Délmagyarország, 1995. október (85. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-11 / 239. szám

yitunk! Egyike a legszebb és legnagyobb áruházaknak! m TAPÉTÁK, U PADLÓBURKOLÓK B SZERSZÁMOK Óriásiszínes választék! Minden valában alacsony áron! Minden azonnal vihető! TTL-SZENZÁCIÓ SZEGEDEN! V/ A _ • / ATM** 'femf-''-, Yits i r ti 0 i " \, -1. 1 í S 11.. zi'-f 1 1, ii 1 r? J V MIOH. Ili Jtd ! Míj —' *,É Mérete vágott, minőségi szőnyegek ,M NAGY VÁLASZTÉKBAN Tapétavágó kés Mim spaklikészlet PVC-padlók, 2-3-4 m Ft/db rvr Ft/db Ft/m2-től! nagy Bordázott filc szőnyegpadló HIHETETLEN ÁRON: QQA OOU Ft/m2 Hurkolt szőnyegek lff|lll Előszobai Tapéták Ft/m2-töl Ft/db-töl Ft/tekercs ártól F.LV/LF ÉÉÍdáMÓI SZEGEDEN, A PIROS CSARNOKBAN! I Kényelmes Szeged, Vásárhelyi Pál u. 3-5. Tel.: 63/322-545 \ mindenhol! SZERDA, 1995.0KT. II. HAZAI TÜKÖR 11 Régi idők kávéháza.. Tízéves produkciót eleve­nített fel a Bartók Pódium sorozatában négy egykori vándorszínész - ma: Marik István rádiós, Lang János rá­diós, Bálint Zsolt televíziós és Bicskey Lukács színmű­vész. A pódiumdarab a Ká­véházi elégia címet és a Tor­pedó bácsi meséi alcímet vi­seli és elejétől végig Tóth Árpád-írásokból állították össze (a rendező: Marik Ist­ván). Azonban, mint a két cím is sugallja, a színpadon történtek legalábbis felfor­gatják a bús homállyal ita­tott, régmúlt ködétől kéklő, vagyis a szokványos Tóth Árpád-pódiumműsor szabá­lyait. Ami a játékot illeti, elő­ször is nagy stílusbiztonság kellett ahhoz, hogy Tóth Ár­pád mindenki által ismert, mély világú verseit alig is­mert, kupiészerű verseivel és iróniatelt rövid írásaival tár­sítsák. Aztán rendkívül in­tenzív játék és találó zene kellett, hogy kávéházzá tud­janak változtatni egy nem éjrpen illúziókeltő színpadot. És jókora bátorság is kellett, .. (Fotó: Nagy László) hogy a nagy versek után fel­felvillanyozott klasszikus kabarépoénok közé ízig Vé­rig groteszk motívumokat iktassanak be. Néhány nem túl jelentős döccenőtől elte­kintve, a produkció fergete-, ges volt. Csaponghatott « mélabútól a rumliig, az clvá*' ­gyódástól a csúfolódátajg, 5 ugyanott maradt: egy százig-'; eleji kávéházban. Marik Jut­ván versmondása szépen töltötte a versek terét; úgy mondta a verseket, ahogyan egy kávéházban verset lehet mondani, s ezzel elkerülte, hogy az előadás egyik fele kabaré legyen, a másik meg irodalomóra. Bicskey Lu­kács és Lang János bravúro­san bújtak egyik szerepből a másikba, játékuk teli volt mozgással, több zenés szám poéngörgeteggé változott kettejük alakítása nyomán. Ha a zongoránál ülő Bálint Zsoltot is hozzávesszük, ki­tűnő kávéházi kabarépáros válnék belőlük. Nem is tudom miért szü­netel ez a műfaj. Panelt Sándor őseink nyomában aki tizennéggyel lett köny­nyebb. Szerencsére ez nem viselt meg egyikünket sem olyan mértékben, hogy bele­betegedjünk. Csupán egy társunk sérült meg, leesett a lóról, ezért neki meg is kel­lett szakítania az útját, és előbb visszatérni Magyaror­szágra - folytatta az élmény­beszámolót a túra parancs­noka, miközben egy kedves kis puli szaladgált körülöt­tünk. - Ő Baskirka - mutatta be a Budapesten banktisztvise­lőként dolgozó-41 éves Baka Virág a kiskutyát. - Kint, pár hetes korában kaptuk ajándékba. Azóta jóban, rosszban velünk volt. A délutáni emlékparki ün­nepi programra készülődő utazók közül még a legfiata­labbal, a 19 éves Diószegi Edinával váltottunk néhány szót. A talpraesett fiatal lány, aki mindössze egyéves lovaglói múlttal vállalkozott az erőpróbára - társai szerint is -, példásan megbirkózott a nehézségekkel. Mint el­mondta: nem félt útközben, pedig lövöldözésbe is „bele­keveredtek", sőt egy éjjel rablók támadtak táborhe­lyükre. Ám az őket mindvé­gig kísérő testőröknek és ter­mészetesen saját lélekjelen­létüknek köszönhetően, na­gyobb baj nélkül megúszták ezeket az incidenseket. Sőt, a nyomukban haladó kolera­járványt szintén sikerült megelőzniük, így ha fáradt­ságukat - a még hátralévő ötnapi út után - otthon, Bu­dapesten teljesen kipihenik, akkor már csak a szép emlé­kek maradnak meg és bizto­san sajnálják majd hogy vé­get ért életük talán legna­gyobb kalandja. N. Rácz Judit A nagy kaland ­„A hosszú út során nagyon összeszoktunk." (Fotó: Gyenes Kálmán) Mintha 1100 esztendőt fordultak volna vissza a tör­ténelem „kerekei". Megele­venedett ugyanis a régmúlt azok számára, akik látták pénteken a lóháton, illetve kocsikkal Ópusztaszerre ér­kező „őseink útján" lovas emléktúra résztvevőit. Az emlékpark mellett a tábort vert 14 tagú csapat tagjai megkönnyebbülten szálltak ki a nyeregből és lo­vaikat is igyekeztek megsza­badítani szerszámjaiktól. Ám voltak, akik először in­kább friss víz után néztek maguk és a hónapokig hűen kitartó négylábú társuk ré­szére. - Ez inkább csak megszo­kásból történt most így, mi­vel utunk során a legtöbb gondot az ívóvíz beszerzése jelentette - tudtuk meg Cso­bolyó Miklóstól, a csapat ve­zetőjétől, aki „civilben". amikor nem honfoglaló ma­gyar a budapesti lovasrend­őrség helyettes parancsnoka. - így igaz - vette át a szót Baka Virág - a sztyeppén a 40-45 fokos embert és álla­tot egyaránt megviselő for­róságban sokszor egy korty hűvös víz mindennél többet jelentett volna nekünk. Ezért, amikor vízpartra ér­tünk, első dolgunk volt meg­úsztatni eltikkadt lovainkat a hűsítő habokban. Én erre kü­lönösen nagy gondot fordí­tottam miután kiderült, hogy a Meleuz környékén vásárolt lovamnak kiscsikaja lett. A hosszú út során nagyon összeszoktunk, igaz sokat is ültem rajta. - A lányok, hárman vet­tek részt a túrán, kitettek magukért - vette vissza a szót Csobolyó kapitány. ­Ők és Borbély Sándor töltöt­tek legtöbb időt a nyeregben az elmúlt 126 nap alatt, szembeszállva a forrósággal, vagy éppen a süvítő hideg széllel. Tőlünk kissé távolabb ketten, Szamonek István és Kohus László a kocsijuk elé befogott lovakat látták el, miközben bekapcsolódtak a beszélgetésbe. - Utunk során, a Verec­kei-hágó előtt például ­kezdte László - nyolc napon át folyamatosan vert minket az eső. Máskor hatalmas tá­volságokat tettünk meg mire vizet láttunk. Jómagam '69 óta lovagolok, a szakmám is hozzájuk köt, kovács va­gyok, de most megborzon­gok ha arra gondolok, mire vállalkoztam. - Öt évig készültünk a tú­rára, hogy végigjárhassuk honfoglaló őseink útját - tet­te hozzá a társa —, mégis a vártnál nagyobb megpróbál­tatásokkal kellett szembe­néznünk. A négy hónapig tartó út során, bár nagyon szép, vadregényes tájakon is megfordultunk, mégis túl sok volt a sivár pusztaság. Ezért aztán előfordult, hogy a földön, máskor a fogaton vagy jobb esetben a kukori­cásban, illetve lovaink mel­lett az istállóban aludtunk. - Persze a lakott területek egy jelentős részén szeretet­tel és gondoskodással fogad­tak minket, sőt várták érke­zésünket. így volt ez a doni kozákoknál is. Ilyenkor jól­esett ha friss ételt kaptunk, hiszen az élelmiszerszállító teherautónkban csak konzer­veket és száraz, nem romlan­dó ennivalókat vihettünk magunkkal. Talán ez is hoz­zájárult ahhoz, hogy többsé­günk megkarcsúsodva érke­zett haza. Én kilenc kilo­grammot fogytam, de volt

Next

/
Thumbnails
Contents