Délmagyarország, 1995. október (85. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-21 / 248. szám

SZOMBAT, 1995. OKT. 21. Hatéves köztársaságunk ÜNNEP 11 Nagy Figyelemmel ültem a tv képernyője előtt hat éve, amikor felhangzott a KÖZTÁRSASÁG kihirdetése. Mintha valami bilincs hullott volna le egy ország csuklóiról. Tele volt a levegő várakozással és reménységgel. Azt hiszem olyan élmény volt bennem, mint amikor sok-sok borús, esős nap után újra felragyog a nap. Kihirdették a lelkiismeret- és vallásszabadság törvényét. Annyi megalázottság és mindenbe beleszólás, sőt mindenbe belekötés után végre van jogom kereszténynek lennem, van joga a híveknek a templomhoz, a fiataloknak kiscsoportokban vitatkozni a hit igazságairól. Pedagógusainknak nem kell letagadniuk, hogy hisznek Istenben, és beléphetnek állásvesztés nélkül a templomokba. Végre szabad választás. Az ment el, aki akart, és otthon maradt, aki akart. Nem lett 99,8 százalék. Valós állapotot mutatott az akkori végeredmény. Remények, Gyulay Endre hátha élni is tudunk a szabadsággal. A 40 év után, a régi pártszemponti kiválasztottság miatt alig volt, aki tanulmányai alapján értett a politikához, kivéve azokat, akik az előző kor kegyeltjei voltak és alig volt, aki élni tudott volna a demokráciával. Törvények Nemzeti nagylékünk Eltűntek a háztartásból a biztosítótűk. A rendszerváltó, demokratikus - és féllegális összejövetelekhez kellettek. Hogy a kitűzőket föl lehessen rakni. És egy nyirkos, pártállami reggelen - az ország fölött az égbolt csökken! - a családanya őrjöngve kezd vadászni egy, csak egy biztostűért az egész lakásban. Hová lettek? Igeeen, a demokraták?! Nehogy még egyszer halljak a demokratákról! így kezdődött. Aztán a keletnémetek itt, Budapesten, az ösztönös falrombolók ott, Berlinben. Közben drótvágás a nyugati határon, s a nagy partner mindezt lábhoz tett Brezsnyev-doktrinával nézte, holott be se kellett volna jönnie, elegendő lett volna mindenütt csak kijönni - a laktanyákból. Utána kijött, és elment. Előtte még, 1989. október 23-án, Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Megszabadultunk? Vagy csak visszaállt az eredeti állapot azzal, hogy a világforradalom nyugati pajzsából megint a nyugati kultúra keleti erőssége lettünk? Kivonult az életünkből a Varsói Szerződés. Bevonulunk a NATO-ba? Játsszunk a tűzzel néhány mondatot! Az orosz tábornokoknak mostanában nagyon sok a szabad kapacitásuk. A rakétáik céltalanul néznek a semmibe. Alig várják, hogy a létüknek újra célja legyen? És igaz ugyan, hogy a NATO-tagsággal nem jár kötelezően együtt, hogy az ember atomrobbanófejeket tartson a kertjében, de az ilyen örök túlteljesítő nyomorultak, mint Szlovákia, Magyarország, a lengyelek, s a csehek is, soha nem ismertek mértéket. Miért épp a NATO atomrakétáinak tudnának ellenállni egy olyan helyzetben, amikor ugyanazokat a rakétákat nagy büszkén még a sajátjuknak is nevezhetnék? Hány pudos kő esne le Moszkva tábornokainak szívéről, ha ezekbe a kiszolgáltatott országokba atomfegyver érkezne, és rájuk állíthatnák azokat az orosz rakétákat, amelyeket korábban Nyugat-Európára irányoztak? Zelei Miklós 1956, 1990 - egyik dátumot sem szabad elfelejtenünk, amikor a nyugati segítséget tesszük mérlegre. Ötvenhatban az oroszokkal már rég megegyeztek, hogy hagynak bennünket a táboron belül kivérezni, amikor a kinti rádiók még mindig ellenállásra buzdították a szabadságharcosokat... Ugyanez történt 1990ben is. A buzdítás megvolt, de a gazdasági fellendüléshez szükséges adósság-elengedés, átütemezés már elmaradt. És a pénztelenség bilincsében újra foglyok vagyunk. A két történelmi dátum emlegetése a NATO kapcsán azért fontos, mert meg kell próbálnunk odalátni, ahová a tekintetünknek nincs szabad útja. Hátha célpontnak kellünk csupán az Észak-Atlanti Szervezetben? Itt nálunk se Észak, se Atlantióceán nincs. Miért kellünk mi oda? Újra puffernek, ütköző zónának, de ezúttal nem nyugatról kelet, hanem keletről nyugat felé? Ha ellenben nincs itt erő, a tettre kész orosz főkatonák attól sem nyugszanak meg. Akkor arra kapnak kedvet, hogy a maguk befolyásának nyerjenek nálunk teret. A semlegességet itt, ahol annyi a zűr, a bizonytalanság, a kiszámíthatatlan helyzet, nehéz elérni. Mi a megoldás? Egy olyan nyomortelepen, ahol négy éven át Jeszenszky Géza komolyan külügyminiszter lehetett, erre a kérdésre nincs válasz. Mi van? Köztársaság van. És újra van ziherájsztű, de dögivei. Most már azonban a kutyának se kellenek. Kár. Zalai Miklós újságíró seregével kellett volna a múltból átvezetni az országot. Hősies munka folyt a Parlamentben. De érződött a 40 év beidegződése, aki mint vezető élen állt, úri gesztussal hitt a régieknek, akik lehetőségük szerint akadályozták tervei megvalósításában, mint a taxisblokád stb. Bár a megszálló hadsereg kivonult, a régi magyar „betegség" még így is előjött, a széthúzás, pártocskákra szakadás. Segítette ezt az a szabadság, amelyet nem élvezhettek akkor, amikor egy-egy ellentmondó viccért is lehetett a bíróságokon 2-3 évet kapni. A látszatértékek többre becsülése is előjött, hiszen az abortusztörvény a mai önző érdeket tartotta elsődlegesen szeme előtt, és nem az ország jövőjének érdekét. Ebben az összevisszaságban, látva a múlt „kísértését" jött a számonkérési hangulat felszítása, a III/III,-a jövőbe kilátásba helyezett felelősségrevonás. És vele a régiek, köztük a kisemberek félelme, mi lesz velünk. Antal József miniszterelnök halála, mint nagy veszteség, még tetézte a dolgokat, hisz bölcs politikája, világos látása sok mindennek méregfogát ki tudta húzni. A szélsőségek feltárása és értékelése, a hol ide, hol oda mutogatás, a hol erre jó, hol amarra, hol itt a veszély, hol amott, pedig a médiumok - talán így jellemezhetném - felelőtlen játéka, érdekek szerinti kiszolgáltatottsága keltett, a nem mindig tárgyilagos hírközlés, hanem inkább az elfogult magyarázatai által pánik hangulatot. Azt hiszem, hogy mind a szenzáció hajszolása, hogy több olvasójuk legyen, mind azok érdeke, akiknek pénze vagy más befolyásoló „hatalma" volt a média emberei felett, nagyon sokszor nagyot vétettek az ország és lakói ellen. Ekkor jött az új választás. Új emberek, új próbálkozások. Új ellenzék. De továbbra is széthúzás, apró pártok által újra szétzilálódás, a gazdasági nehézségek előtérbe kerülése, nehezebb életkörülmények stb. Jól éltünk a szabadsággal? Nem. De annál mégis jobban, mint a 40 éves „szolgaságban" . De tanultunk-e demokráciát, szabadsággal élni is tudást? - Azt hiszem erre a választ a következő évek fogják megadni! Lesz-e valódi összefogás? Valóban a magyarok ügye és nem a pártok ügye lesz a legfontosabb minden vezető részére?! Zsebét és érdekét, hasznát és előrejutását keresik-e az itt élő emberek vagy az ország és minden magyar érdekét?! Önzők vagy áldozatot is vállalók, összefogók vagy széthúzok, magyarok vagy más jól szituált népeknek önként szolgálók lelszünk-e?! A jövő még előttünk van és a kezünkben van, rajtunk múlik! Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök A

Szűrös Mátyás által kikiáltott Köztársaság vállalja 1956 eszméit és örökségét. A nép emlékezik, s nem felejt. Nem felejtette el '56 azon „antifasisztáinak" nevét, akik ütöttek, rúgtak, vertek, s nyakára hoztak egy hadsereget, amely egyszer már „felszabadította" Magyarországot a magyarok alól. A nép nem felejt, de ha szükségét érzi, képes akár az ország házába is beszavazni az egykori rabtartót, magányra kárhoztatva a lyukas zászlók lengetőit. A nép bölcsnek tudja magát, mert nem hiszi, hogy lyukas zászlóval gazdasági csodát lehet tenni, ám van olyan fineszes, hogy kiakolbólintsa a Parlamentből azokat, akik a nép történelmi amnéziájárajátszanak. A Köztársaság politikai rendszere stabil, működik. Működtetőik igyekeznek, pártállástól függetlenül, megőrizni az intézmények tekintélyét. De az ünnep óráiban mégis azt kell hangsúlyoznom, hogy a politikai elitek a rendszerváltás első pillanatától kezdve folyamatosan félnek a kormányzottaktól. Az első parlamenti ciklus ellenzéke félt a nép „fasizálódásától", lincseléstől, antiszemitizmustól, a szélsőjobboldali percemberkék tömegtámogatottságától. A népszerűségét vesztő kormány. viszont a nép „posztkommunista" beállítódásában és nosztalgiáiban, egy kádárista restaurációra való hajlamában lelte meg a magyarázatot. A „liberálisoknak" aztán rá kellett jönniük, hogy illőbb és ésszerűbb nem rettegni a népet, ha már az a hatalomba segítette őket, az ellenzékbe szorult „nemzetiek" pedig egyre nagyobb lelkesedéssel fedezik fel az agyamosott magyar nép bölcsességét és tisztánlátását. De mire a félelem? A taxisblokádot leszámítva, Magyarországon nem volt komolyabb radikális megmozdulás. Nem robbantak ki zavargások, nem folytattak kormányrengető országos vagy tömegsztrájkot, a parasztok nem borítottak fel kamionokat és nem égettek autógumikat a kormányzati hivatalok A félelem népe (1956-1995) Löffler Tibor előtt, Borsodban nem kellett szükségállapotot kihirdetni, nem törtek ki faji zavargások a keleti végeken, s a kormányzat nem kényszerült rohamrendőröket kivezényelni a felbőszült tüntetők fékentartására. A magyar politikai kultúrának éppen a passzivitás a sajátossága. Ez egyben a gyengéje. A mindenkori döntéshozók felkészülnek ugyan a lehetséges következményekre, de a választandó döntési alternatívák kidolgozásakor nyugodtan kalkulálhatnak az érintettek tétlenségével vagy beletörődésével. Egy magyar ápolónőt ezerszer is meg lehet sarcolni a nevetségesen alacsony bérekkel, mert az ápolónő nem sztrájkol. Egy-két kivételtől eltekintve így van ez majd' minden társadalmi csoportnál. A kormányzók a legkisebb ellenállás felé törnek, mert buták lennének nem azt tenni. Mert hagyják őket. A kormányzati döntés nem a tényleges érdekek eredője, mert nem a valóságos szükségletek és igények kompromisszumán nyugszik. Talán érzi is ezt mindenki az államélet bástyáin belül. Talán épp' ezért a félelem, hiszen nem tudni, melyik társadalmi csoportban milyen érdekek és indulatok munkálnak. Aki egy kicsit is végiggondolja a lehetséges döntések lehetséges következményeit, az számol a társadalmi robbanás lehetőségével. A lehetőséggel. De nem a realitásával. Ezért nem születnek meg a konfliktusoktól megtermékenyült kompromisszumok. Nincs, aki azt mondaná, hogy nem, most már elég volt. Inkább mindenki kerüli a konfliktust, és a másik lehetséges lépéseit mérlegeli. Amibe beleférhet minden. Lincselés és robbantás, barna eső és pufajka, minden, amiről beszélnek, amitől egyáltalán félni lehet, de amit aztán nem lépnek meg. Jellemző, hogy a nyilvános vitákban rendre visszatér a „forró ősz" félelme. A „populizmus" szavába szinte már az „apage, Satanas!" ördögűző erejét plántálták. És egy magára valamit is adó publicista nem kezdheti mással a cikkét, mint .félő, hogy..." Eljött október második fele. Amikor e sorokat írom, nem tudhatom, hogy a 22-i kormányellenes tüntetéseknek mi lesz a kimenetele, bukik-e a kormány, használnak-e könnygázt a tömegoszlatásra, vagy a megszokott mederben zajlanak-e az események. Abban azonban biztos vagyok, hogy akárkik is vonulnak az utcára a rettegett nép közül, a kormány mellett vagy ellenében, a félelem vagy manipuláció bélyegét lemoshatják magukról. Ahogy '56 októberében is skandálta a tüntető tömeg: „Függetlenség, szabadság nem vagyunk mi fasiszták!" Löffler Tibor politológus, JATE Méllázlattunk volna forradalmai csinálni? Lassan négy évtizede lesz, hogy méltóztattunk. Nem mi, nem ti, nem ők. A forradalmat nem csinálják. A forradalom születik, teljes fegyverzetben pattan elő. Ötvenhat forradalma fogolylázadás volt. Végsőkre elszántak eszeveszett fölkelése az eddigi történelem legfélelmetesebb sziklabörtönében. A kinti világ szűkölve rettegett e sziklabörtön önzőitől. És egy pillanatra mégis mintha fölcsillant volna a remény. A szikla mélyén tektonikus morajlások ébredeztek, s úgy tűnt, hogy talán a kinti világ szemén is tisztul a hályog egy árnyalatnyit. A remény természetesen hiúnak bizonyult. A vérbe fojtott fogolylázadást több mint egy emberöltőn át követte rágalomhadjárat és agymosás. Ki merte volna azt gondolni, hogy a hamuvá omlott máglyák mártírjai tovább énekelnek? 1956 hőseinek emlékműve a 30l-es parcellában. (Fotó: Enyedi Zoltán) Simor Ferenc Több mint egy emberöltő! Még geológiai mértékkel mérve is időtartamnak bizonyult. A sziklabörtön hajszálrepedéseiben, amelyeket ötvenhat robbanása keltett, az élet makacs karsztvizei olyan járatokat mélyítettek, amelyek - mint kiderült - az egész szilárdsági szerkezetet homokvárrá silányították. S a nép, az istenadta nép? Az biztos volt, hogy forradalmat csinálni nem méltóztatik. A kis pénz, kis foci szellemében nevelkedtek. Baksiskéregető bennszjilött gyermekek illúzióival kedélyeskedtek nyugat felé. Más faj állott a kihunyt helyére. Akik az ellenzéki kerekasztalokhoz ültek mégsem nagyon ismerhették e fajt. Nem alkudták volna ki a kétharmados törvényeket a maguk minimális belebeszélése érdekében, ha kicsit is ismerték volna. Hiszen az nyilvánvaló volt, hogy egy árnyalatnyilag is szabadnak nevezhető választáson ez a nép minden eddigit el fog utasítani. A kerekasztalok körül ülők viszont makacsul alkudoztak. Miként nyilvánvalóvá lett: későbbi saját lehetőségeik, és a maradék nép ellenére. Még az a szerencse, hogy senki se tudja, ki ültette őket a kerekasztalok köré. Még az a szerencse, hogy semmiféle legitimitása sincs az alkuiknak, amelyeket a nyílt elnyomó, cinikus helytartóival kötöttek, és amelyek azóta is a vazallusok zsiványszabályzatainak áthághatatlan és átvághatatlan liánjaival buktatnak el minden határozott lépést. Más faj állott a kihunyt helyére, amely a vazallusok utódai között baksisosztónak képzeli még most is a régi kedves, világhódító spanyolok és portugálok módszereivel érkezőket és menedzsertanfolyamot végez, hogy szalonképes lehessen a komprádor kapusfülkéjében. Most itt tartunk. Zörög a papír a másfél emberöltővel ezelőtti fogolylázadás hivatalos ünneplésein. Egyre kevesebben emlékszünk, hogy az elpusztultak sárga csontjain feszes, fiatal hús feszült, a zörgő koponyák elszánt tekintetű fiúk, pirospozsgás, szép leányok arcát viselték. De mi ott motyogjuk sírjaik között Ady Endre kérdéseit: Meddig lesz még úr a betyárság És pulya had mi milliók ? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregély-fiók? Motyogva botorkálunk, de tudjuk, hogy a verset Ady akkor még így fejezte be: Bús koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk. Holnap már minden a mienk lesz, Hogyha akarunk, ha merünk. Dr. Simor Ferenc