Délmagyarország, 1995. április (85. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-01 / 77. szám

P DiíTíVJli T UaZ 1995. ÁPRILIS 1., SZOMBAT „A kecskemétiek az MLSZ elnökéhez fellebbeztek, abban az ügyben, amit Szélpál igazolása kavart. Talán épp neki köszönhetik a szentesiek, hogy nem indulhattak - tette még hozzá tréfásan..." • AL holtszezonban címlap sztori volt • A szentesiek is „Szupi" miatt rettegtek? %A KTE is hibázhat még néhányszor Szélpált már nem zavarja a vihar Érlelődik nuír bennem egy ideje a gondolni, hogy írok róla egy cikket. Nem a kollégáról, hanem a futballistáról. A dolgot azonban egyre csak halogattam, de a napokban úgy éreztem, nem szabad tovább vámom. Amikor ezeket a sorokat „pötyögöm" a számítógépbe, még minden jel arra mutat, hogy a Szentesi FC-t az Alföldcsoport versenybizottsága a sok-sok hercehurca után sem engedi játszani az NB III-ban. Pedig az indulási jogot (ezt az MLSZ is „szentesítette") a szentesiek annak rendje s módja szerint átvették a Szegedi Dózsától. Amikor magyarázatot kértünk Tóth Mártontól, az Alföld-csoport bizottsági elnökétől, azt válaszolta: amíg nem jön meg az MLSZ-től Írásban is a boldogító igen, nem tekinti hivatalosnak a négy csapat (Szegedi Dózsa, Szentesi FC, Szentesi Kinizsi Bányai, Szegvár) megállapodását, és nem járul hozzá a szentesiek indulásához... - Egyébként még a Dózsa és a KTE „vitája" sem tekinthető eldöntődnek - mondta Tóth Márton -, mivel a kecskemétiek az. MLSZ elnökéhez fellebbeztek, altban az ügyben, amit Szélpal igazolása kavart. Talán épp neki köszönhetik a szentesiek, hogy • Edzésen is érdemes szenvedni. (Fotó: Gyenes Kálmán) nem indulhattak - tette még hozzá tréfásan... Szélpál László kollégám nevét annak idején (január volt, holtidény) a Dclmagyarország címoldalon, a sportnapilap pedig szalagcímben hozta (Szélpál vihart kavart...), így nem véletlen, hogy sokat cikizték őt a munkatársak. Aztán lassan elcsendesedtek a hullámok, végleges (?) döntés született, és „Szupi" is foglalkozhatott a felkészüléssel, a játékkal. Végre „igazolt" szegedi játékos lehetett (hacsak Hcnkö úr nem határoz másként, s nem mondják ki a Magyar Labdarúgó Szövetségben, hogy a kitűnő védő a Szeged FC-ben is jogosulatlanul szerepel...), és játszhatott. Persze nem mindig, mert legutóbb, az SZVSE ellen például csak az oldalvonal mellől élvezhette a meccset, ugyanis nem fért bele az „elképzelésekbe". Zokszó nélkül fényesítette a kispadot, ám azt csak ő tudná elmondani, mit érzett a 90 perc alatt. A találkozó után kifejezetten letörtnek tűnt, még hétfőn reggel, a munkahelyén se nagyon lehetett lelket verni bele. Az edzésen azonban pontosan megjelent, és talán még elszántabban dolgozott, mint korábban. Szerdán már arról beszélt nekünk, hogy nincs minden veszve, elvégre a KTE is „elhasalhat" néhányszor. Szupiba visszatért az optimizmus, még Tóth Márton „vádja" (igen, ő is beszélt a békési elnökkel) sem tudta elvenni a kedvét. A szerdai edzésen Czibere László edző már azt fejtegette, hogy a Cegléd elleni csatára mindenképpen „magasítani" próbálja a védelmet, s ismét számít Szélpálra. A vihar tehát, amit a Nemzeti Sport szerint ő kavart, kezd elülni, annak ellenére, hogy távolban még látszik egy-egy villámlás, és tompán hallatszik még olykor dörgés is. Szélpál Szupi persze mindezzel már nem törődik, lelkesen végzi szerkesztőségi teendőit, és szorgalmasan látogatja az edzéseket, legfeljebb akkor jut eszébe, hogy abba kellene hagyni az egészet, amikor egy-egy kemény foglalkozás után holtfáradtan lehuppan a velem szemben levő székre. Másnap viszont már azon morfondírozik, hogy az óra átállítás után fél négykor, fél ötkor, vagy fél hatkor kezdódik-e a vasárnapi mérkőzés... P. Sándor József • Sebestyén tanár úr válogatásaiból Tanulás vagy sport?! Szent-Györgyi Albert: Az iskolai ifjúság testnevelése „Először jutottam közelebb a rejtély nyitjához, amikor egyszer egy diákot délután a lakásán próbáltam felkeresni. Mikor becsengettem délután a diák lakásán, az ajtónyitó csodálkozott tudatlanságomon, mellyel a diákot délután otthon és nem a sportpályán keresem. Beültem a diák szobájába, hogy ott megvárjam. Ebben a szobában feltűnt, hogy ott minden volt: evező, hokibot, golfütő, stb. Csak egy dolog nem volt: tankönyv. Mikor hosszú várakozás után a diák végre hazatért, kimelegedve, kipirulva a sporttól, s én az illő bemutatkozás után megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik ö itt Cambridge-ben, a válasz az volt: „Evezek". Csodálkozott, mikor azt mondottam: „Nem úgy értem, hanem azt szeretném tudni, hogy mit hallgat?" Rövid gondolkozás után megmondotta, hogy tantárgya filozófia és pszichológia. Mikor megkérdeztem, hogy minek készül, azt felelte, hogy kimegy kereskedőnek Indiába. Miként később rájöttem, ez a kis epizód teljesen jellemző Cambridge életére. Itt a leendő kereskedőknek az egyetemen nem kettőskönyvvitelt, nem differenciált és integrálszámítást vagy nemzetgazdaságtani teóriákat tanítanak, hanem kiküldik a sportpályára, és ott embert faragnak belőle. És aki először ránéz egy ilyen cambridge-i diákra, az ő duzzadó életenergiájára, érdeklődésére és tetterejére, az biztos Ix-nne, hogy ez a fiú ott kinn, a messze Indiában nagyszerűen fogja megállni a maga helyét a legnehezebb körülmények között is, dacára annak, hogy ncni füstöl a feje a tudománytól. A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze. A sport fogalma azonban nem téveszthető össze a puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és a legutóbbiakkal együttjáró primadonnáskodásokkal. Az utóbbiaknak nemcsak hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei. A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre, az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a fair play, a nemes küzdelem szabályaira. Aki ezeket tudja, és akiből a lélek férfiasságát, a meleg esdeklődést, az önállóságot és alkotási vágyat nem verjük ki 12 vagy 17 évi örökös magolással, ijesztgetéssel és fenyegetéssel, az meg fogja állni a helyét az életben. Azért zárja be Cambridge déli egy őrikor tantermeit és nyitja meg sportpályáit. De mi lesz ilyen körülmények között a szaktudással? Cambridge és Ojtford válasza az, hogy a szaktudás fontos, illetőleg végtelenül fontos, de ha ő fiainak férfiasságot, tetterőt, alkotási vágyat, életerőt, jellemet és érdeklődést aTl útravalóul, ezek a szükséges szaktudást majd odakünt az életben hamar el fogják sajátítani. Ha ellenben ezeket a tulajdonságokat a szakadatlan magolással, tanítással kiveri belőle, akkor mind e munka hiábavaló lesz, mert ezeket az illető úgyis harrtar elfelejti, s önálló utánpótlásra nem lesz képes. A reákent tudomány hamar le fog peregni, s az illető ott fog dideregni mezítelenül az életben, mint annak használhatatlan tagja..." • Sc nem gyors, se nem eros %Atncvika legönzetlenehh kosarasa Stockton, a passzkirály • F,z a labda is jó helyre ment A mindössze 186 centiméter magas, 80 kilogrammos irányító a világ egyik legjobb kosarasa, ennek ellenére az újságírók az ő kegyeiért sohasem „verekedtek" úgy, mint Michael Jordán, vagy Charles Barkley nyilatkozataiért. Nem csoda hát, hogy ezt a fehér bórü „kis-nagyembert" jóval kevesebben ismerik, mint a fekete sztárokat. John Stockton az utolsó hét évben átlagosan 11 gólpasszt adott társainak meccsenként, de jeleskedett a lepattanók megszerzésében is. Arról, hogy valójában mennyit is jelent John Stockton csapatának, az NBA egyik legjobb játékosa. Kari Malone (aki tíz éve küzd együtt Stocktonnal), így beszélt: „Annyira jól kosarazik. hogy már-már természetesnek látszik minden, amit ó csinál. Egyszerűen megszoktam. hogy mindig jó helyre adja a labdát. Nemrég el is töprengtem azon: lehet, hogy nem is tisztelem eléggé Johnt mindazért, amit értem telt. Hiszen én sohaSem lettem volna ez, ami most vagyok, ha ö nem tömött volna ilyen remek passzokkal..." Az Utab Jazz irányttója, Jobn Stockton nemrégen adta tízezredik, kosarai érő passzal az amerikai profi bajnokságban, és ezzel az NBA történetének legsikeresebb előkészítő játékosa lett • Na, kinek passzoljak? A Cleveland Cavaliers analitikusa, Jim Chones azt mondta: „Az amerikai profi sportnak John Stockton a legönzellenebb sportolója. Mindig arra figyel, hogy paszszoljon, és csak ha nincs más megoldás, akkor dob kosárra. Nem tudom, mién teszi ezt. de amit művel, az már elfelejtett művészet." Johnnak nem fontos a népszerűség, csak az, hogy a szakma elfogadja ót mint kiváló kosarast. Csapattársa, Dávid Benőit így jellemezte: „Nem tűnik sem gyorsnak, sem erősnek. Nem adja a háta vagy lába mögött a passzokat, hanem mindig a legegyszerűbb. de legjobb megoldásokat választja. Tudom, hogy az NBA-han sok színes bőrű fiú van, aki úgy lép pályára, hogy na, most lemosom a pályáról ezt a fehér kissrácot, ám a meccs végen mindnyájan szerényebben sétálnak be az öltözőbe..." Hasonlóan vélekedett John Dawkins, a Detroit Pistons immár veteránnak számító kosarasa: „Megtanultam, hogy Stockton ellen egy pillanatra sem mélázhatok el. mert minden hibámat kihasználja." Ám nem mindenki „szerelmes" Stoektonba. Sokan ugyanis panaszkodnak, hogy John olykor a gatyájánál fogva húzza vissza az ellenfelét, vagy a könyökével tapogatja meg a torkát. Különösen a Denver Nuggets játékosa, Róbert Paek mérges Johnra: „Stockton az NBA egyik legalattomosabb játékosa. Persze, ha ezzel felidegesít, már nyert ügye van." John egyik passza hosszú ideig szerepelt a „TS-Sportvarázsban" is. Nevezetesen az, amikor a pálya közepén három fekete óriással körülvéve egy bravúros labdát adott Antoine Carrnak, akinek már csak zsákolnia kellett. Arra a kérdésre, hogy három ekkora ellenfél között hogyan látta meg Carrt, Stockton azt válaszolta: „Láttam még két ellenfelet az oldalvonal mellett, így tudtam, hogy valakinek a mieink közül a palánk alatt kell lennie. Ez ilyen egyszerű... " Hcka - Szondi