Délmagyarország, 1995. augusztus (85. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-05 / 182. szám

• ÍÜÜfiM& 1995. AUGUSZTUS 5., SZOMBAT Lénárd Sándor nevét kevesen ismerik. Az ismer^tárakban és az irodalomtörténeti munkákban hiába kutatunk utána, s könyveit is csak ritkán láthatjuk a könyvtárak és az antikváriumok polcain. A Micimackó latin nyelvű fordítója 85 éve született Lénárd Sándor Lénárd Sándor 1910 március 9-én született Budapesten. A háború először Szerbiába sodorta, majd 1918-ban Dél-Tirolba. Noba életének csupán első nyolc évét töltötte Magyarországon, a magyar nyelvet — az anyanyelvét — haláláig megőrizte és ápolta. Bécsben tanult, elvégezte az orvosi egyetemet, majd 1938ban, az Anschluss után, Olaszországba menekült. Rómában végigélte - és túlélte - Mussolini rémuralmát és a második világháborút. Kis keresetét orvoslással kereste, szabadidejét a Vatikán könyvtárában töltötte, nagy bölcsen megtalálva azt a helyet, ahol a barbár hatóságok biztosan nem keresik. 1951ben, az újabb háborútól való félelme Rómából is továbbúzte. Ideális helynek bizonyult Brazília, hiszen a térképen „ott még sok zöld van ". Magyarorszagra pusztán különös vállalkozásainak híre jutott el. Például kis házának költségeit az a pénzösszeg fedezte, melyet a Sao Paulo-i televíziós műveltségi vetelkedöjén nyert 1956-ban. Ez hozzávetőlegesen fél évig tartó versenysorozat volt, melyen ő Johann Sebastian Bach életéből indult. (Amellett kiválóan játszotta orgonán Bach fúgáit, zenéje egész életén légigkísérte.) Másik meghökkentő tette a Micimackó átültetése volt latinra. A latin nyelv megszállottjaként korszerűsítésére új szavakat formált. A nagy munkára több évig készült, az antik irodalomból keresve hozzá a megfelelő kifejezéseket. A fordítás noha hamvában holt vállalkozásnak túnt - óriási sikert aratott. Két év alatt negyedmillió • Lénárd Sándor mellszobra példányban kelt el. Németországban és Angliában tankönyvként használják. A latinon kívül még tizenkét nyelven beszélt, köztük többet anyanyelvi szinten. Az irodalomhoz mindig is közel állt. Még ausztriai tartózkodása során fordította németre Heltai Jenő A néma leventé-jét és Babits Mihály több versét. A versfordításokról Babits a következőket írta: .... Igaza van, kevés a jó fordítás - de úgy érzem, az önéit e kevés közé kell sorolni.. ". A versek egy híján elkallódtak, és ugyancsak eltűnt a Heltai-darab Háy János Ha leesik az első hó Ha leesik az első bő jót mutatnak a mürubds sportolók. Hegyre föl és völgybe le, eret vágnak a télen a gyilkos sportszerek Csak a gyávák edzik angol árán a testet: gyakorlatra gyakorlatlan síelők esnek. Lábzavar és baszavar, bátzavar és farzavar, nem saját kezét viseli senki, nem saját magyar beszéli senki, gyáva fiúk szívében sízik a s tíz, gyáva lányok szivében bízik a bUz. Kovács Zoltán Mégis A tenger jelentősége ebben a pillanatban abban áU, bogy összekötve földet és eget kitesz magáért, amíg a többiek lazán joggolnak a félsziget csúcsa felé. Ebben a pillanatban ennek éppen ellenkezője zajlik: a menet megáU, a víz beszárad s bosszú évekig kortyolják öklömnyi sórögökre a rostost az istenek. fordítása is. Ezenkívül levelezett Thomas Mann-nal, Kerényi Károllyal; öt verseskötete jelent meg németül. írói hímevét visszaemlékezései hozták meg. Első könyvét magyarul Völgy a világ végén címmel jelent meg - először németül írta, majd ezután angolul. (Az angol kiadáshoz barátja, Róbert Graves írt előszót.) Itt nem egyszerűen egy alapmű fordításairól van szó, hanem három különböző írásról. Jellegzetesen német, angol és magyar kifejezésekkel, hasonlatokkal és anekdotákkal mutatja be azt a L

aurát vonzotta az óriási kavics. S fnegvallom én se mehettem el mellette szó nélkül, bár a gomolygó ködben inkább légzőszerveim felett tartottam ügyeletet, s nem afölött, hogy mit is mondhatnék a nagy kavics láttán, amelynek simára csiszolt felületét, Laura egy sejtésből megfogalmazott állítása szerint, csak is a kóbor természetnek köszönhetjük, a jégnek abból a korszakából, amikor az északi félteke hósipkája „lejjebb és lejjebb" csúszott, míg végül - egy gyermekien idevaló megfigyelés szerint rácsúszott a hósipka a Föld szemére, és egy darabig nem látott semmit: „vakon keringett a Föld a Nap körül". Hol az ég püspöklilájára, hol a folyóként hömpölygő, szürkés kék ködtengerre emlékszem, mondta Laura hajnalban, mikor a fészerből átalakított kisebb laboratóriumomban előhívtam a negatívokat Sehogyan se tudok egyszerre mindkettőre emlékezni, vagy az egyikre vagy a másikra, mintha két különböző világot kellene visszaidéznem, így Laura, és egy kissé csalódnom kell magamban, ha erre gondolok. Mert arra gondolok, fokozta Laura, talán eddig is mindent darabokra szedtem. egy honzonttal elmetszettem egymástól az ósszetartozókat s azóta mindent a különélésből keresek vissza, egy-egy kis mozaikból, s minden tévedésemnek a szemem az oka, mert nem képes arra. hogy összefogja, amit én völgyet, ahol végül otthonra lelt. es az embereket, kiknek orvosa volt. E könyv párja az Egy nap a lathatatlan házban, melyben egy nap)ának történéseit meséli el. S mivel egy ilyen isten háta mögötti helyen az embernek nem túl sok teendője akad. könyvében a napi eseményeket értelmezi, bölcselkedik. A nap minden mozzanatáról, minden apróságról eszébe jut egy irodalmi élmény, egy történet, majd még egy s ezekből keserű-fanyar tanulságokat von le, például: „... úgysincs értelme az időmérésnek, ha akármelyik kormányon levő tábornok elhatározhatja, hogy mától fogva tizenegykor van dél!" Előadásmódja Swiftre emlékeztet, de annak mindent megvető vitriolja nélkül, elmélkedéseiben pedig Montaigne-nyal rokon. Római emlékeit két töredékes elbeszélés-füzér őrzi: a Római történetek (Róma 1938. és Róma 1943 ). A számkivetettséget, a fasizmus napjait és az egész korhangulatot jellemzi az a kijelentés, mely a Magyar Királyi Követségen hangzott el, mikor nemkívánatos honfitársaink papírokért folyamodtak a mindenható külképviselethez: „Maguk nem magyarok, csak magyarul beszélnek!" Sokoldalú érdeklődésére jellemző, hogy kertészkedéssel és főzőcskézéssel is foglalkozott. Az utóbbival kapcsolatos tapasztalatait a Római konyhában összegezte. Korábbi műveihez híven nemcsak a csemegék elkészítési módját írja le, hanem azokat bőven „fűszerezi" kultúrtörténeti érdekességekkel is. 1972 áprilisában halt meg. Régóta betegeskedett és már megbékült a halál gondolatával: „Nem hiszed, hogy jön a halálod? Jól teszed, mert a Halál tekintete bénít, ha szemebe néznél. letennéd szerszámaidat. Rosszul teszed, mert a valóságot csak a halál jelenti. Csontjaid megmaradhatnak, egy fogad átél egy évmilliót: tetteid eltűnnek. mint tested illata, írásaid elporladnak, szavaidat egy évezred után senki sem érti, fáid elkorhadnak, dédunokáidnak már csak egy láncszem vagy. A te valóságod a halál, a napé a kialvás, a napoké a hamu." Utolsó kívánsága szerint kertjében temették el a maga ültette fenyő alá. elzász Bányász J. István-Zoltán Csaba Éjszaka és reggel között sietős vendég a hainal. Sebtében csavarja le jéghideg ujjaival a gubancos szőrű Morzsi kutya orrát, aki prüszkölve vinnyog a tanya udvarán, s a párás ablakú konyha felé szimatolna, ahol szokatlanul nagy a nyüzsgés. A disznóólak mellett megrészegült árnyak botladoznak. Nyílik az egyik ól ajtaja és egy röfögő battyog elő szemébe lógó fülekkel. Rosszat sejtve megiramodik, az árnyak fülébe-farkába csimpaszkodva lobognak kiabálva. A disznó nekicsattan a gémeskút túloldalának, valaki csobban odalent és nagyon vizes lesz. Egy szőrös kéz hosszú kést nyom a sivalkodó állat torkába, a hajnalhideg penge könnyedén szabdalja a puha szöveteket. Gondosan irányított vérsugár fröccsen a tálat tartó ifjonc ostoba képébe. Valaki a hátsó fertály alatt búzölgő kupacokkal álmodik. A disznó üvöltése az ég és a szomszédos tanya felé vág, tört vonalú pókhálót repeszt a szomszédasszony sztk lencséjére. Fakult színű pulóverének ujja a nyakáig föltűrve. A levesbe szánt galamb fejét szinte hangtalanul tépi le, és az eresz alatt álló fületlen fotelbe csapja. A fölborzolódott tollű kis testből a vér rózsaszínes gumicsizmája szárába csurog. Egy pillanatra a Veszelka Attila fia jut eszébe, aki pár kilométerrel odébb eppen egy tízdekás pulykát igyekszik az udvar sarkában álló stukkóhoz vonszolni. Mikor nagynehezen sikerül, fél kézzel kirántja a baltát a stukkóból, a pulykát a tőkéhez szorítja, aztán lecsap. A rút fej egy hüvelykujjal együtt röpül tova, a pulyka teste fejetlenül rohan el, miközben a férfi torkából fájdalmas telefonpózna hasad. - Má' megin' egy űj ujj ujjé, így űjév elején! - rikkant a kerítés tetején a borostás orrű szomszéd, s röptében spicceli vissza a percet Hóna alatt hófehér liba röpköd. Megszorítja, aztán középre húzott szemmel metéli át a gágogó gigát. A toll jó lesz menyétszerű menyének, aki a szomszéd faluban csukott szemmel nézi, amint férjeura nehéz taglóval lyukat üt a tarka Julcsa szelíd homlokán, aztán egy dróttal megkavarja szegény pára agyát. Azt már nem várja meg, hogy a nagykés is előkerüljön, inkább a konyhába siet és a hűsklopfolóval hókon csapja a fickándozó tükörpontyot, mielőtt lefejtené a pikkelyeit. Aztán lassan az égbolt közepére fordul a nap, gyönge fénye terített asztalokra talál. Jó étvágyat. Es csend van, kihűlt, megdermedt-látva-csend, végtelen terek félörült foglyaként vergődik táncain Kronosz. Kéményre tűzve áll a Hold, a sárgadinnye iUatú, s nem mozdul semmi más, az Alcor és Misar kettőse rója csak örök körét időtlenül, a rácsokon belül a mélykék ég bideg börtöncelláiban. ifi! • A nagy kavics tetején Két hósipka magamtól már rég összefogtam volna. Valami azt súgta, Laura elborzadt magától, láthatatlan erőket fedezett fel magán, amelyek épp a szemét támadták meg. De amikor elmondtam, mintha csak egy bonyolult füszerezésü receptet árulnék el, hogy velem is Így esett, az én szemem már régóta megcsal, már rég nem azt látom, amit szeretnék, hanem mindent ahhoz fűzök hozzá, amit eddig láttam, és hogy ezt nem tartom baljóslatú szemromlásnak, inkább kisebb felfedezésnek, mely szerint az emberi nem egy még patinasnak sem mondhato hamisítvány, a kezét leengedte a hasaról és valamivel nyugodtabban, mint az imént, mikor egy halom mozaikképre emlékeztette önmagát, azt mondta, eredeti önmérséklés, amit csinálsz: az ember, mint „oridzsinál hamisítvány". Mondani bármit lehet, de látni semmit, gondoltam az óriási kavics tetején, de épp rosszkor, mert azonnal az ellenkezője felől is bizonyos lettem: látni bármit lehet, de mondani semmit. Ahogy „kifordult a Föld a Nap alól", úgy süllyedtem egyre mélyebbre Laura mellett, aki szinte kiemelkedett mar. és képtelen voltam (elfogni, hogy mi az, ami mindig ilyen magasan tartja: közelebb az éghez, de nem túl távol a földtől. Ezt az ideális arányt kerestem én is, mióta felhagytam a regényírással és odavetettem magam az optikai csalódásokon alapuló képvisszaadásnak, mert azt vettem magamon észre, Laura szavait idézve: „Te már csak arra vagy hajlandó gondolni, amilyen te magad vagy. és mindegy is a külvilág vesztesége, nem tágítasz a pusztulás főtémától, s ezzel élő holttá írod ál magad, egy olyan emberré, aki csak addig létezik, amíg a mondatai léteznek." Felhagytam hát a regényírással és lefiétőreg mindenre fijgyeltem, csak magamra nem, egészen megelégeltem magamat és a külvilág felé fordultam, amiről továbbra sem tudok túl sok jót mondani de talán éppen ez az útja annak hogy végleg elszakadjak tőle mert látom magunkat most is, mi lyen helyzetbe keveredve az óriá si kavicson(?), mintha Caspar Dávid Friedrich képzelne ide min ket, s ahogyan az ő képein se a romantika ugrik he előbb, úg) magunkat sem képzelem „román tikus csattanónak", hiszen közber a fejünkben a világ összes botrá nyos kavalkádja kering, nem pe dig elnyugvó érzelmi társként la pulunk az óriási kavicson. Ha valami most igazán felbáto rítana, azt állítanám. Laura az ér hósipkám, és megfordítva, az éi természetem hósipkaszerúen ta karja el Laura elől hol az egei hol a ködöt. Podmantczky Szilán