Délmagyarország, 1995. június (85. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-19 / 141. szám

2 1995. június 19. • „Amikor Csepelről, a bajnokcsapattól hazatértem Szolnokra, játékos-edzőként vittem az NB 1-be a csapatot. Akkor úgy gondoltam, percek alatt megválthatom a világot. Erőltettem, siettettem a feljutást az első osztályba, és oldalági igazolásokkal próbáltam benntartani a gárdát a legjobbak között. Sok emberrel konfliktusba kerültem, mert az erőszakos csapatépítés híve voltam. Az anyagiak hiánya és az irigyeim egyszerűen nem engedték, hogy az a bizonyos szekér haladjon. Viszszagondolva a történtekre, bizonyára adtam okot arra, hogy ne szeressenek, hiszen forrófejű voltam... A '80-as években, talán a szakmai munkám elismeréseként, több klub is hívott edzőnek. Szegedet választottam... Nem véletlenül, hiszen kicsi gyerekkorom óta ismerem és szeretem ezt a várost, édesanyám és a feleségem is szegedi születésű. Természetesként fogtam föl, hogy így határoztam, mert lehetőségem nyílt (önmagammal szemben is) azonosítani szakmai értékeimet, felmérni, mire vagyok képes a másodosztályú csapatnál, mert az volt a „kínálat". Ezért módszertanban, gondolkodásmódban változnom kellett, de változtam is, nem is keveset. Az utánpótlás-nevelést kezdtem szorgalmazni, mégpedig a kecskeméti jó példa alapján. Az élet bizonyítja, hogy helyes utat választottam, mert csak idegenlégiósokkal, vagy más városokból igazolt játékosokkal csupán átmenetileg lehet nagy eredményeket elérni. Ha tartós sikert akarunk, a talpára kell állítani a piramist. Példa erre a háromszor bajnokságot nyert Kaposvár. Óriásit áldozott a város a sikerért, azért a csapatért, amelyben az egyetlen kaposvári az utóbbi idők legjobb röplabdása. Kántor Sanyi volt. Amikor ő, az egyetlen és utolsó mohikán eltávozott, nagyot zuhantak, dobogós helyezést sem értek el." „Ahhoz, hogy a szegedi férfi röplabdázás idáig eljusson, az én "őrültségem" mellett Hajdú Bélák. Thurzó Gáborok, Palásti Pali bácsik, Ribizsár Gyulák is kellettek, nélkülük most aligha örülhetnénk az aranyéremnek. Szeretettel és tárt karokkal fogadtak jöttömkor, minden segítséget megadtak az "építkezéshez". Hálás szívvel gondolok a nevelőedzőkre, a testnevelő tanárokra. Titkos Lajosra, Katona Jánosra, Nusser Elemérre és Lalia Andrásra, nekik elévülhetetlen érdemeik vannak az utánpótlás-nevelésben. Tanítványaik közül Hulmarin Zsolti, Rácz Laci, Petheő Gabi, Csíkos Gabi a felnőtt csapat erősségei, ez az említett kollégák munkáját, hozzáértését dicséri. A mostani számvetéskor, a tizenöt év munkájának feA játékosaiért mindenkor tűzbe menne. (Fotó: Gyenes Kálmán) A város polgárai tényleg a mennyekbe emelték Amióta betette a lábát Nyári Sándor a városba - ennek már bő 15 esztendeje -, Szegeden akkortól jegyzik az „újkori" férfi röplabdasportot. A másodosztály ismeretlenségéből az NB I-be vezérelte a csapatot, amely volt harmadik, hetedik, negyedik, kilencedik, második a bajnokságban és a kupában, megint második a pontvadászatban és kupagyőztes, most pedig, végre, bajnoki aranyérmes... • A „hiú emberek közösségét" nem lehet becsapni Nyári Sándor: Szöged befogadott éi hitet adott... lidézésekor nem szabad elfeledkezni a Délép Vállalat akkori fogadókészségéről, vezetéséről, Sipos Mihályról és Major Gyuláról, akiktől felbecsülhetetlen értékű segítséget kaptunk. Sokan kritizálták őket a vállalat kimúlása miatt, én viszont róluk mint sportot kedvelőkről, csak jót és szépet tudok mondani. Értettek a menedzseléshez, ezt nagyon jól csinálták. Később Körtvélyessy Péter és Pusztai Dénes - amikor a felszámolás keserveit élte a vállalat - a sportért akkor is képesek voltak „kihegyesedni" kollégáik előtt. Mindig juttattak annyit, hogy életben maradhassunk. Ugyanezt mondhatom el a Piért Vállalat igazgatójáról, Nádor Viktorról, aki máig tagja az elnökségnek. Személyes szimpátiából nagyon sokat tett azért, hogy a csapat a dobogó közelébe kerüljön. Ha valakit kihagytam volna a felsorolásból, végtelenül sajnálom..." „A '80-as évek Délép SE nosztalgiacsapatáról nem tudok meghatottság nélkül beszélni. Azokkal a kiváló játékosokkal oly mértékben kerültem baráti és munkakapcsolatba, hogy azt nem lehet elfelejteni. Hozzájuk, az. akkori hangulathoz csak a mai társaság, a mostani miliő hasonlítható. Közös vonás volt bennük a munkacentrikusság, a tettvágy, a jó értelemben vett csibészség. Katona Jancsi, Nusser 'Öcsi', Klein Pali, Barta Zoli, Verba Laci, Pesti Csaba, Petre Béla, Tihanyi Zsolt voltak az ősök. Az őket követők között találjuk a válogatott Nagy Lajost, Melkvi Zolit, Arany Jánost, Húszta Petit. Csodálatos éveket töltöttünk együtt az említett fiúkkal. Az „átkos" megszűnésével a sport direkt menedzseNyári mester már nagyon szomjazott a legnagyobb sikerre Jó lefrni: az utóbbi időben sikert sikerre halmozott a Nyári-Nusser-dr.Csiszér team által dirigált társaság. Mindez azért történhetett így, mert Nyári Sándornál nincs középszerűség, képes a végsőkig felpörgetni magát, ha a közösség érdekeiről van szó. Izzó, szuggesztív ember, aki nem kerülgeti az akadályokat. Egyszerűen „átmászik" rajtuk, vagy ledönti azokat. Ujat mondani róla nehéz, nincs is szándékomban. Most, az aranyérem kapcsán, azt próbálom visszaadni csupán, hogyan gondol vissza a 15 év alatt megtett útra, miként vélekedik arról, amit csinál. lése, támogatása szinte megszűnt ebben az országban, minek következtében pokoli nehéz négy-öt év áll mögöttünk... Mégis azt kell mondanom, megérte a temérdek munka, a gyötrődés, mert az eredmény bizonyítja: nem hiába dolgoztunk annyit munkatársaimmal. Érdemes volt szenvedni, ugyanis tavaly végre találtunk egy olyan szponzort, amelyről elmondhatjuk, végtelenül korrekt, megbízható, általa hosszú évekre megoldódhatnak gondjaink, adottak a zavartalan munka feltételei. A legfontosabb, hogy a Medikémia Rt. elnök-igazgatója, Pálmai Antal úr - az egykori kosaras - szemmel láthatóan érti és érzi a sportot. Nagyon megnyugtató, hogy észrevételeit mindig megteszi beszélgetésünkkor - rendkívül jó meglátásai vannak -, ám a szakmai és szervezési munkába soha nem avatkozik bele! Többször hangsúlyozta: ő bízik a Nyári-Nusser edzőpárosban, ami nagyon jólesik, mint az is, hogy szakmai elképzeléseinket messzemenően támogatja." „Az elmúlt három-négy évben, amikor bajnoki döntőbe kerültünk, lelki szemeim előtt az lebegett, hátha egyszer az újságban is megjelenik a szegedi szurkolók által oly' sokszor skandált rigmus: „Sanyi bácsi, jó napot, bajnok lett a csapatod!" Lám, lám! Másfél évtizeddel Szegedre jöttöm után, éppen a te tolladból, az általam oly' kedvelt Délmagyarországban láttam viszont ez a mondatot. Ez, azt hiszem, abszolút értelemben vett elismerése a munkámnak. Úgy gondolom, adtam okot arra, hogy engem ennyire szeressenek és elismerjenek. Nagyon sokat kaptam ettől a várostól, vezetőitől és polgáraitól. Külön is szeretném megköszönni dr. Szilvásy László és Koha Róbert uraknak, hogy az egyesület talán legválságosabb szakaszában mellénk álltak... Végtelenül örülök, hogy Szeged befogadott és hitet adott: van értelme a munkámnak. Amióta bajnokok vagyunk, nap mint nap érezzük a minket körülvevő szeretetet, az emberek „megsüvegelnek" bennünket, és ez mérhetetlen boldogsággal tölt el valamenynyiünket. Voltam másodedzője a válogatottnak, többször voltam a városban „Az év edzője", de az, hogy csapatom végre magyar bajnok lett, semmilyen érzéshez nem hasonlítható! Teljesült, ami minden edzőnek a vágya - az, hogy legalább egyszer legyen bajnokcsapat szakvezetője -, ezért aztán most én vagyok Szeged legbüszkébb, legboldogabb embere"! „Csodálatos évet zártunk! Ez a magyar bajnokság nekünk három részből állt. Volt ugye az alapszakasz, amit utcahosszal nyertünk, következett a rájátszás, amiben ugyancsak az élen végeztünk, és jött a döntő, amit „vért pisilve" nyertünk meg, de szerencsére ezt az aranyérmet nem kell magyaráznunk... Egy igazán őszinte gondolat „belekívánkozik" ebbe a sikerbe, tartozom ezzel a vallomással. Elképzelhetetlen, de jobb is nem gondolni rá, mi lett volna, ha nem mi végzünk az első helyen... Igaz, Pálmai úr azt mondta, akkor sem történik semmi. Én mégis úgy vélekedem, ha kismértékben is, de megtörte volna a társaságot a „csak" második hely. Kompromisszumot kötni, egymás hibáit elviselni egy örökösen feszült emberek alkotta közösségben nem, vagy csak nagyon nehezen megoldható feladat. Az emberek, tehát a röplabdások sem tudnak kibújni bőrükből. Az öltözőben a mérhetetlen győzniakarás olykor izzóvá változtatta a különben békés, mókás hangulatot. Szerencsére azok a játékosok voltak többségben, akik intelligens emberek módjára, óriási toleranciával fogadták néhány rosszabb idegzetű társuk szűnni nem akaró „szenvedését és vagdalódzását." Egy csapatjátékban nincsenek, nem is lehetnek egyforma emberek. Óhatatlan, hogy ne négy-öt féle mentalitás, más és más habitus találkozzon egy ilyen társaságnál. A nagy kérdés az volt mint közösség, el tudjuk-e egymás hibáit viselni, képesek vagyunk-e értékelni mások erényeit? Meglátásom, döntőnek bizonyult, hogy minden a maga helyén volt a kritikus időszakban, és nagy-nagy szerencsénkre, az értelem és a sportbéli intelligencia dominált mindenkor. Tudatosult a játékosokban, hogy egyedül nem megy... Nusser kollégámmal mi sem gondoltuk, gondoljuk, hogy minden edzés jól sikerült. Nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy egy-egy játékost minden harmadik-negyedik gyakorláson meg lehetett volna megbüntetni. Mégsem tettük, mert ahogy jöttek a sikerek, egyre jobban vigyáztunk egymásra, óvtuk nemcsak a saját, hanem a mások idegeit is..." • „Egy hibánkról - van több is, de azt nem árulom el - szólnom kell az öröm közepette. Nem tudom, a NyáriNusser páros bakija, vagy egyedül az én bűnöm, hogy pszichésen nem tartunk ott, ahol lennünk kellene. Háromszor játszottunk döntőt, most végre megnyertük, de ezúttal is remegő lábakkal és kezekkel értünk célba, és ez nem jó! Nem, mert a Csepelnek, melyet az alapbajnokságban Arsovval és Konstantinovval erősödve is „aprítottunk", szürke játékosai is „harapóssá" váltak a végére. Olykor válogatott szintű dolgokat produkáltak, s éppen akkor, amikor a legjobban kellett, a mieinknél viszont ugyanekkor csak felvillanásokat tapasztaltunk. Magyarán a mi játékosaink többsége - koránál fogva - feltehetően kudarckerülő, nem mer vállalkozni, kockáztatni. Ma már tudom, hogy miért. Nem hiúságból, inkább azért, mert hibájával nem akarja sújtani társait. Nem akarja, hogy őmiatta veszítsen a csapat. A fiatal játékosok - a korelnök Hulmann 26, Polgár 23, Csíkos 22, Petheő 23 éves - az abszolút éles meccseken még nem mindig képesek maradéktalanul nyújtani azt. amit igazán tudnak. Más eset játékmesterünk, Schildkraut Krisztián, aki végtelen győzniakarását - nemegyszer az én tűrőképességem határát is súrolva - olykori hisztériázásával párosítja. Dicséretére legyen mondva, két év alatt nagyon sokat lefaragott „vadhajtásaiból", s talán ennek is köszönheti, hogy ma Magyarországon vitathatatlanul ő a legjobb feladó! Szegeden lett, lehetett az, többek között azért, mert többnyire képes volt alkalmazkodni egy nagyon jó, baráti közösséghez." • „Soha nem hittem volna, hogy Szegeden, ahol érkezésemkor oly' nagy volt a futballimádat, egykor más sportágak is labdába rúghatnak. Akkoriban irigyeltem a focistákat - magam is sűrűn látogattam meccseiket -, a Volán kézilabdásait, akiknek összecsapásain ezrek tomboltak. Azt mondtam: ez igen! Ma már tudom, a sportot szerető és értő közönség hiú emberek közössége, amely elvárja, hogy kedvencei a lehető legtöbbet nyújtsák. Őket nem lehet becsapni, személyesen akarnak meggyőződni arról, hogy amit hallanak, olvasnak, az valóban érdemes-e a dicséretre? Úgy érzem, a röplabda szempontjából az a bizonyos érték mindenképpen megfelel az elvárásoknak, hiszen a sportág és a közönség egymásra talált." GYÜRKIERNŐ Ki kicsoda a sportéletben? A Bahits-kiudő tízkötetes nagy vállalkozásának, a Századvég magyarsága sorozatának negyedik könyve jelent meg a közelmúltban. Sorozatban is sorozat: a sportnak három vastag kötetet áldoz a kiadó, ebből a második jelent meg most, I-től az R-ig szerepelnek a sportpályák hírességei. Frissességére jellemző, hogy a közelmúltban feltűnt sakkfenomén Lékó Péter már benne van. Méltán büszkék vagyunk rá, ezért írjuk ki a lexikonból, hogy szeptemberben még csak 16 éves lesz, és három évvel ezelőtt már nemzetközi mester lett, egy év múlva pedig kétszer teljesítette a nagymesteri normát. Serdülőszámban „annak idején" a 9 éven aluliak veráfenyében már kitűnt, és sorozatban jönnek elő a 10 éven aluliak, a 11 éven aluliak, a 12 éven aluliak és a 14 éven aluliak versenyein elért kiváló eredményei. Örömünkre szolgál, hogy az évek számában szerepelt alul, és nem a versenyeken. Őt mindjárt a 19 évvel idősebb Lele Ambrus követi közvetlen környezetünkből, mint kézilabdázó, aki kupát kupára halmozott. Sorra vehetnénk városunk vagy megyénk neves sportolóit, de nem bajlódunk vele. Akinek szüksége lesz rá, biztosan megteszi. Gondoljuk, ugyanaz a rendszer vezette a szerkesztőt, ami az újságírók kötetének szerkesztőjét vezette, ennélfogva azt se kezdjük előbogarászni, milyen sportolók maradtak ki az önkéntesség alapján, és milyen a lépten-nyomon tettenérhető fővároscentrikusság jegyében. Nem az én dolgom, hogy fölhívjam a sportszervezők figyelmét, vidéki erős háttér nélkül fővárosi sport sem lenne, vagy ha lenne, nem ilyen lenne, de a megjegyzést kihagynom vétek lenne. Tény, sajnálatunkra: jó néhány neves sportolónkat és edzőnket hiába keressük. A betűrend szerencséje viszont úgy hozta, hogy számos országos, sőt világnagyság is ebbe a kötetbe került. Egyet említünk csak közülük, Papp Lászlót, a legendás idők ökölvívóinak többszörös olimpiai bajnokát. Ha már szóba hoztuk a másodikként megjelent újságíró-lexikont, akkor szembetűnik egy lényeges dolog. Ott, az esetek többségében, a szócikkek végén lakáscím, sőt telefonszám is szerepel. A sportolókat föltehetően legalább annyian keresik, mert szeretik, kár, hogy titkokba fordult át nyilvántartásuk. Ha a telefonkönyvben benne vannak, azt hiszem, fölösleges itt elzárkózniuk hódolóik rohama elől. Nemzeti kincsünknek is tekinthetjük őket, még inkább neheztelünk a mulasztásért. És még egy aprócska szempont: a legelején beharangozott sportújságírók és sportorvosok is meglehetősen háttérbe szorultak. Meglehet, hogy itt is személyes mulasztásuk hibáztatható, és ha egyik korábbi lexikonunknál még vicceltünk, hogy erőszakkal senkit nem lehet betuszkolni az örökkévalóságba, már egyre fájóbbnak érezzük a hiányt. Jobban hozzászoktunk a viszonylagos teljességhez, hogy a kicsi botlásokat is szóvá ne tegyük. Várjuk a harmadik kötetet! Az összesnek a fele már a mienk lesz. H. D.