Délmagyarország, 1995. november (85. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-18 / 271. szám

1995. NOVEMBER 18., SZOMBAT November 15-én jelent meg a Délmagyarországban az a cikk, amelyben Dlusztus Imre főszerkesztő a Szegedi Nemzeti Színház működésének városházi megítéléséről fejtette ki véleményét. Egészen pontosan arról, hogy amíg a felmérések szerint az intézményről, a tagozatok munkájáról az előadásokat látogató polgárok többségének alapvetően jó véleménye van, addig az önkormányzat kulturális bizottságának („köz" által választott) tagjai - az igazgatói megbízásra kiírt pályázat, s a nagyon is egyöntetű szavazás legalábbis erre utal - elégedetlenek a színház jelenlegi állapotával. Mint az alábbi összeállításból kiderül, a témához mások is hozzászóltak. „Számokkal sok mindent lehet bizonyítani" Sokfélék vagyunk, szerencsére, mert képzeljük el, mi ienne, ha - ad ab&urdum! minden nőnek ugyanolyan férfi tetszene, pl. a magas, szóké, felemás cipőben; akkor nők hada rohamozná őket, mig az alacsony, barna, egyforma ciprtjúek csupán epekedve várhatnák, hogy rájuk vetődjön egyetlen nó pillantása. Nos, ennyit a sokféleségről - meg az eltérő ízlésekről. Ugyanis: talán nem mindenki osztozik abban a véleményben, hogy van egy jól működő színházunk, érdekes, színvonalas előadásokkal stb. (lásd a DM november 15-i számát). Csakugyan olyan szép ez a menyasszony? Nézzük hát meg a kellékeit. Érdekes, színvonalas előadások... Ezt a megítélést akár az Ízlésvilág körébe utalhatnám, mondván, van, akinek tetszik, van, akinek nem. De ha fogódzókat, objektív viszonyítási pontokat keresek, akkor nem erre hivatkozom, hanem arra, hogy az utóbbi két évben az országos kritika - amelyről feltételezhetünk legalább annyit, hogy van áttekintése, összehasonlítási alapja - nemigen foglalkozott a szegedi színházzal, annak prózai tagozatával, mert aligha talált érdemleges előadást, vagy ha mégis megjelent egy elemzés a színházművészet szaklapjában, akkor nem éppen dicsérőleg szólt a produkcióról (pl. a Machbeth-kritika). Mérvadó lehetne az is, hogy az évente megrendezett országos prózai sztnházfesztiválra a mi tagozatunk nemigen jut fl A fentebb idézett sommás Ítélet egyúttal összemossa a szegedi színház egészének teljesítményét, Így az általánosítás tükrében úgy tűnhet, minden abszolút rendben van. Valóban, az opera és a balett tagozat túlnyomórészt érdekes és színvonalas előadásokat produkál. S itt sem csupán egyéni Ízlésünkre hivatkozunk, hanem a tavaszi országos operafesztiválra, ahol megmérettetett és tényleg kiválónak találtatott. A balett tagozatnál pedig a tetszik, nem tetszik helyett - azokra a rangos nemzetközi fesztiválokra apellálunk, ahová immár rendszeresen meghívást kapnak Olaszországtól Izraelig. Hát ilyenkor én is büszke vagyok a mi színházunkra. Újabb menyasszonyi kellék: közel százezer néző, s a színház felmérése szerint 65 százalékuk elégedett az intézmény működésével. Számokkal sok mindent lehet bizonyítani meg annak az ellenkezőjét is. Vajon korábban mennyi volt a nézőszám? De a lényeg inkább az, mit ktnál a Szegedi Nemzeti Színház? Elég egy pillantást vetni akár a novemberi műsornaptárra: szerencsére van egy opera, kétféle balett, egyetlen prózai előadás, a többi pedig könnyen emészthető, kellemes szórakozást nyújtó - jószerével színes limonádé. Hát igen... Évek óta arról szól a fáma, hogy a színházak a bevétel növelése érdekében kénytelenek effajta nézőcsalogató habkönnyúségekkel traktálni a közönséget. Itt, nálunk az a néhány ismert, kitúnó szegedi színész még valahogy „elviszi a hátán" ezeket a bohózatokat - olyannyira, hogy azzal a bizonyos 65 százalékkal el lehet hitetni: a mi színházunk úgy jó, ahogy van. Tov^jib a kellékekkel: stabil pénzügyi helyzet. Mindenki előtt ismeretes, hogy a színházak működését az állami - központi és városi - költségvetés garantálja. A mi színházunk sem tudja eltartani magát bevételeiből, a szfnházbajárók pénztárcájából. S ha az első számú gazda, a város kulturális bizottsága és képviselő-testülete a színháznak adott milliók mellett - az igazgatói megbízás lejárta után egy pályázat kiírásával fejezi ki - jogszerűen és demokratikusan - elégedetlenségét, avagy megújítási óhaját, az már alattomos manóvernek (lásd: személyes ambíciók vagy politikai alkuk) számít? Egyébként pedig művészeti kérdésekben az effajta bizottsági véleményeket, testületi döntéseket - amint az utóbbi idők bizonyították - ki-ki aszerint ítélte szakszerűnek vagy dilettánsnak, hogy találkozott-e az ő meggyőződésével vagy sem. A köz véleményét ugyanis nemigen lehet egy testületnek képviselni, mert a köz véleménye nagyon eltérő, nagyon sokszínű. Egyfajta ízlést, álláspontot lehet képviselni, azt viszont - úgy gondolom - fel lehet vállalni politikai és személyes sandaságok nélkül is. A színház és a szabadtéri összevonása, mint anyagi csőddel fenyegető rém - szintén az általánosító, s ezáltal a jót-rosszat összemosva, egy részigazsággal argumentáló bizonyítások körébe tartozik. Egyfelől: mióta újraéledő kapitalizmusunkban a piacgazdálkodás mechanizmusa még a magamfajta „humán entellektüel" számára is érthetővé válik, azóta nem tartom elvetendőnek, hogy egy szolgáltató-gazdálkodó intézmény „több lábon állva" többfélével foglalkozzon, így ugyanis (urambocsá!) rövid távon ki tudja pótolni az egyik részleg hiányát a másikkal; hosszú távon pedig, ha nem is rentábilissá, de zökkenőmentessé teheti működését. Másfelől: nem volna jobb és kifizetődőbb, ha a méregdrágán előállított szabadtéri produkciók nem a fővárosban folytatnák diadalútjukat, hanem itt, Szegeden a kőszínházban? Másként fordítva a szót: nem volna jobb, ha a szegedi színház lenne a bázisa a szabadtérinak, s nem a pesti nagyszínházak? Különben sem összevonásról van szó (hogy pontosak legyünk!), hanem a művészi munka koordinálásáról - hiszen részben önálló tagozatok maradnának -, amit természetes módon követhet a technikai és gazdasági háttér összehangolása. Azt gondolom, hogy színházról lévén szó, inkább valamit - igényességet, esztétikai minőséget -, és nem valakit érdemes képviselni. Nóvák Mária Főszerkesztő úr, kedves Barátom! Szerdai lapszámotokban megjelent írásod indított e pár sorra, melynek közlésre alkalmasságát bölcsességedre bízom. E szomorú őszi napok a költőket elégia írására ihletik, mfg a közönséges halandókban az öngyilkosság gondolatát ébresztik, mely bennem is megjelenve, kedvenc lapunk Főszerkesztője tollából megjelent írással - „Ki képvisel kit?" - vitába szállni lettem bátor, kamikaze módra. Főszerkesztő úr a színigazgatói pályázat kapcsán a jelen idejű szlnházvezetést dicsérni, s a kulturális bizottságot temetni vélte szükségesnek. A színház dicséreteként említi - többek között - a stabil pénzügyi helyzetet, ami jelent egész pontosan a színház ez évre tervezett költségvetésében az összesen 307 millió forintból 36 millió forint saját bevételt, azaz 271 millió forint állami és önkormányzati támogatást, másik oldalról a színházvezetés „sikereként" az összköltség 11,7 százalékát (ami mellékesen a szabadtéri esetében az összköltség 35,5 százaléka). Megjegyzem, hogy mindezt alapvető fontosságúnak a megítélés szempontjából én ugyan nem tartom, de ha Főszerkesztő úr említi, a pontosság érdekében kénytelen vagyok számokban is jelezni a stabilitás összetevőit. Főszerkesztő úr döntő érve a közel százezer néző, akik a lábukkal szavaznak bizalmat a színházvezetésnek. Nos - mióta Polgármesterünk matematikus, különös vonzalmam támadt a számtan iránt - itt is szabad legyen egy kis számolást végezni. A nemzeti színház befogadóképessége 670 fő (ebből vonjuk le a kakasülő reflektorokkal takart részét) telt házzal legyen kereken 600 fő. A Kisszínház nézőhelyszáma lekerekítve 300 fő. A szezon tartson október l-jétől május 31-ig, azaz 8 hónapon át, ez 240 nap. Vonjuk le a vasárnapokat, s marad előadásra 200 nap. Innen már egyszerű szorzás a feladat: kőszínházi előállítására és a szabadtérin is előadására, ami könnyen beláthatóan csak a két intézmény szervezeti összekapcsolásával valósítható meg akadálytalanul. Vajon ésszerűnek tekinthető-e két szervezés, két jegyiroda, két műszaki bázis fenntartása (hogy • Jelenet a Svejkből. (Fotó: Nagy László) % Ny üt levél Ki kit nem képvisel? csak a legkézenfekvőbbeket említsem), fölös párhuzamos költségekkel ugyanarra a tevékenységre? Az írás végkifejtésével mégis tökéletesen egyetértek: ideje van illő komolysággal érvek és ellenérvek megméretésének, s a demokrácia játékszabályai szerinti döntéshozatalnak (csak azt nem tudom, hogy a demokrácia a személyes ambíciók és a politikai alkuk hiányában hogyan működik). Fogadd egyebekben őszinte nagyrabecsülésem kifejezését: Szilvásy László, a kulturális bizottság elnöke Kedves Dlusztus Imre! A kulturális bizottság tagjaként — de anélkül is - sorról sorra egyre szomorúbban olvastam a Ki kit képvisel? ctmü írást a Délmagyarország november 15-i számában, a főszerkesztő tollából. A Lapban elég gyakran kap fricskát sok mindenki, ami rendben is volna, hiszen a valamennyire „objektív igazság" képviselete mindig is elvárható az újságírótól, akár sértő másokra nézvést, akár nem. A szomorúságomat főleg az okozta, hogy a szerző a saját, igaznak érzett, értékmegítélő állítását (valami jó vagy rossz) abszolút igazságként közli az olvasóval a tudás, az ész, a véleménynyilvánítás és a nagy tapasztalatgyűjtő szerepkörébe helyezve magát, és ennek biztos tudatában veri el a port a városi kulturális bizottságon, és illeti azt mindenféle (általánosított) negatív jelzőkkel. Ebbe a szerepkörbe illeszkedés évek óta jól követhető a magyar sajtó bizonyos megnyilvánulásaiban, lassan talán visszaszorulóban. A szerénység, az alázat, a mások iránti tolerancia, mások megbecsülése (urambocsá, még akkor is, ha ez egy „szerencsétlen" bizottság) ebbe a mentalitásba aligha fér bele. Pedig megítélésből egyébként sem igazán ildomos konzekvenciákat levonni. Hogy valami jó vagy rossz, elég sikamlós terület (hát még a művészet terén!), és ilyen szubjektív érzések alapján bármiről és bárkiről azt állítani, hogy rosszul teszi a dolgát és érdemtelen e tisztségre, talán nem egészen igazul végiggondolt állítás. Lassan egy éve már, hogy a kulturális bizottság tagja vagyok. A kultúra terén jó pár éve dolgozom Szegeden, őszinte hittel, javító szándékkal, abból a meggyőződésből, hogy a kullúra segítségével javíthatunk világunk sorsán. Azt hiszem, a bizottságbeli társaim is valamiféle hasonló indíttatásból vállalták el ezt a feladatot. Egyáltalán nem állítja senki, hogy mi tudjuk a legjobb döntéseket hozni (annál mi jóval szerényebben gondolkodunk önmagunkról), de azt igen, hogy a legjobb megoldást igyekszünk keresni az adott helyzetben, így a színházigazgatóra tett javaslat kidolgozásakor is. Megbecsültségünk pedig jóval későbbi idők megítélése szerint alakul majd. Hogy mit tettünk jól vagy rosszul, annak következményei jóval később mutatkoznak meg. Mindezek miatt kissé elhamarkodottnak érzem a Főszerkesztő Úr ítéleteit és kinyilvánításait. Természetesen a magam részéről figyelembe veszem dörgedelmeit, hiszen a kritika a legjobb segítő lehet az optimális megoldások elérésében. Ezért én még köszönetet is tudok mondani ránk pazarolt figyelméért. Tisztelettel üdvözli: Dr. Szondi Ildikó, a Kulturális Bizottság tagja Igen Tisztelt Elnök Úr! > A Kortárs Balett előadásai mindig sikeresek Az egymás mellé beszélés klasszikus példáját reprezentáljuk, s ahogy elnézem Nóvák Mária hosszászólását, vele is. írásom ugyanis nem arról szólt, mint amire Elnök úr válaszolt. Sajnos gyakori jelenségre kívántam a figyelmet felhívni: arra, hogy a köz véleményét éppen azok nem képviselik, akiket a köz erre fogadott fel. Elnök úr pedig kifejti saját álláspontját a színházról és a pályáztatás menetéről. „A bomba a kapufán csattant!" - mondaná Knézy Jenő. Ha azonban ez azzal az eredménnyel jár, hogy a kulturális bizottság és a színházi vezetés közötti párbeszéd végre megindul, tekinthetjük a lövést akár gólnak is. Cikkem állításait változatlanul fenntartom. A színház jól, eredményesen működik, közönsége nagyszámú, többségük büszke a színházára - ugyanakkor a kulturális bizottságnak nincs koncepciója a színházról (nem fogalmazta meg elvárásait, nem értékelt), azaz nincs közmegegyezéssel elfogadott mérce, amihez képest megmondható, hogy a színház jól, vagy rosszul dolgozik. Az igazgatói pályáztatás során a bizottság véleménye homlokegyenest ellenkező a közönségével, ezért a bizottság legitimációja megkérdőjelezhető. A pályáztatás nem kiérlelt kulturális koncepció és a demokrácia elfogadott szabályai szerint, hanem személyes érdekek és ambíciók mentén történt. Az összevonás kérdésében nem kívántam véleményt formálni. Mindössze arra bátorkodtam a köz figyelmét felhívni, hogy a döntést súlyának megfelelő, komoly vita kellene, hogy megelőzze, amelyben felkészült szegedi szakemberek érvei ütköznek. Az elhamarkodott, a nyilvánosság kirekesztésével meghozott döntés - amennyiben nem találja el a későbbiekben kialakítandó központi megoldást - visszavonhatatlan, vagy csak nehezen, hosszú munkával korrigálható helyzetet teremthet. A bizottság, miközben a színházi intézmények összevonására törekszik, arra a hazardőrre emlékeztet, aki a közös pénzzel ül le a rulettasztalhoz. Csúnya dolog - bár el kell ismerni, a nyerésre is van esély. Mégis azt gondolom, hazardírozni csak saját kontóra lenne szabad. Sajnálatos, hogy az összevonást előkészítő határozat terve már a közgyűlés elé kerülhet, miközben az érvek nyílt ütköztetése még mindig várat magára. E sietség mintha azt látszana igazolni, amit előző írásomban felvetettem: a farka csóválja a kutyát. Végezetül lenne néhány jelentéktelen észrevételem Elnök úr levelére. Az „egyszerű szorzási feladatnak" aposztrofált statisztikai mutatványért fogadja Elnök úr őszinte elismerésem - magam csak egyszerű bölcsész lennék -, de legyen szabad megjegyeznem, hogy Elnök úr figyelmét elkerülte az a tény, hogy a színházban is heti két szabadnappal kell számolni. Van továbbá minden premier és felújítás előtt néhány nap, amikor nincs előadás. Ezt a szegediek főpróbahétnek hívják, ilyenkor a készülő produkció délelőtt és este is próbál a bemutatóra. A szorzás egyébként álomba illő végeredményt produkál 180 ezer néző, amit Elnök úr szerint már lehetne sikernek értékelni, majdnem Szeged összlakossága, beleértve a csecsemőket és az aggastyánokat, de a Nagyáruház elótt valutázó polgártársainkat is. Kétségtelenül igen kívánatos lenne, ha a város ennyi kulturált, színházba Járó polgárral dicsekedhetne: azonban lássuk be, ezt minimális követelményként, ráadásul utólag, a színház elé állítani: túlzás. Merem remélni, hogy Elnök úr további számításai közelebb járnak majd a realitásokhoz, mint az „egyszerű szorzási feladat". A számokhoz hozzájárulásként megkértük a színházi közönségszolgálattól a kimutatást a szeptemberi és októberi látogatottságról, ami 80 százalékos. További nagyrabecsüléssel: