Délmagyarország, 1995. november (85. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-22 / 274. szám

SZERDA, 1995. Nov. 22. GAZDASÁGI MELLÉKLET III. Voltak idők, amikor egyre-másra hajtogatták, nem nekünk való a piac. Földön árulni azt, ami aztán az asztalunkra kerül? Együtt a salátát a rántani való csirkével? Menjen csak be a vevő a boltba, ott megtalálja mindet, külön polcon, esetleg előre csomagolva. Gyerünk végig az országon, a buszpályaudvarok sorra piacból lettek. A Mars térre beköltözött mellé még a vásár, a túrós-tojásos nénikék meg összeszorultak az eredeti piac negyedére. Sokáig úgy tűnt, hiába adták ki a piacgazdaságra való áttérés jelszavát, leghamarabb a KGST-piac érezte meg. Aztán azt is taszigálták innen oda, onnan ide, amíg teljesen meg nem fojtották. Minek jönne ide erdélyi vérünk, vajdasági vérünk, lengyel testvérünk olcsón adni, ami adható, amikor magyarok is csencselhetnek. Van is belőlük annyi, keveredve kínaival, hoznak is annyi hitvány holmit, egészséges beütésű ember már a tájukra menni is rühell. Egy darabig a 4-es számot viselő villamosra fölszállni is alig lehetett, most már egyre jobban lehet. A Mars térre menő buszok azonban tömve vannak szombatonként. Mintha arra mozdulna mindenkinek a csörgőórája, amit azelőtt észre se vett. Igaz, a zsebesek is itt ütik föl tanyájukat megint, de ez is azt jelzi leginkább, annyian tolonganak, egymás zsebébe ér a kezük. Földön árulni? Van olyan is, de asztalról kínál már a legtöbb ember. Ahogy a fejlett Nyugaton, itt is kezdik fölfedezni az asztalt? A régi piac közepe, amelyik azelőtt kizárólag közlekedésre szolgált, rakott asztallal van megrakva. Minden van, ami az otthoni asztalra való. Azt is mondták azelőtt, éléskamra se kell a lakásokba. Minek kínlódna az Piacra, magyar atyafi azzal, hogy zsákban vigye haza a krumplit és a hagymát, vagy otthon lógassa a sonkát-kolbászt, bemegy a boltba, és megveszi. Mindjárt megtakaríthat az építőipar legalább fél méter panelt! A piac rugalmasabb, kilózza is mindegyiket, de zsákszámra is adja. Ha valaki a vízóra aknájába akarja berakni a sárgarépát meg a zöldséget, azt is viheti zsákban. És viszi is. Igaz, azt már régen nem érzi, hogy itt terem tőle karnyújtásra, legalább olyan áron veszi meg, mintha székesfővárosi lenne. Piaci szárnyakon könynyen emelkedünk. Legföljebb tavasz táján vesszük észre, érdemes volt ősszel raktároznunk. Van persze olyan is, aki csak bámészkodni jön ide, mert szereti a sokadalmat, más meg azért menekül, és elmegy inkább panzióba dolgozni, mert egyre inkább nem szereti a nyüzsgést. A messzire kiabáló illatok is ide csalnak sok embert, és a lacipecsenyések se járnak a templom lépcsejére koldulni, más meg éppen az erős szagok elől fut. Egy darabig bírta, csak az volt a fontos, hogy a pénz jöjjön, de aztán belátja, úgy lepusztult a födött csarnok belseje is, neki ott keresnivalója lenne még, de gyomra már nem bírja. A lényeg a lényeg: pöndül a piac. Tessék mondani, jó ez nekünk? Azt hiszem, a kényszer szele hajtja. Azt is, aki öt fakanalat kínál egy százasért, meg azt is, aki nem tudja eldönteni, az öt kínáló közül melyiktől vegyen. Mintha egy bandába valók lennének azok is. Kényszer hajtja a krumplitermelőt is, mert rájött, tudja éppen olyan drágán adni, mintha a kereskedelem hízna rajta. És a lacipecsenyést is, cikkor is, ha már a bőréből is sült hal szaga terjeng, és talán holta napjáig ki se adja magából, mert még mindig kevés panzió nyílik ahhoz, hogy ott találna helyet magának. A buszokba tömörülők pedig azt vallják leginkább, enni jobban szeretnek, mint fizetni. Ha olcsóbb a tojás kint, kimennek érte. Megérjük egyszer, hogy hivatalosan is rehabilitálják a piacot? Úgy például, hogy kiviszik onnan a buszokat? Régtől fogva álmodják már, de minden monstrum nehezen mozdul. Az is meglehet, persze, helyére parkolót tennének. Mert a kocsival járók meg azért dühöngenek, ott nem lehet megállni, ahol legtöbben vannak. Ez a cég személyes ismeretségek révén kapcsolatba lépett az Apple céggel, és mivel az Amerikában nagyon népszerű Macintosh-ok Magyarországon még ismeretlenek, egészen addig C0COM-listás termékek voltak, jó üzletnek bizonyult ezzel a márkával kereskedni. A vállalkozás azután felbomlott, fgy Akócsi Tibor a Graffitti grafikai stúdióhoz került, akkor még rendszergazdaként. • Hogyan lett a grafikai stúdióból Macintosh-forgalmazó vállalkozás? - Miután munkahelyet váltottam, a régi ügyfelek továbbra is kerestek Apple-termékekért, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy a stúdió ne csak használja, hanem forgalmazza is a Macintoshokat. Dealeri szerződést kötöttünk az Apple magyarországi disztribútorával, elkezdtük forgalmazni a termékeket, azután a grafikai tevékenység helyett szép lassan a forgalmazás vált meghatározóvá. Közben a régi ügyvezető elment a cégtől, és én lettem az utódja. • A szegedi Macintoshpiac meglehetősen kicsi, ugyanakkor nem az önök cége az egyetlen forgalmazó. Hogyan osztják fel egymás között a vásárlói tábort? - Abból következően, hogy a cég kezdetben grafikai tevékenységgel foglalkozott, e téren vannak tapasztalataink. Legnagyobb megrendelőink így éppen a garfikai műhelyek, reklámstúdiók. ők nincsenek ugyan sokan, de teljes, drága rendszereket vásárolnak. Eladásaink jelentős része, úgy 30-40 százaléka pedig Budapesten történik. • Ez meglep. Gondolom, a fővárosban is vannak Apple-dealerek, miért éppen önöktől vásárol valaki? - Mondják, hogy a nagy pesti forgalmazók inkább a Macintosh a kirakatban, avagy a civil polgárt Is meg kell nyerni! Akócsi Tibor A vállalkozás kockázatát az ármozgás jelenti. (Fotó: Nagy László) Akócsi Tibor úgy került Szegedre, hogy nem szerette a HÉV-et. Gödöllői lévén annyira elege lett az utazgatásból és Pestből mire elvégezte a középiskolát, hogy úgy döntött, Szegedre felvételizik az egyetemre, programozó matematikus szakra. Az államvizsga után egy amerikai-magyar vegyes vállalathoz, a Hewlett-Packard helyi képviselethez került. nagymegrendelőkre koncentrálnak, a kisebbek szivesebben rendelnek a kisebbektől. • Előbb-utóbb mi is eljutunk oda, hogy a számítógép nemcsak munkaeszköz, hanem általános használati tárgy lesz a családokban. Nekem pedig úgy tűnik, a helyi Mac-es cégek a „civil" polgárok számára egyelőre láthatatlanok. - Éppen ezen kívánunk változtatni azzal, hogy valahol a belvárosban nyitunk egy bemutatótermet, ahol már az utcáról látszik, hogy itt Macintosh-t lehet vásárolni. A lakosság megnyerését szolgálja majd a felhasználói klub létrehozása, és a cégünk által rendezett szegedi Apple-Expo. És még valami; a számítógéphez nem igazán értő vásárlók számára nagyon fontos, hogy legyen kihez fordulniuk, ha valamivel nem boldogulnak. Ezért vezettük be az általánydíjas szolgáltatást, melynek keretében rendszeres ellenőrzést, gyors segítségnyújtást biztosítunk. • Mi az, amivel a számitógépforgalmazásban nagyot lehet bukni, illetve mivel lehet igazán kitörni? - A vállalkozás kockázatát az ármozgás jelenti. Nem lehet ugyanis kiszámítani a gyártók, jelen esetben az Apple árpolitikáját. A számítástechnikai ipar pedig olyan gyorsan fejlődik, hogy az idén raktáron maradt terméket jövőre már nem lehet eladni. Az igazi kitörést a szűkös piac manapság nem teszi lehetővé. Elvileg az lenne jó, ha minden felhasználási területen jelen tudnánk lenni, de sajnos, ez üzletileg nem kifizetődő. • Most játsszák a mozikban a Hálózat csapdájában című filmet, amely arról szól, mennyire magányos és kiszolgáltatott lesz az ember a komputervilágban. Ön mit gondol a számítógépes hálózatok veszélyeiről? - Azt, hogy az emberekben működik az egészséges ösztön, és megtanulnak a számukra legelőnyösebb módon együtt élni a technika új vívmányaival. Kihasználják, hogy a számítógép, az Internet kényelmes, de csak néhány, szélsőséges esetben válnak a rabjává. Az Internettel valóban egy új médium jelent meg, de nem hiszem, hogy ez kiszorítaná a régieket. A tévé megjelenésekor a rádió halálát jósolták, meg az újságokét, a videó megjelenésekor a moziét, és lám, vannak még újságok, van mozi és van rádió is. Keczer Gabriella • Központi fűtésben, fuldokolva Be vagyunk kerítve! Az előző fűtési szezonban leírtam csúfos kudarcunkat. Levelet kaptunk a panelházak főfútőjétől, amelyben szánakozott ugyan rajtunk, de fehéren-feketén bizonyította, olcsóbban ma nem lehet fűteni. Elhatároztuk, fölmentjük a szánakozás alól, és kilépünk szerzetéből: leválunk a rendszeréről, és Igyekszünk saját kezünkbe venni saját lakásunk fűtését. Remélem, emlékeznek rá még sokan. Vlllanykályha: Legalább a számla melegít Az volt elhatározásunk veleje, hogy egyedi központi fűtést szereltetünk lakásainkba. Eljutottunk akkor a panelépületek legfőbb tervezőjéhez, aki két szóval elütötte zseniális ötletünket: nincsen kémény. Hová kötnétek be a kis kazánokat? Azóta hatalmas veszedelem ért bennünket. Életbe léptek a külön kis ketyerék, amelyek állítólag hajszálpontosan mérik, mennyi meleget fogyasztunk. Mi ugyan azt mondjuk, annyit mérnek, amennyit akarnak, mert beléjük senki sem lát. Őrült magas már a havonkénti számlánk is, erre hirtelen rájött a szövetkezettel kifizettetett lakásonkénti százvalahányezer forint még. Akinek ettől se fút föl a vérnyomása, az tanuljon meg hamar számolni. Ha nem is itthon, Tótkomlóson állítólag megküzdöttek a kéménytelenséggel is. A spájz „ablakából" lövetik ki az égésterméket egy külön kis szerkezettel, és háromszázezer forintért már dolgozik is az új rendszer. Azt gondoltuk megint, ha egy céget kikapcsolhatunk á játékból, akkor a cég fönntartási költségeit is megtakaríthatjuk. A kőművesek egykori fagy szabadsága mintájára nem lehetett mindmáig nyári szabadságra küldeni a fűtési szezon után a dolgozókat, ki más tartaná el őket? Az, aki télen kenyeret ad nekik: a nyájas panellakó. A tótkomlósiak, az orosházi tervezők ötletére építve, lám, hadat üzentek a távfűtők nyereségének. El is képzeltem azonnal az ellenrakétát: mindenféle lobbyk támadnak, és megfojtják a józan ésszel gondolkodókat. Hírét vettem a minap, már fogalmazzák azt az építési szabványt, amely megtiltja, hogy parapet-rendszerű kilövellések csúfítsák el az egyébként „gyönyörű" városképet. Ahogy ismerem a törvényhozásunkat, előbbutóbb át is verekszi magát ez a szabvány. Ha mindnyájan belepusztulunk is. Mert nem győznek közben hírt adni arról az újságok, hányan de hányan vannak máris, akik egyszerűen nem tudják kifizetni közműveik díjait. Igen egyszerű lépésre kapnak meghatalmazást a közműviek, aki nem fizet, nem kap meleget, nem kap gázt, vagy nem kap villanyt. Mivel azonban nem lehet leválasztani a fűtést a meglehetősen balkezesen tervezett rendszerről, fenyeget a veszély, hogy fizeti a másét is, aki még fizetni tud, illetve egyszerre ftélik hidegben való megdermedésre az egész lépcsőházat. Jó, kérem, a vadkapitalizmus nem egy népjóléti intézmény! A megszorongatott embernek még vannak tartalékai ötletből. Van a panelok alján egy-egy hőközpont. Kitalálja, ott lehetne legkönnyebben leválni a rendszerről, úgy, hogy oda szereltetnénk egy akkora teljesítményű gázkazánkát, amekkora egy épület fűtésére éppen elég. Kérdés, létezhet-e már nálunk is ilyen kicsike kazán? Örömmel jelentem, van. Kezdtem lelkesedni megint. Két változata is létezik. Ha föltétetem például a tetőre, nincsen gondom az égéstermék elvezetésével. Ha viszont oda teszik, ahol a hőközpont székel, föltétlenül kell építeni egy kéményt. Már megint a kémény! Más baj is van. Gondolatban végigfutottam lépcsőházunk lakóinak névsorán, és elképedve tapasztaltam, hányan annak, akik nem tudnának egyetlen fillért se áldozni a rendszer átállítására. Nem szépítem a dolgot, maholnap közéjük lépek magam is. Itt állunk tehát megfürödve, változatlanul. Másként is mondhatom, ahogy gusztusom tartja: itt állunk beszorítva. Akármerre mozdulunk, kőkemény falnak ütközünk. Fél percig nem irigylem azok fizetését, akik a mi készenléti dijainkból éldegélnek, de miből éljen az, akinek már most nem telik normális táplálkozásra se? Beszéltem valakivel a napokban, aki elismerte, súlyos szociális szorításban él a nemzet, tehát szociológiai okok is vannak a műszaki indítékok mellett. Ha az úgynevezett téglablokkos házakban minden ablak alá lehetett szerelni egy-egy konvektorszelelőt, akkor ne lehetne lakásonként csupán egyet? Tartok tőle, be vannak kerítve azok közül is sokan, akik most bedőlnek mindenféle lobbyzásnak. Egyedül nekik van pedig lehetőségük, hogy gátat vessenek a zsebeket fejő gépezetek rohamos terjedésének. Jó lenne egyszer higgadt fejjel, szociológiai felelősséggel belegondolni ebbe is. Horváth Dezső