Délmagyarország, 1995. április (85. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-15 / 89. szám

• Tokody Ilona: „A szegedi operakultúra méltó a hagyományokhoz Két világsztár: Tokody Ilona és, (Fotó: Larry Riederman) • Nem könnyű szót váltani vele, rajongói, tisztelői, itthoni barátai valóságos kordont vonnak köréje - de mi másra számítson az ember, ha világsztártól akar villáminterjút? Tokody Ilona Spanyolországból jött haza. Pillangókisasszonyt énekelt, a fesztivál utáni héten pedig a Deutsche Operben Aida, majd A végzet hatalma Leonórája következik. A nyáron újra itthon hallhatjuk, A trubadúr szabadtéri produkciójának sztárvendége lesz. Most több előadást is látott a Szegedi Operafesztiválon - a véleményét kértük. - Mindig is az volt a véleményem, hogy a verseny fontos dolog. Az énekesnek különösen, főként fiatalon, kezdő korában. Sok versenyre elmentem, sokat meg is nyertem. de az ember akkör is nyer, ha nem ó a győztes. Olyan tapasztalatokat. amelyek később kamatoznak. A versenyre ugyanis fel kell készülni, elmélyülni az anyagában, s ez a munka meghozza egyszer a gyümölcsét. Másrészt meg lehet ismerni a többieket. A verseny: megmérettetés; esemény, ügy, amire odafigyelnek. Ezért igazán nagyszerű ötletnek tartom az operafesztivált, akkor is, ha ezúttal nem volt kifejezetten verseny jellege. Azért látszottak a/ érték- és M

i panaszkodunk? - kérdeztem magamban az operafesztivál hetében és mármár szégyenkeztem a szegedi kulturális életről el-eleresztett kritikák miatt. Mert aki nem süket és vak, az hallotta, látta, hogy ebben a „mező(ny)ben" Szeged fellegvár valóban. Még mindig. A viszonylagosság persze egyetemes, mint a zene. Ha például a nyolc évvel ezelőtti operafesztiválhoz hasonlítom a mostanit, kiveri a szememet a körülmények különbsége. Visszanézve bőkezű mecénásnak tetszik az akkori állam (ha tudtuk is: dehogynem támaszt - művészeten kívüli - feltételeket!), az akkori körülményeket ma a fényűzés kategóriájába kell sorolnunk, s nemcsak a gazdag városházi fogadásokra, versenydíjakra gondolok. Fényűzőnek tűnik maga az operaszínpad. Voltak csodás kiállítású előadások, szép (drága) jelmezek és díszletek, a versenyző színházak többsége teljes társulattal rendelkezett, azaz. képes volt saját szereplőgárdával létrehozni az előadásokat. Most? Az állam finoman szólva szűkmarkú. Mecénás nincs, legfeljebb szponzor (Pick Rt.), s ez dicséretes - de egész más. (A mecénás eredetileg olyan támogató, aki minőségkülönbségek. Számomra jó volt látni, hogy a szegedi opera ma is méltó a hagyományaihoz. AVaszykorszak egyedülálló; de jelenleg is minőséget képvisel az együttes, jó a zenekar, a kórus, vannak kitűnő énekesek. Ez jóleső lokálpatrióta büszkeséggel töltheti el a szegedieket. - Milyen konkrét, vagy általános tanulságokkal szolgáltak az előadások? - Sajnos nem láttam mindegyiket. A Monteverdi előadás egy kissé naivnak tűnt számomra, viszont Gulyás Dénes nagyon szépen énekelt a Tancred és Clorinda párviadalában; azt gondoltam magamban: vajon nem megengedhetetlen mulasztása az Operaháznak, hogy immár évek óta nem tagja? A miskolci Traviata közben együttéreztem az énekesekkel; nem vagyok híve olyan rendezésnek, amely nem támogatja az énekest. Az a díszlet, amely fönt is, hátul is nyitott, még egy ilyen jó akusztikájú és viszonylag kicsi színházban is hátrányos. Ez elsősorban mégiscsak énekes műfaj! Ebben az előadásban Bede-Fazekas Csaba nagyon tetzett. És hát Nádor Magda... Gyönyörű hang, nagyon muzikális, érzelemgazdag, nagy művész. Az embernek a szíve vérzik, amikor az őt ért tragédiára gondol. Azért jöttem el megnézni, mert drukkolok neki és biztos vagyok benne, hogy sikerül visszatérnie. A szegedi Carmen az általam látottak közül a legjobb produkció volt ezért is alakult úgy a véleményem a fesztivál egészéről, ahogyan az elején már elmondtam. Pillangókisasszony - Frankó Tünde, Busa Tamás, Réti Csaba • A művelődési és közoktatási miniszter, Fodor Gábor védnökségével április elseje és nyolcadika között operafesztivált rendezett a Szegedi Nemzeti Színház. Az ország operát is játszó színházai közül hatnak a produkcióját láthatta a közönség, kilenc előadásban összesen tizenegy művet. A találkozót rendező házigazda színház operatársulata négy előadást tartott a fesztivál ideje alatt: a Carmen és a Pillangókisasszony a nagyszínházban, a Figaro lakodalma és a La vida breve a kamaraszínházban ment. A szegedi színház és a Magyar Állami Operaház közös produkciója volt a Lammermoori Lucia. A Budapesti Kamaraopera két Monteverdi-egyfelvonásost mutatott: a Tancred és Clorinda párviadalát, valamint A könyörtelen lelkek táncát. A Miskolci Nemzeti Színház Verdi Traviatájával szerepelt, a Pécsi Nemzeti Színház a Parasztbecsülettel és a Bajazzókkal. A Debreceni Csokonai Színház ugyancsak Verdi-operát hozott, A trubadúrt. A Szegedi Operafesztiválon két szakmai tanácskozást is rendeztek: április 3-án a Lammermoori Lucia - Anatolij Fokanov, Kenessey Gábor (háttal) magyar operajátszás helyzetét tekintették át a színházak igazgatói és művészeti vezetői. A szegedi és a budapesti operabarátok szervezésében április 8-án megtartott konferencián a sajtó szerepéről és hatásáról az operaéletre, valamint az énekesképzésről és hangkarbantartásról cseréltek véleményt a szakemberek. Összeállításunkban - post festa - véleményeket, valamint arcokat és jeleneteket idézünk •••••••••••••• Fesztiválcsúcs Az előadásokon fel-feltűntek a zenei élet kiválóságai: többször láttuk a világsztárt, Tokody Ilonát; míg el nem kellett utaznia, beült a nézőtérre Gregor József; hazajött és minden előadást megnézett Szőkefalvi-Nagy Katalin énekművész; a kisfiával együtt tapsolt kollégáinak a nyolc évvel ezelőtti fesztiválgyőztes baritonista Németh József - és itt voltak sokan mások. Bár ezúttal nem volt verseny és díjosztás, számosan akadtak az operarajongók között, akik valamennyi produkciót látták és óhatatlanul összehasonlítottak. Közülük kértünk fel jónéhány hozzáértőt (nemcsak szegedieket!), segítsen összeállítani egy nem hivatalos toplistát, amelyet alább közlünk (helytakarékosság végett a „legeket" kispóroltuk a második sortól, természetesen odaértendők; az azonos szavazatot kapott műEM * jgj Carmen - Szakály Péter, Wendler Attila vészek mindegyikét fölsoroljuk). A legjobb rendezés: Kerényi Miklós Gábor (Pillangókisasszony, Szeged); Galgóczy Judit (Carmen, Szeged) Karmester: Pál Tamás (Pillangókisasszony, Szeged) Zenekar: Szegedi Szimfonikus Zenekar (Főigazgató: Acél Ervin) Kórus: Szegedi Nemzeti Színház Énnekkara (Karvezető: Gyüdi Sándor) . Díszlet: Kentaur (Pillangókisasszony, Szeged) Jelmez: Szakács Györgyi (Magyar Állami Operaház, Lammermoori Lucia) Szoprán: Frankó Tünde (Pillangókisasszony, Szeged); Kertesi Ingrid (Lammermoori Lucia, Operaház); Vajda Júlia (Carmen, Szeged) Mezzoszoprán: Simon Katalin (A trubadúr, Debrecen); Szonda Éva (Carmen, Szeged); Tenor: Gulyás Dénes (Tancred és Clorinda párviadala, Budapesti Kamaraopera); Wendler Attila (Carmen. Szeged) Bariton: Bede-Fazekas Csaba (Traviata, Miskolc); Busa Tamás (Figaro lakodalma, Szeged, Carmen, Szeged): Anatolij Fokanov (Lammermoori Lucia, Operaház); Színészi alakítás: Frankó Tünde (Pillangókisasszony, Szeged); Nádor Magda (Traviata, Miskolc); Vajda Júlia (Carmen, Szeged); Bede-Fazekus Csaba (Traviata, Miskolc) Fpizodista: Soós Emese (Carmen, Szeged) A relativitás gyakorlata nem támaszt feltételeket, a pénzét „pusztán" a művészetért adja; a szponzor üzletet köt, nem annyira a művészet érdekli, hanem a saját haszna.) Feltűnő az operaszínpad elszegényedése. Nem egyszerűen abban az értelemben, hogy nincsenek drága ruhák, díszletek; de a pénzhiány mintha a fantáziát is gúzsba kötné, s az anyagi nincsteienségtől mintha egyenes út vezetne a szellemi igénytelenséghez. Hiszen jó lenne a színpadon az a kettő darab vigasztalan-szürke, olcsó kulissza - ha funkcionálna az előadásban. Ha művészi indok'a lenne a használatának. De csak a szegénységet ordítja a képünkbe. Lehet örülni, ha valamely társulat vendégeket hív a főszerepekre, hiszen ennek a műfajnak az adja egyik legfőbb vonzerejét és varázsát, hogy jó, jobb, mégjobb, legeslegjobb változatokban, előadói stílusokban, hangokban gyönyörködhetünk. A vendéghívás kényszere azonban nem túl vidám dolog. , Jöttünk volna mindnyájan, az egész társulat, hiszen ez a magyar operajátszók fesztiválja; ketten jöhettünk." Simon Gáhor, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója mondta ezt a szakmai tanácskozáson, illusztrációként, a helyzetük jelzéseként. Kiadják a béreket, s évi két milliójuk marad a költségvetésből produkciókra, villanyszámlára, fűtésre... A legrégebbi magyar színház, Erdély egyetlen magyar operája méltatlan körülmények között - próbál működni. Ezek után hogyan panaszkodjunk? - kérdezték a határokon belöli operák vezetői. Ha az ország egyik legkulturáltabb városában, Pécsett, a magénénekesek száma úgy megcsappant, hogy alig van mű, amelynek a szerepeit ki tudnák osztani, vendégre pedig nincs pénz - akkor baj van. Ha olyan hfrek járnak, hogy a győri tagozatot talán megszüntetik, akkor még nagyobb baj van. Ha döntéshelyzetben lévő emberek erre azt mondják, hogy semmi pánik, benne vagyunk a „fősodorban", Európában, hiszen Milánóban se járnak a fiatalok operába, pedig ott a Scala legnagyobb baj. akkor van a Mi ez a baj? Milyen a természete? Tegyük fel, örült munka árán és valami isteni csoda folytán megvalósulna az álom: a miskolci színházban a közeli években létrejönne az opera. Mivégre, ha nincs értő közönsége? A miskolci színházi vezetők azt állították, hogy eddigi előadásaik során érzékelték: ha nem is tudnak róla az ottani emberek, „a lelkükben lappang a zene iránti rajongás". Ezért úgy gondolják, a leendő opera közönsége megteremtendő. Szép - gondoltam magamban, és elkezdtem számolni a hosszú évtizedeket, amelyek elmúltával mindez talán valóság lesz. Aztán visszafelé is elkezdtem számolni. „Trianon után Miskolcon volt az ország legerősebb operaháza. A temesvári..." - mondta Tallián Tibor, az operatörténet kiváló ismerője. Ha maradt volna? Akkor most ott is ugyanolyan kulturált közönség lenne, mint amilyen Szegeden van. Mert a mi szerencsénkre mégsem csináltak „gördülő operát" a kolozsváriból, ahogy tervezték egykori döntéshozók; hanem „leküldték" Szegedre. Vaszyval. Érték született itt, ez hagyomány lett, új értéket tápláló... És ezért lehet jobb itt az élet minősége, mint mondjuk Miskolcon. Az egészben pedig a lényeg - a közhelyes igazság - a következő: valami létezőt megnyirbálni, szűkíteni, megszüntetni, eltüntetni - az a legkönnyebb. Az tgy „létrehozott" semmiből később ismét valamit csinálni - az a legnehezebb. Rombolni akárki tud. építeni nem tud akárki. • Számomra arról szólt a mostani operafesztivál, hogy a hagyomány tényleg nagy erő; olyan érték, amely kedvezőtlen körülmények között is képes sugárzó hatását érvényesíteni egy darabig. Amfg tisztában vannak ezzel az összefüggéssel, akiket éltet ez az érték. S legalább óvják, ha már gyarapítani nincs mód. L

ehet nézni az elszegényedés jeleit, sopánkodni még egy-két fesztiválon, méricskélni a viszonyokat és megkönnyebbülten sóhajtani, hogy ahol mi vagyunk, ott még mindig jobb, mint másutt. Szegeden jobb, mint Miskolcon. Magyarországon jobb, mint Burundiában. Lehet élni opera nélkül. Zene nélkül. Művészetek nélkül. Vfz nélkül is, levegő nélkül is. Minek? Meddig? Aggasztó, hogy viszonylag lanyhák az önvédelmi reflexeink. Az oldalt írta és összeállította: Sulyok Erzsébet. Fotó: Révész Róbert, Nagy László