Délmagyarország, 1995. október (85. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-30 / 254. szám

HÉTFŐ, 1995. OKT. 30. • Kisimre Ferenc jelenti Amerikából Toledóban Délmagyart lobogtattak Amerika mindig tar­togat valamilyen meg­lepetést. Nettünk ezt testvérvárosunk, Tole­do tartogatta. A múlt hét végen érkeztünk meg Detroitba, ahol stílusosan a Délma­gyarország egy ko­rábbi számának lo­bogtatásával köszön­tött bennünket Bálint Erzsébet, a Toledái Testvérvárosi Iroda igazgatóhelyettese, Judy Balogh, Szeged Toledo testvérvárosi bizottság elnöke. Persze, nem csak ez volt a meglepetés, hiszen a toledói magyarok vendégszeretete messze földön híres, hanem az is, hogy azonnal, még akkor este belecsöppentünk egy szü­reti mulatságba, amelyet a Szent István iskolában tartottak itteni magyarjaink. Újlaki Pé­ter szenátor úr azonnal be is mutatta a kis magyar különít­ményt - dr. Mező Tamásnét. a Dél-alföldi Népművészeti Egyesület elnökét, Tóth Sándor szegedi szobrászművészet és feleségét, Ilonát, valamint a Délmagyarország munkatársát. Az igazi meglepetés tulaj­donképpen toledói látogatá­sunk másnapján ért bennünket. Házigazdáink kivittek bennün­ket egy indián fesztiválra, ahol az USA és Kanada indián tör­zsei tartották hagyományos évi találkozójukat. Nos, valaho­gyan kitudódott, hogy a hatal­mas csarnokban külföldiek, eu­rópaiak, mitöbb magyarok is vannak, indián barátaink a te­rem közepére invitáltak ben­nünket és el kellett táncolnunk velük a barátság táncát! Tartott vagy tíz percig ez az örömtánc, meg is tettünk minden tőlünk telhetőt, nehogy szégyent hoz­zunk az általuk még nem is­mert, de most barátságot kötött magyarságra... Aztán véget ért a tánc, amelyet a több száz kü­lönböző színű és tollazatú indi­ánnal lejtettünk, s akkor odajött az összes terembéli törzs kép­viselője és kezet rázott velünk. (Míg a Csendes Bölény irokéz és Szirti Sólyom sziú törzsfő­nök között araszoltam előre, arra gondoltam, hogy mi lesz, ha én ezt a klubban elmesé­lem!...) Egyébiránt Toledo készül a testvérvárosi jubileumra. Öt évvel ezelőtt írták alá a két vá­ros képviselői a testvérvárosi szerződést, s most a toledói Magyar Klubban emlékeznek erre a dátumra. Október 27-én este az. említett egyesületben lépett fel az erre az alkalomra érkező Sándorfalvi Citerazene­kar, valamint a velük tartó négy-népi táncos is. Az est fé­nyét mindenképpen emelte, hogy a magyarországi vendé­geken kívül jelen voltak a test­vérváros vezetői is. Ezen az es­ten emlékeztek meg Eleanor Kahle-ről, aki annak idején alá­írta az amerikai város részérói a testvérvárosi együttműködés­ről szóló dokumentumot, s idén augusztusban hunyt el. • A tudósítás a Castello Hun. Kft., az Interagent Co. Biztonsági, Szervező és Tanács­adó Társaság, a Morton's Utazási Iroda és a Magyar Kisebbségi Információs Egyesület támogatásával jött létre.) Királynői telefonbetyárkodás Fejek a porba" A csütörtöki incidens nyo­mán, amelyet péntek este az udvar is kényszeredetten meg­erősített, komoly palotabeli vizsgálat indult a rendkívül kí­nos malőr felelőseinek meg­állapítására, sőt, szombati hí­rek szerint a brit kormány az esettel kapcsolatban „megke­reste,, Ottawát is. Az ügyet ál­lítólag személyesen Fülöp her­ceg, az uralkodó férje vette kézbe, kijelentve, hogy „feje­ket akar a porban látni". A királynővel bolondját já­rató-kanadai diszkós - aki a 17 perces csevej részleteit leját­szotta műsorában is — a lapok által részletesen közzétett be­szélgetésben „mélységes tisz­teletéről" biztosította II. Er­zsébetet, s - mint kanadai mi­niszterelnök - szinte könyör­gött neki: tévébeszédben bíija jobb belátásra a francia ajkú Québec tartomány elszakadni kívánó lakóit. Pierre Bras­sard, alias Jean Chrétien Ígé­retet is kapott erre az uralko­dótól. Szombati londoni véleke­dések szerint az eset nagy vesztese valószínűleg a király­nő személyi titkára, Sir Róbert Fellowes lesz, akitől nemhogy a palota személyzete, de még a királyi család egyes tagjai is rettegnek. Sarak Ferguson, mindenki Fergie-je, András herceg különváltan élő neje már korábban is csak mint A boldog londoni bulvársajtó, de még a méltóságteljes The Ti­mes is első oldalas elemzésekben taglal­ta szombaton: mi­képp tudhatott egy montreali rádiós le­mezlovas - magát a kanadai miniszterel­nöknek kiadva - a Bucking ham-palota királynői lakosztályá­ba „behatolni" tele­fonhívásával, s ne­gyedóránál is hossz­abban csevegni II. Er­zsébettel a québeci függetlenségi népsza­vazásról. „Bellows" (ordítozó) emleget­te Fellowest, akinek nyers el­lenszenve egyöntetű vélemé­nyek szerint alapvető szerepet játszott a hercegnő eltávolítá­sában az udvarból. Palotabeli források szerint ezúttal csalatkozniuk kell azoknak, akik II. Erzsébet közismert humorérzékétől vár­ják a vihar elcsitulását, hiszen - úgymond - most az uralko­dó személyéből csináltak bo­londot, s „ez nem tűrhető". Brassard egyébként szomba­ton a Buckingham-palotába küldött faxüzenetben követte meg a királynőt a telefonbe­tyárkodásért. Lelekelemzö készülék A Sony japán elektronikai cég ötvözni kivánja a korszerű elektronikát a tradicionális keleti orvoslással. Egy eddig titok­ban tartott terv szerint olyan pulzusérzékelő készüléket fej­lesztenének ki. amely nemcsak az egyén fizikai, hanem lelki állapotát is képes „mérni". A pulzusérzékelés a keleti orvoslás alapvető művelete, amelyet ma is gyakorolnak Dél-Koreától, Japánon át Kínáig. A szakma mesterei képesek a pulzus alapján diagnózist adni az egyének egészségügyi kockázatairól, sőt a jóslataikat is részben erre alapozzák. Mint a Sony programcsoportjának ve­zetője elmondta, a társaság eddig 10 millió dollárt költött a lé­lekelemző high-tech készülék kifejlesztésére, de azt nem em­lítette, hogy a készüléket mikor dobják majd a piacra. (MTI) • Tíz rövid nap> Sydneytöl Sydneyig Ausztrália, az ötödik kontinens A kikötő látványnak sem utolsó Az uszodában a magyar pólós lányok (is) sztárok voltak PANORÁMA 11 A két címet kéretik komolyan, tehát szó szerint venni. Az egyiket azért, mert szűk másfél hét valóban csak arra elég, hogy egy idegen a 130 kilométer átmérőjű világváros, Sydney keleti feléből eljusson a nyugatiba, a másikat pedig azért, mert e sorok írója, a történelem logikájától (ki tudja, van-e ilyen egy­általán?...) némiképpen eltérve, Európa, Afrika, Ázsia és Amerika meglehetősen felületes feltérképezése után repülhetett el a Csendes- és az Indiai-óceán közé szorult földrészre, Ausztráliába. Mondják, az igazán nagy kalandokra illik készülni. S nem is annyira kétpengéjű borotvával meg csinos kis zoknigyűjteménnyel, mint inkább információktól hem­zsegő útikönyvekkel. Feltéve, hogy vannak. Mert bármilyen hihetet­len, indulás előtt a régióköz­pontnak csúfolt Szeged bel­városában három, papírsza­gú bolt dolgozói is azt ecse­telték: létezik ugyan pár, Ausztráliáról szóló kiad­vány, csak nem itt, hanem valamelyik pesti raktárban, ahonnan meg kell rendelni azokat, és egy héten belül, talán... Na, ezért lepődtem meg kissé (legalábbis úgy csinál­tam, mintha ezen csodálkoz­ni kellene), amikor Sydney szélén betértem egy parányi üzletbe, és észrevettem a tér­képeken és vaskos köteteken is virító sárga betűket: HUNGARY. '95 októberében nagyjá­ból ennyi (a légvonalban mért 10 000 mérföldet most hagyjuk) atávolság" a Dél­Alföld és Uj-Dél-Wales kö­zött. • Tényleg, Önöknek mi ug­rik be Ausztráliáról? Gyaní­tom, a középiskolai földrajz-, biológia- és történelemórá­kon gondosan megszűrt törzs­anyag maradványa. Az, hogy ebben a hét és fél millió négyzetkilométeres ország­ban erszényükben turkáló kenguruk és koalák kerge­tőznek (na, ez azért túlzás...), s hogy ezen a hatalmas terü­leten alig 18 millió ember próbál meg alkalmazkodni az északi tájak trópusi ég­hajlatához, vagy épp a délen támadó hóviharokhoz. Tán még az is dereng, hogy a si­vatagok mellett réz- és gyé­mántlelőhelyek is akadnak, nem beszélve a természet többi, ügyesen rejtőzködő ajándékáról. És persze a dicső múltból is van mit felidézni. A felfedezésre szakosodott angolok és hollandok sajátos párviadaláról, James Cook 1770-es partraszállásáról, a brit fegyencek szisztematikus betelepítéséről vélhetően so­kan olvastak már, csakúgy, mint a japánok világháborús fenyegetéséről és a napja­inkban egyre nyilvánvalóbb amerikai orientációról. Ausztrália egyébként ma már az ausztráloké. den hibájával és erényével együtt. A hatvanezresre be­csült ausztráliai kolónián belül - éppen ezért - illik megkülönböztetni negyven­ötösöket, ötvenhatosokat és „újakat". Bevallom, számomra az utóbbiak voltak a legérdeke­sebbek. S. T. például alig néhány éve kérvényezte, hogy kiván­dorolhasson Sydneybe, fele­sége és két gyermeke társa­ságában. Itthon százezreket keresett, saját házában és kocsijában élte mindennap­jait, mégis menni akart. Azt mondta, nem kért abból a demokráciából, amelyiknek már a kezdet kezdetén ta­xisblokádtól kellett rettegnie. Ma az állami televíziónál gyártásvezető-operatőrként keresi a kenyerét, és elége­dettnek látszik. Attól függet­lenül, hogy nemigen jár a magyarok közé. Sokallja a harminchárom klubot. Tehát a széthúzást. Igazságtalan lennék, ha ebben a rendhagyó visszapil­lantásban nem szentelnék egy kis felületet női vízilab­da-válogatottunknak, annak a csapatnak, amely nélkül most aligha emlékezhetnék az ausztráliai szép napokra. Mint ismert, a világkupán „csupán" harmadik lett dr. Tóth Gyula együttese, ám emiatt cseppet sem szomor­kodott a szentesiek szakállas pólószimbóluma. Ő ugyanis tudja, hogy a 2000-es olimpi­ára a rendező „auszik" be­csempészhetnek három új sportágat. És miért épp arról a játék­ról feledkeznének meg, amelyben jelenleg ők a leg­kiválóbbak? Réthi J. Attila Az operaház épülete a sós vízről nézve is csodás Sydney akár Amerikában is lehetne Mégis, mi tetszett a leg­jobban? Ezt kérdezik az is­merősök, őszinte kíváncsi­sággal, tehát úgy, mintha nem sejtenék, hogy egysze­rűen lehetetlen egyetlen do­logra rábökni, és azt monda­ni: Sydneyben vitán felül az operaház (a tévétorony, a ki­kötő, a kaszinó, a hölgyek mosolya, bármi) volt a csú­csok csúcsa, az érzések érzé­se. De ha valamit minden­képpen muszáj kiemelni a sok-sok élményből és „szemrevalóból", hát én arra a hídra szavazok, amelyik még el sem készült Darling Harbourben. Ezt, ugye, meg kell ma­gyarázni. A Hotel Grand Mercure ablakából korán reggel és késő este ugyanazt láttam: megfontoltan mozgó darukat és szorgosan betonozó mun­kásokat. Mindnyájan az órá­ról órára szépülő új hidat szolgálták. Olyan lelkesen, hogy jó volt nézni őket. Az­tán valamelyik újság megírta a lényeget. A kivitelező a szerződésben vállaltaknál két hónappal hamarabb, és nyolcmillió dollárral olcsób­ban (!) szeretné átadni a megrendelőnek - tehát a vá­rosnak - a függőhidat. Elkeseredtem. Eszembe jutott a szegedi­ek lezárt hídja... • Nem lehet elégszer han­goztatni: a magyar a világ másik végén is magyar, min­Kenguruk, duóban Cápafej, szólóban

Next

/
Thumbnails
Contents