Délmagyarország, 1995. május (85. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-16 / 113. szám

KEDD, 1995. MÁJ. 16. SZEGEDI TÜKÖR 11 Ez az igazi Szeged! - hallottam a tősgyökeres városlakótól. Az már nem Szeged - legyintett fitymálóan a „gyüttmönt". Alsóvárosról beszélgettünk. Szinte bizonyos: a szegedi őslakosok mindegyikének fűződik valami emléke a „szögediség" lényegét még ma is felidézni képes Alsóvároshoz, míg a betelepülők ott érzik leginkább „gyiittmöntnek" magukat. A söröshordók helyén diszkontáruházat nyitottak. (Fotó: Schmidt Andrea) Hol van már a Kékibolya?... • Bandukolva kétarcú Földmíves A Földmíves utcán bandukolva meg-megpihen a szem egy-egy virágos előkerten, egy félig lemázolt régi fölirat, egy omladozó, de fehérre meszelt falú ház napsugaras oromzatának hullani kész lécsugarain. A magas kapuzat mögött kutya ugatja meg az elhaladó idegent, a fodrász az ajtóig kíséri ki vendégét, az ablakban egy nénike könyököl és beszélget a földes kocsiúton álldogáló szomszéd emberrel, biciklis egyensúlyoz a kátyúk között.. Aztán fékcsigorgás, majd bűzt okádva kihúz a busz a megállóból, a keskeny aszfaltúton hirtelen föiszaporodott kocsisor a sárga járgány után veti magát... Mintha a belvárosban lennék. • A múltkor egy lányt ütött el az autó - kommentálja a fékcsikorgást az alsóvárosi iskolával szemben, az óvoda előtt várakozó gyerekcsapat hangadója. . - Csak agyrázkódása lett enyhítene a hallottak élén a másik. Erre a „csak"-ra fölnyihog a 6. b. osztálybulira gyülekező csoportja. - De a legjobb az volt, amikor a busz fölmászott egy Trabantra - ingerli tovább a nevetőizmokat a harmadik. A Földmíves utca Alsóváros forgalmas főutcája. De csak az utca első fele. Mathias rex - a „dombormű" és a fagerendák maradtak meg az egykori Mátyás kocsmából. Az asztalok és a sörösmeg boroshordók helyén diszkont áruházat nyitottak a tulajdonosok. - Az iskola miatt kellett bezárnunk - mondja fáradtanunottan a tulaj felesége. A söntéspult helyett most a pénztárgép mögül tartja szemmel az üzletet. - Öt zsákkal kevesebbet szállítottak. Most vettem észre - jön a bosszantó hírrel az egyik alkalmazott. A főnök délutáni pihenőjét senki sem zavarhatja. Az asszony nyugtázza: a kristálycukrot egyenesen a gyárból hozták. Majd dönt: azt a fiatal gyereket, aki a teherautót vezette, elő kell venni. A diszkontos alkalmazott kocsiba vágja magát, s a teherautó után ered. A nagykapu szélesre tárva. Belátni a tornácos ház udvarára. - Az uram szüleié ez a ház vezet körbe a fekete, csizmafejű papucsban csoszogó gazdasszony. A falak 80 centisek. A tornácról nyílik a borospince, egy másik helyen meg az, ahol a szenet, krumplit, répát tartották. A padláson már csak a ruhák száradnak. A góré, de az istálló is üres. Nemrégiben még bikákat, disznókat tartottak itt. Most csak néhány liba sziszeg iz ólajtó mögött. A kertbe nem lehet kilátni a gazdasági épületekkel egybeácsolt kapu miatt. Erdélyben láttam hasonlót. - Nagy, négyszáz négyszögöles a porta - tolja el a reteszt Csányi lmréné. - A kertet nem műveljük, mert már megvan a vevő a házra. Mindkét fiam egyetemista lesz. Ezért egy kisebb portára, csöndesebb utcába költözünk - ad magyarázatot a kérdésre, miért számolják föl a gazdaságot. Az állandóság egy kis szigete a patika. Itt semmi sem változik. A bútorzat még az ánti világból való. Kocsis Endréné, az egykori tulajdonos idejéből. - Inkább az idősebbek járnak ide. De mostanában nemigen tudják elvinni a gyógyszert, annyira drága. Panaszkodnak szegények. Télen volt, aki csak egyszer tudott befűteni - meséli Nagy Zoltánné, Irénke. Odébb, a mészárszék, amiről korábban az utcát is elnevezték. Az már a Sárkány utca. A A főút aszfaltszőnyege arra kanyarodik. A két utca közé ékként feszül egy oszlopos-emeletes ház. Robusztussága, környezetétől elütő stílusa még félkész állapotában is bántó. A földes Földmíves utca csöndes. A széles kocsiút két oldalán árok. Az árokparton meggy, cseresznye és diófa váltakozik, de szinte mindegyik ház előtt virágoskert. - Tulipán, jácint, kéknefelejcs, bazsarózsa és hölgyliliom - mutat virágjaira Rózsi néni, a Földmtves utca egyik legrégebbi lakója. - Itt születtem. A nagymamáék háza a Víz után épült. Akkoriban összejártak az emberek. Ha nem testvért, akkor a jószomszédot hívták komának. Anyukámat Juhász néni, a szomszédasszony bérmálta. A szomszéd néni paprikakofa, az ura vasutas volt. Ősztől tavaszig hozzájuk jártunk hasítani. A paprikát aztán kiszárították, a malomban megőrölték. Jött a vegyész, beleszúrt a zsákba, mintát vett, aztán megmondta, hogy milyen a paprika minősége: különleges, csemege, félédes vagy rózsa, azaz erős... De kicsi és nagyon vizes volt az a Víz utáni ház. Ezért lebontottuk és '63-ban építettük ezt. Akkor a három gyerek, az uram mellett még Apukám is velünk lakott. Most már egyedül élek... Átellenben most építkeznek. Vajon tudják-e, hogy ott, a sarkon valamikor a Kékibolya söröző vonzotta az embereket? Végre egy ház, ami felújítva őrzi a múltat - állok meg a következő sarkon. Azon az oldalon, sok házzal odébb, az utca forgalmas szakaszán a magas társasház kilóg a képből. A pici élelmiszerbolt neve is kirívó: Joker markét. A földszinti garázsok ajtaja hiányzik. A rozsdás ajtókeretek, a piszkos falak között télen hajléktalanok tanyáztak. - Megtámadott minket egy szakadt alak, amikor a telefonfülkéből kiléptünk - mond újabb adalékot a környék mai állapotáról Búzás Ferenc, a soklakású ház utcai frontjának egyik lakója. - Nyáron rengeteg a légy a közeli vágóhíd miatt. Meg hát a környéken sok ház udvarán disznót is hizlalnak. Nem erre számítottunk, mikor a csótányos panelből elvágytunk. A zaj is legalább akkora, mint a lakótelepen. A sárga busz kajtol, ontja magából a mérgező füstöt és gázt. - Delegáció szokott jönni. Májusban. A pestiek megkoszorúzzák a táblát, aztán elmennek. Ennyit tud a ház egykori lakóiról az ablakból nézelődő fiatalasszony. A sárga házfalon tábla: „E házban született Tsonka Vince kovácsmester fiaként Csonka Ferenc (1848-1940) Szeged város vegyésze és Csonka János (1852-1939) a motorgyártás magyar úttörője..." Az iskolából gyerekek rohannak az utcára. Vége a délelőtti óráknak. Alsóvárosi utcákba szélednek széjjel. De a buszmegállókban is sokan várakoznak. Irány: Hattyas vagy a belváros. Djszászi Ilona Az árvízi katona .Egymásnak adták a homokzsákot." (Fotó: Enyedi Zoltán) • Egy éve voltam még csak újságíró. Amikor már a feje tetején állt a város, lapunk még akkor is azt közölte, amit a vízügyesek közlésre kiadtak. Csöndes megállapodás volt minden „szervvel", vagy csak a szokás beszélt, hogy nem zavarjuk köreiket. Ha a templom tornyát lőtték volna le az orrunk előtt, akkor is azt adtuk volna ki, amit a rendőrség három nap múlva kiad. Hogyne zavarta volna az új újságírót! Odaálltam a főszerkesztő elé, és mondtam neki, szégyellem magamat. Miért nem megyünk végig a töltésen, és miért nem írjuk meg riportban, amit ott látunk? Begyömöszölt most is a hóna alá — termeténél fogva megtehette -, és azt mondta, ennél kedvesebbet nem mondhatnék neki. Menjek mindennap, és írjak mindig. Röpültem, mint a madár, bár a madár nem gumicsizmában röpül. Nemrég volt az olajtűz, akkor még nyomtam a gombot a tévének, szegény honoráriumból vehettem azt is. Minden reggel beleugrottam, föl a biciklire, és mentem hol fölfelé, hol lefelé. Hol a jobb parton, hol a balon, politikai elkötelezettség nélkül. Délutánra mindig összejött annyi, amennyi helyet a szerkesztő kegyes volt engedélyezni. Annyi embert én még nem láttam, amennyi ott volt. Ahol gyöngének látszott a töltés, oda hordták a homokzsákokat, nagyszerű szervezettséggel, máshol meg „lapátpuskával" vigyázták a vizet. Ha egy egér kidugta a fejét a földből, mert kiöntötte már, azonnal ott termettek. A víz az egérlukon is be tud menni a töltés alá, és földobhatja az egészet. Akárhányszor visszaérkeztem, rémhírek tömkelege fogadott. Most itt szakadt át a gát, most meg amott. Emberek, onnan jövök, nincsen baj! Olvasószerkesztőnk gatyája is hősiesen tele volt már - nem sérteni akarom vele utólag se -, szívesebben vette továbbra is a vízügyesek kommünikéit, mint az én helyszíni tudósításaimat. Annyi erő azért mindig maradt benne, ami színt én beleraktam, azt ő kigyomlálta. Neki is mondtam, mint a többinek: annyian vannak a töltésen, ha csak a csizmájukat rakják egymás mellé, akkor se jön át rajta a víz. Mondják egyszer, esküvő volt a Városházán. Volt tólünk ott valaki? Minek lett Jó nagy pánik volt akkor a városban. Intő példának ott a Szamos és a Tisza összefolyása, az elmosott Jánkmajtis, Tunyogmatolcs és környéke, de Szegeden intőbb volt a majdnem száz évvel korábbi. Úgy oldalba löttyintette akkor a folyó, ház állva alig maradt benne. Gének őrzik a veszedelmet, és azokba is átültetődtek, akik azóta lettek szegedivé. volna? Kötni való bolondok vagytok: ahol esküvőt tartanak, ott bíznak! Szép riportot írtam volna róluk: Árvízi esküvő. Ha esett az eső alul is vfz, fölül is víz. Volt már fólia, a töltés belső falát is azzal takarták, fóliából vágtak maguknak átalvetős miseruhához fogható alkalmatosságot a homokzsákok hordói is. Kezüklábuk mozoghatott, mégse áztak bőrig. Ha nagy zivatar volt, lepedőként fogták a fejük fölé. Tápé fölött kiskatonák sátorlapba bújva hordták a homokzsákot. A civilek már elhúzódtak, ők még mindig hordták. Csizmájuk csúszott a sárban, hátukon meg-meglódult a zsák, de nem álltak meg. Lefényképeztem egyiküket: Árvízi katona. Első napon karszalagot adott Vágás Pista. Nekem a karszalagról más idők jutnak eszembe, egyszer se raktam föl. Láttam viszont, amikor beértem, a házunk előtt három mérnök kecskelábbal méregeti az utca hosszát. Talán lopják a járdát? Nyüzsög a sok ember, mindenki a Tiszát akarja látni. Kecskelábbal emberek között nem lehet dolgozni, erőt vett a három mérnökön a karszalagos kötelességtudat, és úgy leteremtette az embereket, a valagbarúgás és a falhoz vágás szalonképes csevegésnek tűnt csupán. Szegény Marika nénit is ülepen akarták rúgni. Leültem a géphez, és glosszát pötyögtettem: „Elszoktunk már attól, hogy mindenféle karszalagos emberek falhoz állítsanak bennünket!" Másnaptól kezdve nem az volt a fontos, hogy csúszik az az agyagsejt, amelyiken az egész part áll, vagy nem csúszik, a három mémök a H. D-t kereste. Egy hét múlva az elnökhelyettesnél kötöttünk ki. Ő is azt mondta, fontos a munkájuk, de nem lehet úgy dolgozni, hogy birizgálja őket a sajtó. Úgy nekem estek, szerencsére szóban csak, lestem, van-e a torony alatt egérluk, ahol elmenekülhetek. Hogy merem én lefasisztázni őket? Végül kiraktam az asztalra kicsike magnómat, gombnyomásra elcsöndesedtek. Azt kívánták, írjam meg magam, hogy nem volt igazam. Köszönöm szépen, a török szultán selyemzsinórját már akkor se volt kedvem saját nyakamra tekemi. Azt is mondták, akármikor bevonultathatnának gáti munkára engem is. Hogy megemlegessem a magyarok istenét! Szerencsénkre, a többieket nem ilyen indítéklAl toborozták össze. Reggelenként elvittem gyerekeinket az iskolába, és mentem dolgozni, behívó nélkül. A vár mellett mindjárt a partra, hadd lássam, mennyit nőtt tegnap óta. Minden fán plakát, vigyázz, dőlésveszély. Láttam már fát életemben, nem hittem, hogy olyan gyorsan kidőlhet, amikor szellő se fúj, mentem tovább. Az igazi veszedelem, fúria képében a víztől jött, és ordított: menjek a büdös francba. Másként mondta, hat család apai-anyai szexuális élete benne volt, de nem írom le. Mondom neki, csillapodjon, és ne kiabáljon, meg találja hallani a Tisza. Biciklim vázán ott lógott az aktatáskám, amikor már nem bírtam cérnával, kinyitottam, és előhúztam belőle a karszalagomat. Most meg azért esett nekem, de kegyetlenül: ha van, miért nem hordom? - Katasztrófa lenne! Akármikor összetéveszthetnének bennünket. Makón, a buzgár körül volt legnagyobb a küzdelem. Ahogy régen a kubikoskordék jártak egymás nyomában, úgy mentek most a homokzsákos teherautók, és bábeli torony kitelt volna a főbuzgár meg a mellékbuzgárok körülkerítéséből. Bábelt azért említem, mert magyar és tarkopasz orosz katonák egymásnak adták a homokzsákokat. Hány ezren lehettek? Elfelejtettem megszámolni, mások meg csak saccolták. A városban maradókat se számláltam. A makaiakat meg Vásárhelyre telepítették ki. Elmentem utánuk Vásárhelyre is. Fönn voltam a vonaton, amikor visszamehettek Makóra. Siratni való aggodalommal mentek, és megkönnyezni való örömmel. Ők már nagyon érezték, fölösleges buzgalom volt idegenek nyakára kirakni őket városukból. Arról beszéltek, ki védte volna meg udvaruklakásuk himmi-hummiját, ha netán mégis kijött volna a Maros. Hála a szakértelemnek, hála a közakaratnak, hála az árvízi katonáknak, nekem lett igazam: nem jött ki a víz. Huszonöt év múltán is érzem, vigasztaló szavamnak nem lehetett nagy keletje. Kincstári optimizmusnak vélték, amit én teljes meggyőződéssel hirdettem. Azokban a napokban minek hittek volna az újságnak, amikor mindenki saját szemeivel félt? Hoiválh Dezső