Délmagyarország, 1995. augusztus (85. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-01 / 178. szám

Gyerünk fürdeni! W W Alig ötven évvel ezelőtt Pünkösd szombatján nyitottak a szegedi fürdők. No, nem a gőzfürdő, hiszen ott éppen attól fogva zárták az úszómedencét, és néhány olyan medencét még, amelyeket nagyon jól helyettesítettek a tiszai úszóházak zárt medencéi. Gyermekkorunkat idézi a Szőnyi, a Takáts, illetve néhány egyesületi úszóház, mely utóbbiakat csak egyesület-tagi ajánlással szerzett igazolvány felmutatásával látogathattak. Az 1950-es évektől aztán egyiket Békének, a másikat Szabadságnak keresztelték el. Télidőre a Tápé alatti Téli kikötőbe vontatták mindet, hogy jégzajláskor ne sérüljenek. Nyáron meg a Pick szalámigyárnál - egymástól bizonyos távolságra - horgonyoztak, És amíg a tápaiak a Tiszában, addig a városi polgárok inkább az úszóházak medencéiben (végsősoron tehát ők is a Tisza vizében) feredőztek. Az újszegedi partfürdő és a Sárga főként vasárnap délután telt meg, ám a hajdani tápaiak kedvelt fürdőhelye a falu fölső végénél, az úgynevezett Fölsőrampa közelében volt. Ott ugyanis valaha állatgázló volt, melyet azért éppen ott alakítottak ki, mivel akár a folyó közepéig is be lehetett gázolni. Csak a hajóút volt mély. Fél századdal ezelőtt nyári vasárnap délelőttökön a tápai állatartó gazdák lehajtották a teheneket és a lovakat is a Tiszára. A legények megúsztatták a lovakat, majd'a partközeiben állva alaposan megcsutakolták őket. A csutakot hosszú szálú szalmából csavarták. Csutakolás után megint megúsztatták a lovakat, majd kicsapták őket az erdő fűzfái alá, hadd legeljenek. A tehenek is belementek a vízbe, és mielőbb lefe* küdtek a partszélen. A gazdák később azokat islemoSták, majd az erdei szedresbe hajtották őket legelni. Ebéd után, miután egy kicsit deleltek, a család is „lévonult fördeni". Emlékszem, az asszonyok egy szál ubonyban. a víz szélén ültek, lábukat lógatták csak bele. Amikor jött a sétahajó, beljebb ültek, mert élvezték a hullámokat. Úszni szinte egyikük sem tudott. Férfiemberek nemigen jöttek a délutáni feredőzésre, hiszen a délelőtti állatfürdetések ideje arra is szolgált a számukra, hogy alaposan lemosakodjanak. Ezért ők inkább kiültek a ház előtti akácfa hűvösébe és kártyáztak. A gyerekek csapatba verődve csúszdákat készítettek. A magasabb part viszonylag egyenes részén kiszaggatták a gazokat, majd alaposan letaposták a meglazult fövenyes földet. Ezután belementek a vízbe és nagy lendülettel, két tenyerüket lapátnak formálva hányták föl rá a vizet. Majd következett a csúszkálás: ki fenéken, mások a hasukon siklottak, és csak úgy csapták szét a vizet, amikor nagy sebességgel beleloccsantak. A Tisza túlsó partján, lévén igen jó a talaj, több gazda (később a téeszcsé is) dinnyét termelt. A gyerekek kedvenc szórakozása volt a dinnyelopás. Egyet-egyet belehajítottak a vízbe, ráhasaltak és hozták az innenső oldalon lévő cimboráknak. Kés nem lévén, földre ejtették, és a széttört dinnyét becsemegézték. A legények minden sétahajójárat elé beúsztak, hadd emelgesse őket a hatalmas hullám. A nagylányok is meg-megmártóztak szintúgy, mint az asszonyok, egy szál kombinéban vagy üngben. Aztán a vízszélben üldögélve beszélgettek. Hajdanában - írja Bálint Sándor - a lányok fürdés után fölmentek az erdei fűzfák alá, ott fésülködtek, hogy majd a gyerekeiknek is szép hosszú hajuk legyen. A fürdőzést estig élvezték, amikor is mind hazamentek. hogy a jószágokat ellássák, beéccakázzanak. Naptár idejét tekintve a tiszai fürdőzésnek általában Illés napja vetett véget, mert a hagyomány szerint „Illés próféta jeget hajított a Tiszába, azt akkor vigyázni köllött, mert főfáztunk." A hagyományos tiszai fürdőzés Tápén már a múlté. Talán a fürdőszobák helyettesítik a Tiszát, ám a harkányi, a szoboszlói, illetve a gyulai fürdőket szívesen látogatják a tápaiak, amely feredőzés bizonyára föl-fölidézi bennük a hajdani sárgái vagy fölsőrampai lubickolásokat. Ifj. Lele József • Véleményem szerint Siralmas dolgaink Hegedűs Tibor július 20án és 2!-én Újszegeden, a Fő fasoron járt. Látta, hogy a hatalmas, gyönyörű platánfák mellett mély és széles munkagödröket ástak. így folytatja: „Elsírtam magam. Gondoltam, a fáknak annyi! Odamentem az árkokhoz és kellemesen csalódtam, a fák egyetlen gyökerét sem fűrészelték. metszették el. Ez nagyon lelkiismeretes munka volt. A város lakossága nevében köszönetet mondok érte. Bárcsak mindig így dolgozának, védenék, óvnák a természetet." Marosi János a Feszty kórkép, Ópusztaszer és tdenhtásunk hármas vetületét vázolta fel. Szerinte a nemzeti identitás egy, bár talán nem a legfontosabb alakító eszköze a „klnkeservvel újjáalkotott körkép". Azonban látszik, hogy az uralkodó monetansták számára máris savanyú a szőlő. „Legszívesebben ki is iktatnák - remé'em nem tehetik - a milleeentenáriumt ünnepi programból Ópusztaszert. Megtanulhatnák az urak. akik oly Pontosan számolnak és mindig — már negyedszázada — rossz eredményre jutottak: vannak dolgok, amikre mindig kell legyen pénz, mert ha nem. a többire sem érdemes költeni. Itt ugyanis a nemzeti identitás újraépítéséről van szó, amit a kommunista bűvészinasok egy hamis nemzetköziség eszméjével takartak le" - írja olvasónk, majd egy történeti párhuzam után így fejezi be levelét: „Nekünk kell Ópusztaszer az összes kérdőjelekkel együtt, mert identitástudatunk éppen a történészek révén van mélyponton és miért ne lenne ellensúly a Vatra Romaneasa állításával szemben, hogy mi ázsiai barbárok ugató nyelven beszélő leszármazottjai vagyunk. Szeged és környéke pedig joggal lehet büszke erre az identitásunk szempontjából jelentős alkotásra, jelezvén: ezen a tájon történt, esetleg történhetett volna más is, mint a máig sajgó vád, a szegedi gondolat dzsentri ábrándja. A már megnyilvánuló türelmetlenség (Délmagyarország, 1995. július 25-i száma) is jelzi: a körkép talán segít oldani azt a Himnuszba megénekelt balsorsot és a Szózat megrázó tragikumát." Megjelent egy könyv. S ha elkésve is, Szegeden illik tudatosítani a szerző szándékait és eredményeit. Elismerve ezzel áldozatkészségét, mert olyan közérdekű ügyhöz nyúlt, amely érinti e sárgolyó valamennyi lakóját. Sorozatunk előző részében megemlékeztünk arról, hogy Szeged polgárai közül az érdekelt Papp Ferenc volt a kezdeményező a gyógyvízfúrásokban, s a város rögvest mellé állt, akárcsak az akkori Pénzügyminisztérium. Hét hónapi fúrás után, 1927. október 12-én, 944 méter mélységből 58 Celsius fokos víz tört fel. Később, a Takaréktár utcában létesített palackozóból Patzauer Dezső vállalkozó forgalmazta az ásványvizet, melynek hivatalos elismertetését szintén ő járta ki. A kutatást a város végeztette, felhasználva Papp Ferenc tőkéjét is, aki, mint említettük, érdekelt volt a gyógyvíz gőzfürdői hasznosításában. Szeged aprajanagyja szemtanúja volt a vállalkozásnak, s a Délmagyarország, a város hű krónikása sűrűn tudósított a haladásról. Mámoros október Voltak olyan városlakók, akik egyéni szorgalomból pontosan feljegyezték a napi teljesítményt. Áprilistól júniusig már elérték a 438 métert, amikor a fúrószár beszorult a vastag homokrétegbe - amit sikerült végül kimenteni; júliusban mégis 500 méternél végleg elakadt a mélykútfúrás. A fúrócső és fúrószár közé homok került... Aztán két nap múlva, 511 méternél, kellő óvatosság mellett, szürke agyagot hozott fel a víz. A munka haladt, s elérkezett a mámoros október. Akkor, a víz feltörésekor az addig kitartó munkások valamennyien pőrére vetkőzve lubickoltak a • Nagy László János könyve Pávai-Vajna Ferencről Az Anna-kút regénye (II.) kellemes vízben. Napok múlva, éjszakánként, a szomszédos kávéházak cigánymuzsikusai használták ki a lehetőséget a feredőzésre. Szakértők szerint a feltörő hévíz karbonátos, szénsavas, nem került bele a fiatal harmadkori üledékek alatt lévő sós tengeri lerakódásból származó jód és konyhasó. Papp Ferenc, a számító fürdőtulajdonos azonban nincs megelégedve, s csak részeredménynek tartja az 58 fokos vizet. Szerinte csak akkor kell befejezni a munkát, még a tél beállta előtt, ha elérték a 70 fokos vizet, s ha kell, fúljanak 1100 méterig! Nemvárt akadály hűti le Papp Ferencet: elfogyott a cső! Külföldről egy hónapba telik a beszerzése, miközben az élő kútra ezer veszély leselkedik: a veszteglő fúrat és a fúrótorony „nem bírja ki" ezt az időt... A tanácsülés határozata megfellebbezhetetlen: be kell helyezni a szűrőcsövet, ki kell képezni a kutat a kitermelésre, a vizet be kell vezetni a gőzfürdőbe. Világcégek szeme * Szegeden A Délmagyarország 1927. október 16-i számában egy érdekes információ jelenik meg a város terveiről. Eszerint Buócz Károly városi A nyugdíjas dr. Pávai-Vajna Ferenc Az első részben Nagy László János A csillagok gyermekei vagyunk című könyve nyomán ismertettük Pávai-Vajna Ferenc (1886-1964) életútját a Nagyenyed melletti Csongvától a megannyi őstehetséget útjukra bocsátó Bethlen Gimnáziumon át Budapestig, majd bekapcsolódását az első nagy, az elméleti kutatás mellett a gyakorlati feltárásban is jeleskedő magyar geológus nemzedék munkájába. Megírtuk, hogy élete alkonyán milyen méltatlan körülmények között élt: „osztályrészül" a bányászok sorsát kellett vállalnia, s hogy háromszor temették eL„ műszaki tanácsos felutazott Budapestre, s tudatta PávaiVajna Ferenccel, hogy „a város valószínű jövőre egy új mélykutat fúrat, amellyel felkutatja a mostani mélykútnál melegebben fekvő réteg kincseit, s ez a kút valószínűleg Újszegeden lesz." Történelmünk úgy „rendelkezett", hogy e terv 1962ben valósult meg, PávaiVajna módszereit követve. Ezt jelzi a Székely sori emléktábla, a hévízkúttal szemben. Szegedet a húszas években megkereste több világcég, különféle ajánlatokkal. A város azonban saját útját járta - helyi erőkre támaszkodva igyekezett hasznot húzni lehetőségeiből. Patzauer Dezső, az Annavíz forgalmazója a harmincas évek végén - helyi használatra, kísérletképpen ivócsarnokot épített. Lebontatták, mivel korlátozta a „rálátást", habár a helyet maga a városi tanács jelölte ki. Amikor megnyílt, odaejtett ékszerként ragyogott, csillámoktól csillogó fehérségben. Üvegfallal elkerített részben egy hölgy tartózkodott, bármikor felvilágosítással szolgálva az ivókúráról. Kérésük annyi volt csupán, hogy a vízfogyasztók számoljanak be az eredményekről. Egy üvegbúra alatt a vízhajtotta veseköveket tárolták, mindenki okulására. Az ivócsarnok átváltozásai: előbb tejivó lett, majd borivóvá züllött, elvesztvén eredeti célját. Kordokumentum Nagy László János könyve Pávai-Vajna Ferencről kordokumentum is. Ahhoz, hogy e regényben megjelenhetett az Anna-kút „regénye", nélkülözhetetlenek voltak a szegedi adatközlők, visszaemlékezők. Jeleztük: a Délmagyarország hiteles forrásként szolgált a forrás történetéhez, amit olyan adatszolgáltatók, visszaemlékezők egészítettek ki, pontosítottak, illetve kerekítettek ki eredeti véleménnyel, észrevétellel, mint dr. Bátyai Jenő, dr. Vágás István, dr. Molnár Béla. Pataki Sándor Pataki Sándor György A szentesi versenyuszoda. A város termálvízkincsét is Pávai-Vajna térképezte föl A szegedi Anna-kút