Délmagyarország, 1995. június (85. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-15 / 138. szám
6 KULTÚRA •«. DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1995. JÚN. 15. Sokáig visszatartott az indulat attól, hogy beszálljak véleményemmel a Szent István-szobor létesítése köriili vitába. Egyszerűen azért, mert ennek kapcsán olyan arculcsapása történik a szakmának, a szakértelemnek, ami példa nélküli és méltatlan az ügyhöz, de a vitatkozókhoz is. Másrészt bennünket senki se kérdezett. (M)ilyen Szent Istvánt érdemlünk? A szegedi polgárokban nagyjából az a vélekedés alakulhatott ki, hogy már megint kitört a művészekből * a porlódiság, gáncsolják Kliegl Sándor tetszetős Szent István-szobortervét, amit némi szarkazmussal Borvendég Béla „nyárimikulásnak" titulált, s amely ugyan messze alulmaradt egy országos pályázat szakmai megmérettetésében, de a közönségnek tetszik. Tiltakozó leveleket fogalmaznak, amire senki se válaszol, senki se figyel. A vita oka azonban nem a szakmai irigység, hanem a lobbygyőztes, különutas, álszakmai akarnokság térnyerése. A tét is nagyobb: úgy tűnik, hogy a Szent Istvánszobor kapcsán fondorlatos lobbysták csőbe húzták a jobb és hasznosabb ügyek döntőbírájának hivatott városi közgyűlést. A szegedi művészek pedig rágódhatnak a nekik odavetett gumicsonton, a kész tények vitatásán. hisz' morgással vegyes csámcsogásukkal legfeljebb a közvéleményhez fellebbezhetnek. Miért háborgunk mi, szakmabeliek? Mert a Széchenyi tér szellenti-politikai hazárdjáték színtere lett. anélkül, hogy bárki ennek utánagondolt volna. Tessék végiggondolni: a Széchenyi téren a századforduló óta a szegedi polgárok szabad akaratából (és főként az ő pénzükből) csak olyan emlékművek kaptak helyet, amelyek többsége a hazai emlékműszobrászat korszakos, de mindenképpen jelentős művei közé tartoznak. Elsőként a kolozsvári Mátyás-szobor alkotójának, Fadrusz Jánosnak Tisza Lajos emlékművét állították föl. Másodikként Szécsi Antal, ifj. Mátrai Lajos Vásárhelyi Pál alakja került a térre. de ebben az esetben az igazi értékek az emlékmű Királyszobrok a dóm falán: Szent István és Szent László. (Fotó: Somogyi Károlyné) Pásztor János által formált mellékalakjai. 1912-ben állították föl ifj. Vastagh György II. Rákóczi Ferencet ábrázoló remekmívű lovasszobrát. Igaz, ezt 1930ban mai helyére vitték. 1913-ban és 1914-ben a korszak kétségtelenül legnagyobbjaitól került két újabb szobor a térre, Stróbl Alajostól a Széchenyi-szobor és Zala Györgytől - a Hősök terei millenniumi emlékmű alkotójától - Deák Ferenc emlékműve. 1934-ben Pásztor János kitűnő neobarokk kompozíciói kerültek a városháza elé. A történet folytatása már a létező szocializmus időszakára esik, s ma már feledhető: a két szovjet hősi emlékmű került a szélekre, majd ezek elbontásával 1991 áprilisában a tér „felszabadult". A Széchenyi tér nem krumpliföld, hanem emlékműveivel, eklektikus palotáival a magyar kultúrtörténet és városépítészet féltve őrzendő kincse. Az Szegednek. ami Velencének a Szent Márk tér, vagy Budapestnek a Hősök tere. Vajon miért nem előzte meg a szegedi közgyűlés döntését a szoborelhelyezés indokoltságát mérlegelő felelős és átgondolt építészeti, műemléki és főként szobrászi szakvélemény, és netán történészvélemény kikérése, hiszen ezt az 1990. évi XX. törvény tételesen előírja? És miért maradt el ugyanez az '56-os emlékmű ugyancsak itteni felállításával kapcsolatban? Végiggondolta valaki, hogy miként mutatnak majd egymás szomszédságában a ki tudja, milyen méretű, anyagú, stílusú 56-os rnonu.mentum. Szent István és Gizella meglehetősen operettízű kettőse, és a fentebb felsorolt államférfiak, mérnökök komor méltóságú figurái? Az emlékműtervet jól ismerem. mivel szakértőként tagja voltam az országos Szent István szoborpályázat zsűrijének. Ebben - magamat nem számítva ide - országos tekintélyek is voltak: Varga Imre, Győrfy Sándor, Benedek György szobrászművészek. Aligha vádolható szubjektivizmussal az a zsűri, amelyben meglehetősen eltérő felfogású és kellő felkészültségű bírálók vettek részt. Kliegl Sándor Szent István kompozíciójának szakmai okok miatt esélye sem volt azon a pályázaton a megbízás elnyerésére. Miért? Mert a zsűri felismerte a szoborterv szellemi döccenőit, tartalmi ürességét. Nem csak az volt a baj vele, hogy szerkezetileg bizonytalan Szent István alakja. (Fél fenékkel ül karszéktrónján, a palást alatt nem ízesül szerkezetté a test, nincs elfogadható hátsó nézete.) Nemcsak az, hogy a mégoly mutatós szobrászi előadásmód sem feledteti a megjelenítés felszínességét, azt. hogy a koronázási jelvények halmozásán túl nincs olyan szobrászi minőség, ami nagyszerűvé, méltóságossá emelné első királyunk személyét. Gizella alakjával a zsűri sem tudott mit kezdeni, hiszen nem tesz semmit hozzá szent királyunk nagyságához, inkább elvesz abból. Gesztusa a lézengő ritterekre kikacsintó csélcsap dámáé inkább, mintsem a méltóságos királynéé. És bizony melléfogás, hogy a szoborkettősben Szent István ül, roskatag, gondterhelt, fásult aggastyán benyomását kelti, míg a nemzedéknyi korral fiatalabbnak ábrázolt szépasszony-királyné áll. Egy szoborkompozícióban az ülő alak mindenképpen alárendelt szerepbe kerül. Tessék csak ezt továbbgondolni! Milyen Szent István-eszményt sugall ez az emlékműterv? Kérdem én: a városi közgyűlés vajon milyen szakvélemény, netán szakmai érvek birtokában döntött mégis Kliegl Sándor szobortervének felállítása mellett? A szoborterv ugyanis a zsűri által elbíráltéhoz képest hajszálnyit sem változott. Akkor most mitől lett jó, és mitől ér meg - közpénzen 8 milliót? Szakmai ellenérveket szeretnék látni, vitatkozzunk, a téziseim fentebb olvashatók! Apropó, nyolcmillió? Elbírálta-e valaki a szerző költségvetését? Tartalmazzae a tiszteletdíj a júliustól érvényes tb-járulékot? Kitér-e a talapzat és a környezetrendezés költségeire? És benne van-e a köztéri alkotásokat terhelő 25 százalékos áfa? Számolt-e a szerző, vagy a megbízó az inflációs veszteségekkel? Ha igen, akkor már most kijelentem, hogy ennyiből biztosan nem telik ki első királyunk nekünk szánt szobra! Lehetne folytatni még a szakmai érveket, de minek? A közgyűlési döntés törvényes, még ha átgondolatlan előkészítésen és gyaníthatóan szűk csoport érdekérvényesítésén nyugszik is. Szomorú és elkeseredett vagyok. Én, aki egy-két évti-^ zede kutatom az emlékművek történetét, ezt-azt tudok már róluk, most indulatosan egy készülő emlékmű ellen agitálok. Sajnálom Kliegl Sándort, az általam egyébként nagyra tartott szobrászt, mert mindenképpen vesztese már ennek az ügynek: ha elkészül a mű, akkor szakmailag és erkölcsileg az, ha nem, akkor anyagilag az. Mi, szegediek pedig elgondolkodhatunk: (m)ilyen Szent Istvánt érdemlünk? Tóth Attila művészeti író Pompeji S zegedi írók és tanárok a tudás és szépség jegyében öt éve elindítottak egy irodalommal, művészettel és bölcselettel foglalkozó folyóiratot, amelynek Pompeji lett a címe. Pompeji, úgy, mint a Vezúv lávája, vagy az idő nagy folyama által betemetett, ám épségben meg is tartott művelt latin város neve. A lap névadása, egységben kinyilvánított eszményeivel, ebbe az eltemetettbőlmegtaláltságba, az életnek ebbe a különös folytathatóságába csalogatta a gondolkodást. Az utcák kövei a már 1800 éve hiányzó forgalom kocsinyomait őrzik írta Paul York von Wartenburg pompeji útinaplójába; s ugye érezhető, ez a folytathatóság mennyire csábít és rémít, ha egyszerre gondolunk bele, hogy kocsit még csak szerzünk valahonnan, de szólni már a 180 éve élt emberek közül sem szólhatunk senkihez, nemhogy az ezernyolcszáz évesekhez; teljesen egyedül vagyunk mindannyian. Erre a Pompeji azt mondta, ki lehet tölteni a romok terét; töredékes tökéletességről beszélt és befejezhetőségről, sőt újra-befejezhetőségről. A fityegő esztétizálások, s a közelmúlt feltárásánál mélyebbre nem gyökerező moralizálgatások után nemes és komoly letisztulást ígért. De a dolog túlságosan tiszta volt; mint a nagyon ifjak szerelme, akik csalódottan elsírják magukat az első csóktól. A vegytiszta befogadó lap nem sikerült vegytisztára, és ez tényleg nem a szerelmen múlott, hanem a csókon. Nem is sikerülhetett, mert eszményét már kezdetben egy virtuális közösség, a „városát szerető polgári közönség" gondolkodási kedvének ajánlotta kegyébe, és lehet, hogy ezzel serkentette is azt valamelyest, de nem hiszem, hogy sokáig. A városát szerető polgár nem hagyta magát és városát továbbra is anyagiason szerette és anyagiason csalta meg, az eszmény nem számított. Hiú volt a bizakodás abban, hogy a tiszta és pontos beszédmódra, kultúrák párbeszédére, klasszika és modernség árnyalódásaira, egyáltalán: az eszményekre, vevő lesz az a korszerű világ amelynek link aktualitása elől e kényes ízlésű és kitűnő képességű szerkesztők egy folyóirat biztonságába foglalták az irodalmat. Történt még egyéb is. E felismerés után, mert az aktualitás pofonjai fájhatnak ugyan, de némelyik még idejében csattan el (csak annyit még, hogy a csókot hangja után ne keverjük a pofonnal), a szegedi írók és tanárok, akik a lapot alapították - írók lettek és tanárok, nem pedig szegediek. Azl hiszem, rájöttek, hogy Szeged lelkisége és szellemisége nem bölcseleti téma. Ijihet, hogy irodalmi, de nem bölcseleti. Ezt a terepet aktuálpolitizálgató, presztízscsatákban edződött képviselők és civilszférabeli kultúrtanácsadók oly gondosan megszórták a középszerűség sójával, hogy amennyiben egy sárgás fűszál kidugná ott a fejét, csak a legfürgébbnek jutna belőle egy kéjes nyisszantás. Inkább remény lehetett hát, mint definíció, hogy az aktuális világnak ezt a részét bármilyen módon összefüggésbe hozhatják a folyóirattal. Remény, vagy olyasmi, mint hangosan előre köszönni a sötét lépcsőházban a szembe jövő másiknak. A Pompeji persze megmaradt, hiszen esze ágában sem volt bármiféle közös alapot teremteni maga és gondolati mércével mérve kurta sugarú kulturális, netán közéleti intézmények között. A tiszta és világos beszéd eszményét máig biztosan érvényesíti; jó olvasni. Nem váltott ki kapkodó vitákat, nem vált úgynevezett érdekes összecsapások színteréül, sőt többször már eszményeit sem nyilatkozta ki direkt módon. ízléses, jól szerkesztett, egyedi lap lett. A szép Pompeji-befogadó eszményből is sok maradt, vagyis elegendő, ahhoz, hogy a lapot mellette még szerkeszteni is lehessen. Öt éve jelenik meg. 1990 óta, és ez nekem olyan megnyugtató, mint a négyszáz éve nyírott angol gyep. Panek Sándor November angyalához Baka István könyvhéti verseskötete Palicsra szól a meghívó A szegedi Nyári Szünet Színház meghívást kapott a szabadkai Kosztolányi Színház Nyári Színházi Esték elnevezésű fesztiváljára, amely pénteken kezdődik a palicsi szabadtéri színpadon. A Kosztolányi Színház a múlt évben alakult, s tavaly két bemutatót tartott. A palicsi 900 személyes nézőterű színpadon június 16-tól augusztus 16-ig 10 előadást láthat a közönség. A szegedi társulat Neil Simon - Marvin Hamlisch: Kapj el! című zenés darabját mutatja be. Színpadra lép egyebek között a szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata. az Újvidéki Művészeti Akadémia Tanyaszínháza, a nagyváradi Állami Színház, a marosvásárhelyi Nemzgíi Színház. Szerb nyelvű előadással szerepel a fesztiválon az újvidéki Szerb Nemzeti Színház ós a budapesti Joakim Vujics Szerb Színház. • A költő újjászületett. Megindító versben búcsúzik „barátai"-tól, Yorricktól és Sztyepan Pehotnijtól. A fent nevezetteket az olvasó is ismeri. Az egyik Hamlet Dániájában volt valaha komédiás, hazai földre Kormos István hívta meg legjelentősebb kötetének címadó verseként. Sztyepan Pehotnij pedig az ő teljes emberi és alkotói személyiségének transzplantációja. Már neve is a Baka István szó szemti fordítása, koruk is azonos, csupán életközegük más. Baka István Szekszárd és Szeged két serpenyőjében egyensúlyozza ki életét. Sztyepan Pehotnij pedig akkor is Szentpétervárott élt. amikor ezt a várost átmenetileg Leningrádnak hívták. Baka István leginkább különféle választott személyiségekbe bújva mondja el saját, legszemélyesebb mondandóját. Nem példa nélkül álló ez a módszer; de mindenki másképp csinálja. Van, akinél egyszerű szerep a választott hős. Mint ahogy egy igazi színész bármilyen színpadi figurába bele tud bújni, meg tudja tölteni azt saját személyiségjegyeivel. Van, akinek létformája ez a szerepről szerepre vándorlás, rejtőzködni kíván új és új alakban, Weöres Sándor kipróbálja Psziché kalandjában saját női alteregóját is. Baka István rokonokat keres, akik plasztikus alakjukkal pontosabban tudják közvetíteni az ő belső világát, mint alapvetően zárkózott és rejtekező természetével ő maga. Szerep-testvéreinek se szeri, se száma. Liszt Ferencben éppúgy megtalálja a közöst, mint Madách Imrében vagy az orosz kultúra számos halhatatlanjában. Yorrick és Pehotnij azért emelkedik ki a többi közül, mert ők adják meg Baka költői világának tér-, időkoordinátáit. Pehotnij szerepeltetése azt sugallta, hogy ez a világ a szovjet birodalom függvénye. Szekszárd és Szeged még egy aránylag elviselhető provinciában található - Petro-Leningrád azonban egyszerre a legmélyebb centrum és periféria. Nem véletlenül keresztelte el Szanktpityerburgnak alapítója. a háromtagú szó kétharmad részben német eredetével eleve irritálta az orosz fundamentalizmust. Szovjet utódjának szemében pedig európaisága és a forradalmakra való hajlandósága miatt vált gyanússá. Yorrick sem véletlenül képviseli a Hamlet-hősök palettáját. Borisz Paszternak a szovjet-orosz kultúra életpályájában is reprezentáns képviselője döbbent rá, hogy nemzedéktársai, vele együtt, hamleti helyzetben vannak. Hiszen adva van a lehetőség, hogy hercegi rangjukhoz méltóan éljenek, akár Dániában, akár Wittenbergában, ha nem firtatják, ki ölte meg a királyt. A következő generációval már nem óhajt egyezkedni sem a hatalom. Rájuk a bohóc szerepe vár, amíg meg nem elégelik tréfáik élét. Ebben a kötetben új, jelentős Baka-imágóval találkozhatunk. A költő ezúttal Háry János nevében néz szembe saját problémáival. A kiválasztás itt is jellegzetes. Háry János földije e szekszárdi költőnek. Sőt mint „obsitos baká"-nak, akár tetszőleges mélységekig igazolhatjuk azonosságát újrateremtőjével. A kötetben közölt három vers folytatást ígér, azt pedig már bizton állíthatjuk, hogy az eddig megjelentek is az alapművet jóval meghaladó mértékben gazdagították Háry-képünket. Baka Háryja semmiben sem mond ellent a Garayversben megalkotottaknak. Képei pontosan követik az eredeti költemény szófordulatait is. Ám amíg Garaynál egy anekdotahőst ismerhetünk meg. Baka Háryja tragikus hős, akinek útja a világ szélén álló semmiig nem füllentés, hanem megélt valóság. Hasonlóan kétféleképpen - Háry János és Baka István mértéke szeint - értelmezhető a ciklus bordala és csőszdala is. Baka életszeretete, amely az erotika és a bor mámora iránti, kiolthatatlan vonzalmát dokumentáló verseiben végigkövethető, most ép a Háry János-i groteszkség miatt kap tragikus kontrapunktot. Megoldhatatlan feladatokkal birkózik a kritikus. A rendelkezésre álló terjedelmet egyetlen Baka-vers titkát vallatva is ki lehetne meríteni. Ezért, mintegy zárásképpen, az érvektől elkülönítve, kénytelen odabigygyeszteni, hogy Baka István nagy költő. Sajnos ez nem evidencia. Az utóbbi időkben ugyan, mintegy jóvátételképpen, csordogálnak hozzá az apróbb elismerések, de például a Kossuth-díjasok várólistájára egyelőre még elfelejtették felterjeszteni az óvatos illetékesek. És tartok tőle, hogy sokan vannak előtte, akiknek a szolgálati évek száma, a rájuk fordított papírmennyiség szerint hamarabb jár a hivatalos babér, aztán vannak, akik kárpótlási jegyre vagy a mögöttük álló tábor érdemeire kapják meg majd nála korábban. Tulajdonképpen mindegy. Csak azt szeretném, ha legalább ő tudná, hogy már egyre többen tudjuk, amiről majd senki sem érti egykor, miért nem tudtuk ezt már akkor is, amikortól kezdve világosan tudni lehetett. Hogy az utókor ezt is elrendezi? Ne bízzuk rá! Valaha tág mező volt költészetünk, amelyen ha egy fát bokornak néztek - vagy viszont -, végül mindig kiderült a tévedés. Ma sűrű erdőben nőnek a fény felé a fák. Csak a legmagasabbak kapják meg az éltető Napot. Rigó Béla