Délmagyarország, 1995. április (85. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-01 / 77. szám

1995. ÁPRILIS 1., SZOMBAT mnnDM. • Szerelmeskedni bárhol, bármilyen pozitúrában lehet, a ritmus viszont mindig ugyanaz, s én ezt nem tudom megunni. Másnak persze lehet, hogy unalmas ez a monoton mozgás, és öt vagy tíz vagy harminc perc múlva megkérdezi, mi ez. Hát ez a szerelem. Ez az életritmus. „Egy szép napon a mi halálunk lesz a hír" Milorad Krstic, a jogvégzett festőművész - Egy katalógusban az till, bogy a rajzolás és festés kedvéért félbeszakítottad jogi tanulmányaidat. Kinek vagy minek a hatására döntöttél úgy. hogy otthagyod a száraz paragrafusokat és törvényeket? - Ez fordítói hibából származó tévedés. En 1975-ben befejeztem Újvidéken a jogi egyetemet, sőt tizenkét évig ügyvédkedtem is. Persze a tanulás és a munka mellett autodidakta módon festettem. 1989-ben döntöttünk úgy a feleségemmel, Radmila Roczkovval, hogy Budapestre költözünk. Először úgy gondoltam, hogy itt leszünk egy kicsit, s aztán megyünk tovább Ausztriába, Németországba vagy Hollandiába. Aztán itt ragadtam. Tetszik a magyarországi élet. - Az Alpok Idhdndl, a szlovéniai Domberkben születtél, az egyetemet Újvidéken végezted el, és most Budapesten élsz. Mennyire van benne a véredben a vándorlás? - Mivel apám katonatiszt volt, ezért a családunk 6-7 évenként cserélt várost a volt Jugoszláviában. így aztán az alsófokú iskoláimat Horvátországban, a gimnáziumot és az egyetemet pedig a Vajdaságban végeztem el. A születési helyem, az alpesi táj mindig hatalmas energiát ad, de azért szeretem a síkságot is. Szegedet például azért imádom, mert Újvidékre emlékeztet. - Mi volt az első Igazán komoly elismerés életedben? - Négyéves koromban megjelentek a halacskás rajzaim a Borbában. Megjegyzem, a halakat azóta is ugyanúgy rajzolom. Ötéves lehettem, amikor a konyhafalra festettem egy hatalmas, nálamnál nagyobb körtét és ökröt. Anyu mérges volt, hogy összefirkáltam a tiszta falat, de azért megmutatta a szomszédnak, hogy a fia milyen szépen tud rajzolni. Büszke volt rám. Ez volt az első elismerésem. Akkor éreztem először életemben, hogy csináltam valamit. - Negyvenhárom évesen, 7 perc 53 másodpercben megint csináltál valami nagy dolgot. Egycsapdsra híres tettéi a My baby left me-vel. Mennyiben más mozgóképel készíteni, mint mondjuk ecsettel a fehér vászon előtt ríllni? Miben mások az alkotás fázisai? • „A film legyen az anya, a néző pedig a kisgyermek." (Fotó: Révész Róbert) A Magyarországon élő Milorad Krstit festőművész az idei berlini filmfesztiválon Ezüst Medve-dijat kapott első animációs filmjéért, a My baby left me (A kedvesem elhagyott) címűért. Az újdonsült animdtor március 6—15. között Szegeden, az Impala Ház csendjében megfestette Pornoblesse című új kollekcióját. A tárlat április 17ig látható. - Nekem mindkét alkotási forma tetszik. Mivel soha életemben nem készítettem még filmet, nem is tudtam, menynyire fontos egy filmben a mozgás. Ez festményről csak úgy „jön le", ha jó a kompozíció. Akkor el tudom képzelni a mozgást, máskülönben nem. Most már tudom, hogy a filmnél sokkal erősebb a vizuális impresszió, mint a festménynél. A filmben közelebb tudom hozni a háttérben álldogáló figurát, a mozgással életet és energiát adhatok neki. A festményen ez sokkal nehezebb. A film készítése közben jöttem rá arra is, hogy a képsorok váltakozása, a jelenetek hosszabb-rövidebb volta csak egyfajta ritmust határoz meg. Ha ezt megerősíti a zene, és a kettő párhuzamosan fut, akkor az rendkívüli szuggesztivitással bír. A My baby left me ritmusfilm. Története banális, néhol szürrealisztikus és pszichedelikus, de a ritmusa végig ugyanaz. Ez a szuggesztív erő minden érzékszervet, s talán még a lélek legrejtettebb zugait is megérinti. így aztán a néző csak ül, látja a különleges figurákat, hallja a zenét, s a végén már azt sem tudja, miről szól az egész, de érzi, hogy a ritmus magával ragadja, elringatja, mint anya a gyermekét. Ez nagyon jó, ezt akartam elérni: a film legyen az anya, a néző pedig a kisgyermek. - Fellini Casanovájában ugyanolyan metronómszerű gépmadár mozog és adja a ritmust a címszereplő szerelmeskedése közben, mint a filmedben a sassal és •pajzzsal díszített műszer. Ez véletlen egybeesés? - Nem, ez teljesen tudatos. S örülök annak, hogy végre valaki észrevette a hasonlóságot. Alkotásommal megpróbáltam kapcsolatot teremteni az erotikus világgal. így nem csak Fellini Casanováját, de Manet nagy vihart kavart „macskás Vénuszát", az Olympiát és Botticelli Venus születését is belevettem a filmbe. Számomra ugyanis nagyon fontos a szerelemmozgás. Ez az egyszerű mozgás, ami a végén orgazmussal zárul, a világon mindenben benne van. A nappalok és éjszakák váltakozásában, a bolygók mozgásában, az állatok és a növények lélegzetvételében, a táncban, a járásban. Szerelmeskedni bárhol, bármilyen pozitúrában lehet, a ritmus viszont mindig ugyanaz, s én ezt nem tudom megunni. Másnak persze lehet, hogy unalmas ez a monoton mozgás, és öt vagy tíz vagy harminc perc múlva megkérdezi, mi ez. Hát ez a szerelem. Ez az életritmus. S ha ezt intenzíven csinálod, akkor nem unalmas. - Míg az American dream című kollekciódban a nő még csak lírai absztrakció formájában került ecsetvégre, addig a My baby left me-ben már minden nyíltan erotikus. Lehet ezt még tovább fokozni? - Igen, hiszen a Pornoblesse még pontosabb, direktebb és provokatívabb, mint az eddigi munkáim. Minden egyes vásznon egy szerelmespár, illetve egy nő van. Az új kollekcióban új módon próbáltam elmondani, mit érzék, mit látok férfi és nő erotikus kapcsolatában. A porno esetemben utcai prostituált jelent, azaz, ott is és nálam is van test, ár és vevő. Vásznaim a testek, a látogatók a vevők. Bárki betérhet, bárki megnézheti őket. Egyet nem tehet - már csak azért sem, mert a pornoenergia rendkívül erős -, hogy közömbösen megy el a testek mellett. S hogy miért nobtesse? Mert a rajz-családfámon ez az utolsó generáció. Ezek a figurák már arisztokraták, méghozzá dekadens arisztokraták. Nem tudom tovább folytatni őket, mint ahogy a tavalyi vagy tavalyelőtti figuráimat sem tudom. —Mi lesz ezután? - Nem tudom. Megmondom őszintén, én is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a jövő generáció. Talán teljesen ártatlan valami következik. Virágokat fogok majd rajzolni vagy mesekönyveket illusztrálni, még nem tudom. - Tükördarabkákkal borított ember vagy — írod —, amelyekben a körülötted zajló élet tükröződik, megtörik vagy visszájára fordul. Iróniáddal komoly dolgokat teszel nevetségessé. Filmed szerelmes főszereplőjének például többször kicsöng a telefon, s abba a Nő csak annyit mond: Honey (Édes). Se többet, se kevesebbet. Ilyen a mi életünk? - Igen. A kicsöngő telefont bárki felveheti a film végén. Lehet, hogy azt mondják neki is, hogy „honey", de lehet, hogy nem. Ha nem „honey"-t mondanak, akkor valami mást. Úgy hiszem, minden rossz az ajtó mögött van. Nem tudjuk, mi lesz. Például jön a postás, csenget, de nem pénzt hoz, hanem telefonszámlát. Ezen a világon több a rossz hír, mint a jó. Attól félek, hogy egy szép napon a mi halálunk lesz a hír. Szabó C. Szilárd Frank György A fekete hegedű Bolon' csóka, dinka csóka, Csí vagy csocsi, kicsi Zsóka, Bókba sziltant a szivedre. Bókba sziltant a szivedre, * Bár ne lettem vóna haló, Dobott vón' vissza ja háló! Szovéllam csak három ével. Szövettani csak három évet, Lémáréltál gizda fejjel Malavéltdl, halef-frájer, Bebuktam a csuvesz-lelked, Beliuktam a csuvesz-lelked. Romnyit láttam - vót száz, csacsi Piíró kellett, ó én csacsi. Fránya, ráncos kánya-rányi, Fránya, ráncos kánya-rányi, Csáráztam a mist, én bohó, Cidára nem dzsall a lotyó. Szopta ja nagy üvegeket, Szopta ja nagy üvegeket, Barő károm csórta káró, Ó én csóró more gádzsó, Ne dikéljak bálót, marót, Ne sunézzak bálót, márót! Dade Devla vágjon agyon minden csávói, ki tgy vagyon! Ez a fekete hegedű. Ez a fekete hegedű. élc't problémái A hazugság Az emberek közül nagyon sokan össze-vissza hazudoznak és ezzel jól összekeverik a kártyákat. Néha már azt se tudjuk, milyen lap van a kezünkben. Többféle hazugságot különböztetünk meg, majdnem annyit, ^amennyi jelzője lehet a hazugságnak, ez is mutatja mennyire kifinomult már a liazudozási technikánk. Alapvetően azért mégis két részre bonthatjuk a hazugságokat: vannak kegyes és kegyetlen hazugságok. Például a füllentés és a lódítás a kegyes hazugságok közé tartozik, míg az átvágás (vagy átverés), a felültetés és a megvezetés már a kegyetlenebb válfajba sorolható. Vannak persze olyan hazugságok ís, amelyek kifejezetten javunkra válnak, ezek legyegyszerűbb példája, amikor rosszabbat vagy nagyobbat hazudunk a vártnál. Javunkat vagy embertársaink javát szolgálja például az a hazugság Is, amikor azt mondjuk valakinek, hogy ne mássz föl a fára, mert a múltkor én is leestem (persze nem estem le), de ezzel megakadályozhatjuk. hogy az ismerősünk leessen. De ha nem hallgat ránk és leesik, akkor a hazugságot igazságra váltva, tovább folytatva igy bölcselkedhetünk: ugye megmondtam én! Hoszszasan vitázhatnánk arról Is, hogy vajon hazugságnak számít-e az, ha egy történetet kikerekítve adunk elő, mert az élet olyan silány történetet produkált, hogy az úgy nem nyújt teljes élvezetet, mi pedig szórakoztatni szeretnénk embertársainkat. (nianczy) A

z emléket maga után hagyó szép ismeretlen (hiszen ha jobban belegondol az ember, az ismeretlen, talán még a Sátán is, amennyiben ő ismeretlen: szép!) (másrészt igaz az is, hogy amint magad elé próbálod idézni, azonnal elveszti ideális szépségét, egyenes arányban képzetének erősödésével, lesz belőle pedig egyszerű szépség vagy szörnyeteg, egyaránt: létező) nyomában járni felemelő feladat és az egyetlen értelmes cél az ember életében. De több akadállyal is szembe kell néznie annak, aki ez ismeretlen szépség nyomai mentén kívánja vezetni életét! Először is az időhiány. Aztán az anyagi javakban való szűkölködés. Hiszen a feladat egész embert kíván és nem biztos, hogy annyi is elég lesz neki. Aztán ha kellő kondíciókkal belefog az ember az emlékek gyűjtésébe, egy-egy óvatlan pillanatban akkor is észébe villanhat: mihez kezd, ha felgöngyölíti a szép ismeretlen nyomait és a szál végén ott himbálódzik ő? Különös jellem szükségeltetik ahhoz, hogy ilyen esetekben, a kétségbeesés ilyen fokán valaki vissza tudja hessegetni elszállni látszó figyelmét a szerteheverő emléknyomokra és folytassa a kutatást. Hogy úgy tegyen. Másrészt ismert Zénón apóriája Akhilleuszról és a teknősről. A görög hérosz hiába erőlködik, soha nem éri utol a lomha hüllőt, bár az idő haladtával annak szinte a • Kovács Zoltán sarkára hág. Ez azonban mégsem szomorú, ahogy nem is vicces, csupáncsak arra akarja felhívni az ember figyelmét, hogy bár szégyen a futás és hasznos, valamint bizttnyos távolságra minden cél megközelíthető, azért ne nagyon reménykedj abban, hogy a halálos ágyadnál is éppen akkorra megtalált, egészen addig ismeretlen szépség fogja majd kihűlő kezedet s kísér át életből halálba. Sőt, még azt sem tudhatod, amikor életed végén a kutatás megszakítására .kényszerülsz, hogy mennyire mentél a kilátástalan hajszában. Az egyetlen igazán nemes és tiszta cél az életben elérhetetlen. Mégis létezik. Az üldöző hát belead mindent, nehogy egy hüllőt hajtva érje a vég. Ha jól meggondoljuk, mindez röpke előítélet. Mintha lehetne választani az utolsó nőt. Most jut eszembe, hogy eredetileg a hagyomány szóról akartam írni, meg is volt a szöveg vége, uini azt fejtegette volna, hogy a hagyomány tulajdonképpen a szép isme'retlen által itthagyottként létezik, ekként tekintünk rá, ha ez nem is tudatosul bennünk, és így tovább, addig nyomtam volna, amíg rajam kívülállónak tartott okokból nem lehetett volna már folytatni; teknikai okokra gondolok, mindennapi szükségletekre, levegőre meg vízre, oda-vissza. Azért fű alatt megoldottam Zénón egy alapvetőnek tartott apóriáját, a görög héroszról meg a lomha hüllőről szólót. Ők ketten valóban egy stadion körpályáján futnak, de Akhilleusz azért nem fog soha a teknős sarkára lépni, mert a versenyzők egymással szemben rohannak. Ez a teknős nagy csele, amit azóta is nehezen hever ki az ember. Kifeküdni a betegséget, rááldozni a felgyógyulásra egy életet s felkelni végül, felkelni a végre, az illúzióra, hogy a sarkára áll a hős. E

" s nem elég ám: ekkor zúg el mellettünk a teknős. Lobogó haját leszorító sapkáján pedig az áll szálkás gót betűkkel, hogy hagyomány.