervezet, lopott jogán máig sem engedett fölállítani! Hacsak nem az ürügy, hogy újabb hazugsággal jót rúgjon az 56-os kopjafákba. Jó lenne tudni, ki ad olyan információt a Délmagyarország munkatársának, hogy a kopjafák „igen rossz minőségű fából" készültek. S jó lenne tudni azt is, mi készteti arra az újságírót, hogy a gemenci erdő válogatott töigyfarönkjeiről ezt a hazugságot le is írja. Azt meg pláne jó lenne tudni, miért ártja bele magát a Szegedi Képző- és Iparművészed Kollégium az 56-os emlékmű helyének meghatározásába. Milyen jogon? Amikor a helyszínről a város önkormányzati testülete, a közgyűlés már határozott. Azaz, hogy a szobor vagy emlékmű a Széchenyi téren lesz, a volt szovjet emlékmű helyén. Miféle döntési illetékességet vindikál magának ez a kollégium ilyen ügyekben? Talán azon az alapon, hogy néhány éve még ők védték körömszakadtáig az egész város által utált „Libás asszony"-szobrot amelynek az eltávolítását szintén a Pofosz kezdeményezte a város polgáraival egyetértésben? Vagy talán azon a jogon, hogy ugyancsak e kollégium akadályozta meg, hogy a kiváló tölgyfából készült öt kopjafát felállíthassuk az Aradi vértanúk terén, kiváltva velük azt a kis kopjafát, amely a téri vizelde mellett áll. Szégyenére Szegednek, s szégyenére annak, amit jelképezni kíván. Amely kis kopjafa mellett évről évre ünnepeljük új nemzeti ünnepünket, október 23-át. Ahol évról évre több százan ünneplik a forradalom emlékét, évfordulója napján. Összezsúfolódva, a virágágyakat összetaposva, sem a szónokot, sem a koszorúzást, sem egymást nem látva. Úgy ünnepelnek itt a szegediek, hogy a tolongásban és a tolakodásban elvész az emlékezés súlya és fájdalma, az egész megemlékezés szinte szégyenletessé válik. Pedig az ünnepségre rendszeresen eljönnek a szegedi közélet vezetői és szereplői, a koszorúzás emlékező pompájából rendszeresen részt kérnek az önkormányzati szervek mellett a honvédség vezetői, a dandárparancsnok ezredes, a rendőrfőkapitány és a városi kapitány, a pártok képviselői - a jobboldaltól a baloldalig! - a társadalmi egyesületek, szövetségek, csoportok. Koszorúzzuk a kis kopjafát, Kováts József emléktábláját, és égnek a gyertyák, és együtt énekeljük a Himnuszt és a Szózatot. Pedig senki nem kötelez erre senkit. Nincs rá sem KB, sem PB-határozat. Ezen a napon és ebben a gesztusban egymásnak szorult vállal állnak és lépkednek egymás mellett az egymás ellenségének kikiáltott emberek. De itt megszűnik a kétkedés, a szemrehányás, a bűnbakkeresés. S a koszorúzás után gyertyával a kézben, lassan tömeggé sokasodva mennek a szegediek végig a Kárász utcán, a Széchenyi téren, a város másik fiatal mártlijának emléktáblájához. Megdöbbentő és elgondolkoztató egyetértés ez. Azt hiszem, ennek az együttünneplésnek az óráiban, sokakban talán bevallatlanul és kimondatlanul megfogalmazódik, hogy itt mi valamennyien magyarok vagyunk. Nem tudom, hogy a „szakértő" kollégium tagjai részt szoktak-e venni ezen az ünneplésen? Nemigen látom ott az ismert arcokat. S ha nem ügyük nekik ez az ünnep, minek szólnak bele mások ünnepének dolgába? S jó lenne, ha az illetéktelen urak, akik végigasszisztálták vagy netán támogatva végigélték az elnyomás éveit, most illően hallgatnának, s a véleménynyilvánítást meg a döntést azokra hagynák, akiknek valami közük van 56-hoz. S azokra, akiket Szeged polgárai megválasztottak döntéshozónak, és felelősséggel élik át döntéseiket. Jó lenne, ha „szakértő" uraink végre megnéznék a naptárt! Ha pedig alkotásról - és nem csak simfelésról - van szó, hát rajta! Mutassák meg, mit tudnak alkotóként! Mert éppen ideje, hogy abbahagyják ezt a társadalmi kútmérgezést. Mert úgy látom, ez az 56-os emlékmű ismét jó ürügy a Szent István-szobor körüli sikertelen uszításuk és rágalmazásuk felelevenítéséhez. Nyilatkozik Lapis András, hogy „nincs szó bojkottról". Ezt mondja, s nem fél, hogy rászakad a tető! Ugyanis a Szent István-szoborpályázat zsűrijének nyolc tagja és néhány meghívott, köztük magam is, saját fülünkkel hallottuk, hogy Lapis ennek éppen az ellenkezőjét mondta. Hogy igenis ők, a szegedi „művészek" azért nem vettek részt az Ötvenhatos szoborpályázaton, mert a Szent István-szobor esetében nem volt pályázat. Értik, tisztelt újságolvasók? Ha nincs pályázat, azért nem, ha van pályázat, azért nem. Azt elfelejtette megemlíteni a nyilatkozó Lapis művész úr, hogy a Szent István-szoborra is volt országos pályázat, amelyen negyvenhárom művész vett részt, többek között a szegedi szobor alkotója. Ők, a „művészek" azon sem pályáztak. Talán csak nem azért nem, mert nincs szobruk? Sem Szent István, sem 56-os. Persze, könnyebb azt gyalázni, akinek van szobra. Most úgy látszik, változik a szereposztás. Kalmár Márton szobrászművész lép előtérbe. Sokallja a költséget. Azt, amit a város nem sokall. Azok, akiknek kell az ő6-os emlékmű. Jó lenne tudni azt is, milyen erkölcsi joga van ebbe beleszólni Kalmár Mártonnak. Mióta szokás, hogy a farok csóválja a kutyát? Mióta szokás, hogy a szobrász akar diktálni a megrendelőinek - Szeged város polgárainak? S mit látott 56-ban Kalmár szobrász úr, ha az egyetem környékére helyezné az emlékművet? Nem a gyarmattartó öndicsőftő emlékművének a helyére! Nem oda, ahol lelőtték Schvarcz Lajost! Nem oda, ahol a tüntetések zöme zajlott! Nem a város főterére! Hanem „valahova", a „környékre". Nagy örömet és elégedettséget éreztek a Pofosz tagjai, azaz az 56-os és azelőtti politikai bűnperek és megtorlások szereplői, hogy a két évvel ezelőtti megyei közgyűlésük határozatát, az 56-os emlékmű fölállításának javaslatát mind Szeged lakossága, mind az önkormányzati közgyűlés 56-hoz méltó egyetértéssel fogadta. A legilletékesebbek, a város választott képviselői döntöttek nemzeti történelmünk dicsőséges napjainak, 1956 októbere emlékének megörökítéséről. Ez mindennél meggyőzőbben bizonyította, hogy a kommunista diktatúra megbuktatásában személyesen részt vevő, majd ezért súlyos büntetéssel lakoló, harmincöt évig a társadalmi lét perifériájára szorított szegedi polgárok olyan óhajt fogalmaztak meg, ami a szegediek többségének szándékát, érzését is kifejezte. A Délmagyarországtól, s a lap fiatal és alapvetően talán romlatlan munkatársaitól és vezetőitől pedig azt vátjuk el, hogy minden kérdésben azok hangját és véleményét tolmácsolják, aki az ügyben illetékes. Ne járassák le se lapjukat, se magukat azzal, hogy a város valós közvéleményétől idegen uszítók és bajkeverők befolyása alá kerülnek. És ne felejtsék el, ahogy elmúlt a harmincöt év 56 után, úgy elmúlik ez a néhány év is, s véget ér a zavarosban halászok kora. Fefér Dénes Még egyszer... Kétszer is megnéztem a Horváth Mihály utcai Képtárban a kiállított 56-os emlékműterveket. Mindkét alkalommal Benedek József és Sajó Anna emlékműterve tette rám a legnagyobb hatást. (...) Ezt a tervet így jellemezték: „Közhelyszerű, sablonokban gondolkodó, múltszázadi emlékművek modorát alkalmazó alkotás. A hely adottságától és szellemiségétől idegen." Félek az új pályáztatástól, nehogy egy Szent István és Gizella szoborhoz hasonló alkotást fogadjanak el, ahol az aggastyánnak ábrázolt király ül félénken egy széken és mellette mosolyog felesége, unokához illő pózban. (...) Ötvenhat fiai egyszerű emberek voltak. (...) Éppen ezért nekik csak figurális emlékművet szabad felállítani. (...) Óriási bűn lenne (...), ha emlékművüket nem a Széchenyi téren állítanák fel. Czaká Ferenc Hozzászólás (...) Véleményem szerint legalkalmasabb hely a volt '19-es emlékmű talpazata lenne, a színházzal szemben. Érveim az alábbiak. '56 október 23-án az egyetem rektora, Baróti Dezső, aki később bíróság elé került és akit el is Ítéltek ellenforradalmi magatartásáért, délután 4-re összoktatói értekezletet hívott össze az Auditóriun Maximumba. Többszáz oktató volt jelen. (...) A feloszlatot egyetemi, pontosabban összoktatói gyűlésről a résztvevők a Dóm-térre siettek. Az ifjúságot a színház körül értük utói. A hatalmasra duzzadt tömeg ekkor ott megállt, Bicskey Károly szfnész elszavalta a Nemzeti dalt a színház erkélyéről, majd Kovács Gyula szfnész (...) a kelléktárból rengeteg nemzeti színű zászlót hozott ki, azokat a tömeg között szétosztotta. (...) A volt '19-es emlékmű azért lenne alkalmas, mert ott a tömeg egy pillanatra megállt, meghallgatta a szavalatot, majd zászlódfszbe öltözött. A talpazatra domborművet lehetne elhelyezni. (...) Tudnunk kell, hogy a forradalom Szegedről indult el: itt kezdtek el tüntetni a diákok az orosz nyelv kötelező tanulása ellen. (...) Szeretném, ha az '56os szobor elhelyezésével foglalkozó bizottság megfontolná az elmondottakat, s végülis a '19-es emlékmű talpazatán helyeztetné el az emlékművet (...), talán a legolcsóbb megoldás is lenne, hiszen a talpazat üresen áll. Rakonczai János Hol legyen? Három ismert közéleti személyiséget kérdeztünk meg arról, hogy: 1. Hová tudná elképzelni a forradalmi emlékművet?, 2. Jónak tartja-e a pályázati mechanizmust?, 3. A megvalósítással kapcsolatosan milyen más - nem önkormányzati - pénzforrásokat lehelne még felkutatni? Tóth Attila (művészeti író): Csak az egyetemi negyedben tudom elképzelni az emlékművet, az Aradi vértanúk terén, a Honvéd vagy a Dugonics téren. Hogy miért? Mert innen indultak el a forradalom szegedi eseményei. Véleményem szerint a diákmozgalom akkori szellemiségét és eszméjét kell tükröztetni. Az alkotás nem kell, hogy monumentális legyen, inkább a spontaneitáson van a hangsúly, hisz a forradalom is ilyen volt. Az emlékműben ne a nagyság, hanem a találó jelképi megfogalmazás legyen a lényeg. Ezt meg lehet oldani a forradalom méltó emlékét jelképező kapuval vagy egy domborművei. A lényeg: ne temetői hangulatú, hanem progresszív emlékmű szülessen, amely erőt és hitet ad a ma emberének. Véleményem szerint a második pályázati forduló - ismerve a meghívott művészek munkásságát - korrekt és eredményes lesz. Az emlékmű elkészítésére szánt összeget, az 50 millió forintot soknak tartom ebben a gazdasági helyzetben. Ha megfelelő pályamunka születik, akkor ahhoz kell igazítani a pénzt. Bernáth Árpád (dékán, JATE BTK): Véleményem szerint a Klauzál téren kellene felállítani a forradalmi emlékművet, s azt valamilyen módon összefüggésbe hozni a Kossuth szoborral, a '48-as szabadságharccal. Ha ezt formai, épületi és egyéb okok miatt nem lehet megoldani, akkor kerüljön a Széchenyi térre vagy az Aradi vértanúk terére. Mindenesetre gondolni kell arra, hogy az emlékmű ünnepségek színhelye lesz, így biztosítani kell a teret, ahol elférnek az emberek. A pályázati rendszerrel nincs semmi kifogásom, azt sokkal jobbnak tartom, mint az egyenes megbízást. A Szent István szoborral kapcsolatos dolgokat éppen ezért nem tartom szerencsésnek. Az emlékműre szánt összeg kérdése másodlagos. Ha a megfelelő pályamunkát nem lehet megvalósítani közpénzből, akkor közadakozásból kell megoldani azt. A lényeg: olyan emlékmű szülessen, amivel a város polgárai szívesen élnek együtt. Dr. Farkas Márton (szülész-nőgyógyász, az '56ban alakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesült Szövetségének egykor volt titkára): A Széchenyi téren tudnám elképzelni a forradalmi emlékművet. Ott, ahol a volt szovjet emlékmű állott. A pályázati rendszert jónak tartom, igaz, annak vannak előnyei és hátrányai is. Az emlékművet egyébként meg lehetne valósítani közadakozásból, vagy direkt erre a célra létrehozhatnának egy alapítványt. Sz. C. Sz. Szegeden kezdődött az 1956-os forradalom. Ez tény. Igaz, ezt leginkább csak mi, szegedi polgárok tartjuk számon. Áz egyetemisták és főiskolások politikai tömegmozgalma 1956. október 16-án a Magyar Egyetemisták és Főiskolások (Egyesült) Szövetsége, a MEFESZ szegedi megalakításával vette kezdetét. A szegedi tudományegyetem Auditórium Maximumában akkor 1600 diák jelenlétében és közreműködésével történtek történelmi jelentőségűvé váltak. A korabeli eseményeket minden utólagos visszaemlékezésnél pontosabban tartalmazzák a dokumentumok. „Célunk a gondolat szabadsága, a Sztálin és Rákosi által ránkkényszerített szellemi iga legyőzése. Meg akarjuk védeni sajátos egyetemi érdekeinket, szabadon akarunk haladni, fejlődni" - szól a MEFESZ megalakulásáról és követeléseiről az 1956. október A forradalom előjátéka 17-i keltezésű röplap, mely a szegedi diákok érdekeit képviselő szervezet országos méretűvé fejlesztésére is fölszólít. Lapunk, a Délmagyarország tudósításokban számolt be a diákszervezet nagygyűléseiről. Az egyetemi ifjúság problémáiról például közültük: „A gyűlés alaphangját a tömegek kritikája adta. Bírálták az egyetemi oktatási rendszert, majd... politikai kérdésekről vitáztak." A nagygyűlésről hangfelvétel készült, melynek írott változatát most közreadják. Ugyanúgy, miut egy akkori besúgónak a jelentését, melynek tárgya „az ellenforradalom kibontakozása az egyetemeken". A korabeli fotókat rendkívül rossz minőségben adja vissza a kiadvány. Ellenben a szövegkörnyezet is hitelesíti a MEFESZ oktatási programját, illetve a politikai követeléseket. Ezeknek jó részét magáévá tette a budapesti diákság. így vált a szegediek programja 1956 követeléseinek gerincévé. „...Követeljük, hogy állítsák bíróság elé azokat, akik felelősek az elmúlt időszak bűneiért és e tárgyalásoknak a legnagyobb nyilvánosság előtt kell lefolyniuk. Követeljük a tájékoztatás szabadságát, a sajtó mindenben hozzon részletes beszámolót és fűzzön hozzá kommentárt... Bérügyi reforomot követelünk. Állapítsák meg az államtól származó összjövedelem felső határát és gyorsítsák meg az alacsony bérek felemelésének ütemét. Követeljük a halálbüntetés eltörlését politikai bűncselekeményekben. Új alapokra fektetett, szabad demokratikus választási rendszert követelünk. Követeljük, hogy az egyetemi ifjúság nagyobb részt kapjon az ország politikai és egyéb ügyeinek intézésében. Március 15. legyen nemzeti ünnep. Követeljük az egyetemi autonómiát, a Kossuth-clmer viszszaállltását." De a nagygyűlésen elhangzott a szovjet csapatok kivonásának óhaja is. Á szegedi MEFESZ-vezetők elleni vádirat is megtalálható a dokumentumok között. A Kiss Tamás és társai ellen „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette miatt" 1957 decemberében kezdődött perben 1958. február 14-én hirdettek ítéletet... A szegedi MEFESZ dokumantumait dr. Kiss Tamás, az egykori diákvezér, a mai balassagyarmati jogász gyűjtötte össze. A kiadvány kis példányszámban, elég rossz minőségben A forradalom előjátéka címmel tavaly, az 56-os Magyarok Világszövetsége támogatásával jelent meg... Ú. I. Tilles Béla elképzelése Kirchmayer Károly terve Somogyi Tamás kompoziciója