Délmagyarország, 1995. március (85. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-14 / 62. szám

KEDD, 1995. MARC. 14. MÁRCIUS IDUSA VII. Gergely-napi harangszó A szegedi „nagy síz" emlékezete Emlékezzünk a mai napon... Emlékezem én is, hogyan váltuk vagy 70 évvel ezelőtt test­véibátyámmal Szeged nevezetes fordulódátumát, amelyre Öreg­mama élő tanúként hfvta föl a figyelmünket: - Fiúk... éjfél utón majd mög­szólal a város összes harangja! S mi vártuk. Le sem tudtunk feküdni az izgalomtól. Végül a harangok csakugyan mögszó­lallak. Gergely napján, talán még éppen azok, amelyek akkor zúg­tak, amikor most, 116 esztendeje az egykori újságszerkesztő si­ratta d szülővárosát: 1879. március 12. Éjfél után 2 óra. „Az ár betört! Szeged város haldoklásának kezdete... 24 óra múlva halott — volt, nincs többé. A Gondviselés elpártolt tőlünk, s nem akarta pótolni az emberek vétkét, ame­lyet ellenünk tettek Szegény, szegény szülőváro­som - Magyarország volt máso­dik városa. A koldus sirat, aki szerkesztő volt s vele sirat téged s magát hatvanezer koldus ma­gyar­De megsirat még Magyaror­szág is, amikor a bajban érezni fogja, hogy nem vagy többé... Kongj....' Városháza öreg harangja! Hirdessed Szeged népének, hogy végórája elérkezett..." A tragédia óta eltelt jó néhány emberöltő. Akik kezdetben szemtanúk voltak, nem élnek már, de megérték s látták, hogy azóta csodálatos dolgok történ­tek. Szeged kiemelkedett a hul lámsfiból s megindult a fölemel­kedés útján. Egy ember életében a születés nem egyéb, mint a halál kezdete. Szeged városának meg kellett halni hogy újjászülethessék... Szeged életében korszakot je­lentett az árvíz. Bennszülött szö­gediek azóla beszéltek a „víz előtti" és a „víz. utáni" időkről s egyéb dolgokról. A kicsiny vá­ros. amelyet a fővárosban még „nádvárosnak" csúfoltak, habár a történelmi múltja elég nagy volt ahhoz, hogy főnixként fölemel­kedve hamvaiból, igazi alföldi metropolissá váljon. De ehhez hosszú idő kellett. Kezdetben vigasztalan volt hely­zete, mert a „szögedi nemzet" sírját is hosszú idő óta ásta a za bolázatlan Tisza. A lakosság ercS kimerültek a remény nélküli vé­dő munkálatokban. Dolgozott, óriási költségekbe verve magát s közben elszegényedett. A végén magára is hagyták. A kormány nem hallgatta meg a város népe esdeklő panaszait. Nem lehet most célom a ka­tasztrófa okainak boncolgatása. Szabadjon megemlíteni csak annyit, hogy tragédiánkat nem a Tisza, mint inkább az emberi meg nem értés okozta. Kötetre valót írtak már ennek a városnak sorsdöntő napjairól. Csokorra valót köthetnék, vá­logatva a legszebb írásokból. Kezdhetném a fiatal Steingasz­ner Pistával, akit Makón ért a nagy víz híre. Odáig nem érhe­tett el a Gergely napi harangszó, mégis mögérezte azt, amint írja: .... a hideg, szeles márciusi napon nem ízlett a tanulás. Cajus Julius Caesar írásai lettek volna soron, a gall háborúról. Mély aggodalom ülte meg a családtagok szívét Szeged iránt, amely napok óta vívta az élet-ha­lál harcát... Gergely napján az­tán jött a hír. hogy „Gergő só­gor mögrázta a szakállát". Szö­gednek vége. másnap reggel. ahogy a könyveimet szíjaznám össze, szólított az apám, hogy ne menjek iskolába, befog a kocsis, menjek át vele Szegedre, s ha van ott még rokon, hozzam eL.. körülbelül három óráig tartott a kocsiút, kocogtak a szürkék a vá­ros felé. Újszegeden lovas pan­dúrok állították le a kocsit... s a kisdiák az öreg fahídon tolongok közt furakodott be a városba... Egy öreg rokonát a már düle­dező házból invitálta, aki mögkö­szönte a rokoni tiszlöletöt azzal, hogy: — Eridj csak haza. fiam... Mondd meg otthon, hogy amíg itten mindön össze nem dúl. ad­dig én nem mögyök el innét se­hová....' Steingaszner Pista gyérük föl is nőtt, idekerült újra a Tisza partjára. Tömörkény István lett belőle... O sem ment el innét sehová..." Mikszáth Kálmán mint szem­tanú, a szemközti Zsótér-ház ablakából ahonnan a városháza egyik kivilágított termére lehe­tett látni - nézte az árvíz köze­ledtét: .... Megkondult a harang a rókusi toronyban. Velőt megrázó vészkongása utat hasított magá­nak a vihar zúgásán. Érc nyelve túlkiáltott mindent. A szél is a szolgájává törpült... ... mint a kígyó, sziszegve, mászva jött az óriási áradat... az éjbe betekintve az ember a ma­gasból nem ismerte fid a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni hogy az az út... De mikor aztán elkezdtek az úton hordók hemperegni, lábak nélküli lovak és borjúk csúszni, az ember hüle­dezve kiáltott föl: - Az ott a víz....' Egy tenger, mely megsokszo­rozta magát dagadásában... lop­va jött. mini az orgyilkos és se­besebben, mint az aggodalom... S amikor az ember látta a nyitott ablakon, hogy a sötétben fehérlő házak egyre kisebbek, alacso­nyabbak lesznek, kétségtelenné vált, hogy az ott alant a vtz... S a hajnal nem találta meg többé Szegedet... A szél még most sem szűnt meg, démoni szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkét... Tűz fonn, víz lenn. A hatalmaskodó elemek mintha egymás szemébe kacag­nának... Nos - melyikünk hát a hatalmasabb! ? S mintha a hömpölygő ár, amint megcsapkodja az égő ház falait, azt felelné: — Én!" Szeged katasztrófája, mint írja Mikszáth, világraszóló kataszt­rófa volt. Csövestől termettek a szomo­rú történetek. A víz fölhasította a földnek gyomrát a felsővárosi temetőben, kimosta a halottakat sírjaikból és a koporsók beúsztak a városba, régen elhalt gazdák a régi portáikra. Jól megjósolta azt a múl század végén a híres Menyhardus gvardián atya, mondván, hogy „akkor lesz naggyá a város, ha az ősapák ha­zajönnek..." A körülrajongott írófejede­lem, Jókai Mór június 13-án ér­kezik a városba, amikor a „vtz már kezdi uralmát átengedni a sárnak". A Kárpáthy Zoltán cí­mű regényében, a nagy dunai ár­víz festőjét két dolog ragadja meg Szegeden: az itteni nép ra­gaszkodása talapalatnyi földjé­hez s a munka hőseinek eredmé­nyes harca a természet erőivel szemben. „... Soha sem láttam annyira ragaszkodni otthonához a népet, mint a szegedit. Mikor ez az ott­hon nem állt már egyébből, mint egy hosszú töltésből, amit egy­felől az árvíz, másfelől a Tisza hullámai verdesnek... Beszéltem egy polgárral, ki asztalos műhe­lyét ott állilá fel egy vasúti szín egyik zugában. Ez a vész elől egy fa tetejére menekült föl... Most már csak az öregek és a gyere­kek tanyáznak a szárnyékok alatt, a munkaképes rész kenyér­kereset után néz. Egy úszó házte­tőt partra húztak, a boros hordót alá gördítették s kész a csapszék, ahol a szegedi Schillert árulják tíz krajcárért Ez egyúttal gyógy­szertár - mert aki bort iszik, azon nem fog a hideglelés... ... A város több helyén vannak fölállítva a gőzszivattyúk, mik a megrekedt vizet a töltés fölött a Tiszába átemelik: egy félszer alatt tizenkilencz ilyen vaselefánt szívja fel ormányába a vizet, ami azután két csatornába egyesülve zúg a Tiszába oly erővel, hogy száz lépésre visszafelé folyik az ár... ... Hanem fecskét nem láttam egész Szegeden. Milyen szomorú tájkép, ami fölött nem jár madár, s ami különös, még gólya sem. Csak az ember tekinti még - ott­honnak... " Szeged pusztulásának törté­neti tablóját megírta Mikszáth és Jókai, megfestette Vágó Pál... De azokat az apró aranyrojtokat, amikkel a szögedi polgár beszeg­te a gyászt, s amelyek már jócs­kán elhullongottak, - a bűbájos tollú mesmondó, Móra Ferenc szedegette össze: „... mert olyan világ volt ak­kor. hogy a pattogatott kukoricás asszony is kalucsnit húzott a mezítelen lábára és az alsóvárosi paprikatermeló nemzet is kényte­len volt fidtenni a ráncos magyar textilhez a cilindert. A monar­chia, sőt a világ minden részéből érkeztek a természetbeli adomá­nyok... Janda uramnak éppen frakk jutott, ami nagyon szép viselet lehet Morvában, de a lisz­tösségludó magyar ember, ha muszájból elcsúfosodott is ben­ne, esküvőre még sem mehet ilyen maskarában... ... a házasságkötések külön­ben igen nehezen indultak meg, nem mintha kedv nem lett volna rá, ... Húsvét hétfőjén például a reáliskolában, a mostani köz­ponti egyetemen, ahol kilencszáz hajléktalan volt elhelyezve, olyan locsolkodást vittek végbe, hogy a templomból arra csónakáiók megbotránkoztak rajta. Persze, könnyű volt a vízhez jutni, csak ki kellett hajolni az ablakon. Aztán, hogy a kalap apró hallal is teleszaladt, nem volt baj, hisz a fehérnépek szeretik a csiklan­dozást... ... de hát a házassághoz nem elég a csiklandós fehérnép. Mu­zsikaszó is kell hozzá, bútor is, sok minden más... de vőlegény is főleg. Soha nem volt becsülete a legénynek, mint akkoriban. Nyolc-tlz leány is udvarolt egy­nek. Mesélik, hogy egy jegyes­pár, amikor összekülönbözött, akkor vágta a leány vőlegénye fejéhez a magyarázatot: - Azt hiszi, volna olyan leány Szegeden, aki szóba állna magá­val, ha nem maga volna hal ut­cában az egyetlen házasulandó ember, akinek a házából nem vit­te el a vtz a mángorlót...!? ... A temetkezések rendje is nehezen állt helyre. Egyszer Lőw Immá­nuel, a már akkor is sokat ígérő fiatal rabbi... szepegve kopogta­tott be a belvárosi parochiára. előadván: - Nagy baj van, nagyságos uram - kezdte elfogódottan. - Mondjad no, fiam... biztatta Kremminger az öreg apátplé­bános. - Tegnapelőtt zsidó rítus sze­rint temettem el egy vízből kifo­gott fiatal kislányt... - Hát aztán? - Mára kiderült, hogy nem volt zsidó... - Szólt valamit... ? - Kicsoda? - riadt meg a rab­bi - Hát a halott... - Hát az nem szólt semmit. - No... hál akkor té sé szólj sommit Öcsém., zárta le az apát a témát" A halálról, a pusztulásról ál­talában nemigen beszéltek, mert bizalommal, életkedvvel volt tele mindenki, hiszen a világból szer­te jött a biztatás. Még az orosz hivatalos lap. a Gokrsz is vezér­cikket írt Szegedről, a „magyar Moszkvá"-ról így kezdve: „— Szép szokás a keresztény népek közt, hogy a halott elölt le­veszik a kalapjukat. Mi is vegyük le a kalapot, l/rak. mert a nagy magyar város. Szeged, koporsó­banfekszik... " Az öreg Fodor ügyvéd a város közgyűléséből nagyon mérges üzenetet küldött a hivatalos lapnak: „— Tögyék föl csak bátran a kalapot Uraim., eszünk ágában 'sincs koporsóban feküdni. In­kább nagyon is élünk...!" Mikszáth mellett Móra je­gyezte föl a legtöbb anekdotát. Végül még egyet: „Mondják. Tisza Lajos, a re konstruktor. alá lóháton szeretett járni sokáig álldogált a hajóhíd nál. amit a nagy hajóforgalom miatt gyakran szét kellett nyitni Egyszer csak megszálltja egy szögedi magyar: - Oszlón, ha át tetszik mönni ügyeljön ám a szögénységre is! A nagy urat meglepte a barát­ságos intelem De az öreg foly­tatta: - Mert soknémú héjányossága van ám a szögedi nemzetnek— Nincs azokban az istenverte ka­rakókban semmi sé, csak férög. Töszöm azt— nem lévén dohá­nyunk sé. - Nincs dohányuk? — szólalt meg Tisza. - Nincs ám., de még borunk sé— - No, majd lesz... - Dohány is? - Dohány is. (Dohány is... bor is-) - Az ám... de asszony sincs ölég... A rekonstruktor erre már megfordította a lova fejét J az­nap nem is ment át a Tiszán. Nem vállalhatta, hogy asszonyi is Ő szerezzen a nemzetnek— " Följegyezték, miszerint már­ciustól novemberig tartott re­konstrukció folyamán a hivata­lok egymás után tértek vissza a városba. Szellemesen jegyzi meg Móra, hogy az élniakarásnak legnagyobb bizonyítéka volt hogy a Nagybecskerekre mene­kített adóhivatalt is visszakí­vánta... Derűre ború, avagy borúra de­rű... Ez a mondás Szegednek egész történetére vonatkoztatha­tó, de talán inkább az utóbbi, a második változat. Azzal kezdtem, hogy a nagy árvíznek nagy az irodalma is. Az 1880-ban a Szász Károly rendez­te Szegedi Arví/köoyv ben, töb­bek közt olyan nagy nevek is szerepelnek, mint Arany János. Az 1883-as „Feltámadt Szeged" című albumban Kiss József, Hermán Ottó, Reviczky Gyula nevét említsem. Ebben jelentek meg Szabados Jánosnak a Tiszá­ról írt említésre méltó költemé­nyei. Ami a szegedieket illeti, a továbbiakban alig akadt nálunk tollforgató ember, akinek ne vol­na valamelyes írása az árvízről. (Lázár György könyve: „Vissza­emlékezés az árvíz napjaira", különböző monográfiák Kulinyi Zsigmond. Tonelli Sándor, Sz. Szigethy Vilmos. Kiss Ferenc stb., akik kellő hangsúlyt adnak a Szeged életében fontos ese­ménynek. Nem hagyhatom ki Pillích Kálmán 1912-es Dugó nics Társaságban tartott fölolva­sását, az ötvenes évforduló al­kalmából Szabóné Mozgay Erzsébet tanulmányát stb.) A történeti művek közül ki­emelkedik Tápai Szabó László háromkötetes munkája „Szeged halála és feltámadása- címmel, sok legendát és anekdotát dolgo­zott fel Sz. Szigethy Vilmos a „Régi Szegedből az újba" című könyvében. Az utolsó 30 év könyvei közül legkiemelkedőbb Berezeli Anzel Károly történeti igényű regénye, a „Hullámsír", amelyben családi emlékeket dol­goz fel. Megemlíthetek két kisebb drámai alkotást, két hasonló ko­rú, sorsú, márciusi születésű (az egyik méghozzá valódi úgyneve­zett „vizes gyetök" is) szerző fi­atalkari próbálkozását. Az egyik Bite Pál tanító, akit mint népies írót tarthat számon ez a város. Egyfelvonásos drámai műve 1905-ben nyomtatásban is meg­jelent. A címe: „Március 11". Az esemény a város sorsdöntő éjsza­káján játszódik. A szegedi Nagy Mihály utcakapitány, a „Montague" család feje és Báló Ferenc bognármester, a „Capulet család" képviselője tiltják le­ányuk. Piroska és fiuk. András házasságál. Mindketten az árvé­delmi töltésen dolgoznak, az em­berfeletti küzdelem és a kölcsö­nös segítség a város közügye iránt végül is kibékíti őket. kezet fognak, s a „kél szomszédvár" beomlott falai alalt a szerelme­sek egy máséi lesznek. Nyelve az ízes szögedi tájszólás. Érdemes volna ezt az alkotást újra kritika alá venni, s megmenteni értékeit. A másik munka Czibula Antalnak a műve. Kézirata a szegedi múzeum birtokában van. Címe: „Borúra derű". Szereplőé Wagner Károly tanácsnok, sze­gedi polgárok, kubikosok, mua kások. anyák, leányok, gyerme­kek. A város kétségbeesett lakéi el akarják hagyni az ősi fészIreL Hiába a tanácsnok drámai szó­zata. Végül is elhatározzák, hogy az árvíz után visszatérnek, ami­kar az újjáépítés ideje elérkezik. Szerepel benne a már ismertelett legenda a temető felszaggatott sírjairól. Amely a színműben va­lósággá válik, s így bízhatnak az élők a közeli jövőben: .... Midőn Szeged naggyá lesz. s felvirul S Phőnix madárként kikel hamviból— ~ Az utolsó képben, mikor a nép oszladozni kezd, megjelenik a színen egy munkás: .... Munkámnak dija olcsó munkabér Csak éhhaláltól óv meg ereje. Kijár munkámért a lenézetés. Holott mindent én alkotok, mi van. ... De itt leszek alkotni, hogy­ha kell S Ián eljön az epedve várt kor is Mely a munkának nyújt meg­élhetést Eljön s a büszke paloták he­lyéről Új szellem hinti szerte suga­rát..." Végül a színen egy cigány fiú marad, kopott hegedűjével. Nagy munka vár reá: a munka hőseit kell vigasztalnia... A függöny lassan legördül, miközben hal­kan egy szép Dankó-dal hallat­szik: „Tisza vize ringatja a felleget..." Szeged pusztulását „Kákay Aranyos No. 3" néven Mikszáth Kálmán ina meg. Miéit No.3? Mert volt még egy No.2 - ali­as ifi. Ábrányi Kornél író, újság­író és költő, akinek a nehéz, idők­ben, a mostaniakhoz nagyon is odaillő, két epigrammája! - ami nem eléggé ismert - most idé­zem: Vérrel szerze hazát a magyar — víz ki nem önti belőle! így szólott Szeged, és habtemetőn kifogott. S megmutató: mi nagyobb, a csapás, mely éri fejünket Annál szebb a siker, melyre kiküzdjük a bajt. MÉTTTSXM Zúgva a bősz Tisza jött s elte­meté Szegedet Rémüli ámulatunk így száll: Hisz ez a Tisza - tenger...! Csöndben más Tisza jött. s ím Szeged újra fölállt; S édes bámulatunk Igy szól: De hisz ez a Tisza Ember...! Az Ember szobra ott áll most is a főtéren, nyugodtan néz. alak­ja maga elé, hiszen a Város újra fölállt. A neve is visszakerült a kőrútra. A harangokkal kezdtem, hadd fejezzem azokkal is a mondani­valómat. A vész idején az a szólás is járta, mely szerint a nagy harang olyan szfvettépően szólt, hogy az érc szíve meghasadt... A harang szíve nem hasad meg, de nyelvével a szívhez szól. legalábbis azokéhoz, akik azt megértik. Ahogyan ezt meg­érezte. megértette a nótaköltőnk is, Dankó Pista egyik legszebb dalában, amelyet Emlnídi Sándor versére szerzett: „Gyönge violának, letörölt a szára..." A nótaköltő saját elmondása szerint a dallamot akkor ihlette meg, amikor az alsóvárosi haran­gok fis-mollban. a palánkiak pe­dig a-mollban kondultak meg... Évenként ismétlődve, szólal­nak meg a város harangjai össz­hangban. amire most is nagy szükség van ebben a városban. A félelem után jöjjön végre a biza­lom. álijon helyre a béke. Hiszen Schiller gyönyörű ódája is azt javasolja: a harang neve legyen Pax Concordia s a béke legyen az első hangja... Csongor Győző (Elhangzott a Dugonics Társaság ünnepi ülésén, február 28-án)

Next

/
Thumbnails
Contents