Délmagyarország, 1995. március (85. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-14 / 62. szám

IV. MÁRCIUS IDUSA KEDD, 1995. MÁRC. 14. 99 néked virulnod kell, ő hon Emlékmüsor nemzeti ünnepünk tiszteletére 1995. március 15., II óra, Szegeti, Klauzál tár 99 Némuljatok meg kishitűek, Baljóslatok gyász varjai! Kik e hazának rossz jövendőt Szerettetek csak jóslani. Hol láttátok, hogy este légyen. Ha még csak a dél közeleg? Ki rosszal kíván e hazának: Az Isten verje meg! Szereljük a békét, legyen béke! De a harctól se rettegünk. Éljünk, ha él a szent szabadság, Ha vesz, vesszen bennünk s velünk! A népszabadság földje szántva! Ültessetek, ültessetek! Ki abba boldogságot ültet: Az Isten áldja meg! Isten jóvoltából megértük A várva várt boldog napot. Hogy nem a születés, de érdem Előtt emelünk kalapot, Most már ember lesz minden ember, S tesz egy boldog nagy nemzetet. Ki mást akarna e hazával: Az Isten verje meg! Huhogjatok, huhogjatok csak Sötétség gyáva baglyai! Ó várak s klastromok zugában. Mind, mind le fogjuk rontani Az el vénült falat, s belőle Rakunk szép, uj épületet, Az építők kézit, munkáját Az Isten áldja meg! (Tompa Mihály: Némuljatok meg...) S

zegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! mélyen megilletődve hajlok meg előtted. Most, miután Szeged népét látom, látom szemeiben a lelkesedés szikráit. Olyan hatalmasnak hiszem én a népet, hogyha felkel és összetart, a ropogva összerogyó ég boltozatait is képes fenntartani erős kaijaival. E fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára e városnak, ki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész nem volna? Én esküszöm a mindenható Istenre, ki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utolsó csepp véremig elraboltatni nem engedek; esküszöm, hogy hazánkat védeni fogom, mfg karomat felemelhetem. Hajdan midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül az országban, s ennek láttára mint sasok repültek harcmezőre a vitéz magyarok. Én látván a haza jelen veszedelmét, zászlót ragadtam kezembe, megesküdve, hogy addig nem nyugszom, szegény fejemet, nyugalomra nem hajtom, míg az elárult haza fiait szabadságának megmentésére annak árulói ellen zászlón! alá nem gyűjtöm. De most, miután népének lelkesedését látom, bízvást összehajtom e zászlót, e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlaja alá állok. És én bfzom a magyarok istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő múlva mentve lesz a hon; ha pedig a hadiszerencse kevésbé mosolyogna fegyverünkre, ha netalán a végrehajtó hatalom az ármány által a fővárosból kiszorlttatnék, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzet függetlenségét megmenteni erősen hiszem. (Kossuth Lajos: Szeged népéhez) Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt. Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját. Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benne egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. *W»r - . j: z Egy szóvá s egy érzelemmé olvadt össze a haza. Az érzelem „lelkesülés", A szó „szabadság" vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ. Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. És mi becsben, hírben álltunk. Míg tartott a küzdelem. De becsünknek, de hírünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttenek, S elszedték a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! (Petőfi Sándor: A márciusi ifjak) N

emzetünk közmívelődési hátramaradása mindig igen kínos súllyal borult lelkemre... A kép több mint borzasztó. Egy rémületes bűnlajstrom az, melyet, ha a jogaiba helyezett demokrácia egy nagyszerű erőlködéssel nem siet a fátum könyvéből kitörölni, félek a történelem teljesedésbe fogja rajtunk hozni Mózes haragos, bosszús istenének ama rettenetes fenyegetését, hogy megbünteti az apáknak vétkeit a maradékon tizedfziglen. Életkérdés hazánkra nézve a közoktatásügyi reform azért, mert a modern európai társadalom történelmi progresszusában, melynek logikai fejleménye a históriában lépésről lépésre bámulatos egymásutánban észlelhető, a demokrácia kora elkövetkezett. | De a kibontakozáshoz az ösztönszerűség nem elég, ehhez fejlett érielem és képesség kell. És miként tegyen szert a nép e képességre, ha polgárrá nem növeltetik, ha sem az állásnak, mely hazáját megilleti, sem jogainak az államban, sem kötelességeinek az állam iránt, sem az álláspontnak, melyre a társadalomban hivatva van, ismeretére nem oktatik? (Kossuth Lajos: A közoktatás ügyéről) Ha ajkadom majd újra zeng a Himnusz, S a Zászlót ismét Te veszed kezedbe: Zászlóval és Himnusszal halkan élj, S vissza ne élj vele! A Himnuszt mély, szemérmes áhítattal Zsolozsmázd - szinte hangfogóval csak, S a zászlót úgy illesd nyilvánosan, Mintha volna árva kicsi-szalag, Szlnháromság, titokban bujdosó Fiókok rejtekén rejtőzködő Pókhálós kincs - a győztes lobogó. S esküdj, hogy Te nem leszel az soha, Aki mások ősi javára tör - . Rabból és páriából lettél ember, s szabad, Nem lehetsz börtönőr. Polgár voltál, s mint polgár harcos is. Sok szürke éven át S minden kis lépésed önvédelem Józanul becsüld meg a katonát, S ha igazság lesz a határokon túl, Legyen határokon innen is az. Különben egyet fordul a kerék S egy új tél mindent újra behavaz. (Reményik Sándor: Vissza ne élj!) Ki mondja meg, mit ád az ég? Harag, káromlás volt elég; Gyűlöltünk, mint kuruc, tatár, Bánkódtunk, mint a puszta vár: Ügyünk azért Sikert nem ért. Pedig neked virulnod kell, ó hon. Lelkünk kihalna hervadásodon. Hát félre bú és gyűlölet! Vagy bár gyűlöljünk szellemet, Azt, mely közöttünk lakozott, És eggyé lenni nem hagyott: E gyűlölet A szeretet. Mert még neked virulnok kell, ó hon, Túl és innen sok késő századon. A gyűlöletnél jobb a tett, Kezdjünk egy újabb életet. Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt. Ily áldozat Mindig szabad. Mert még neked virulnod kell, ó hon. Vagy szégyen rögzik minden fiadon. Mi tilt jobbakká válnotok? Ha eddig pazaroltatok, S idő, ész, pénz elszóratott Megvenni a gyalázatot: Elég az ok Javulnotok. Mert még neked virulnod kell, ó hon, Bár bűneink felhőznek arcodon. A verseny nyílt, a nemzet él. Ha egy jobb tagja sem henyél. Jut ember és kéz, munka, vér; Mi volna az, mit el nem ér? S legyen dicsőbb. Ki tettre főbb. Mert még neked virulnod kell, ó hon, Ragyogva hírben büszkén, szabadon. Vagy nincs erőnk? Az nem lehet: Ártunk egymásnak eleget. Lesz költő, szónok és vezér, És tudomány, mely eget ér: De tisztelet A gúny helyett! Mert még neked virulnod kell, ó hon, A szellemek kincsével gazdagon. Kié e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk. Ha tiszta kézzel áldozánk, S lettünk, mi eddig nem valánk: Nincs hatalom Mely visszanyom. És még neked virulnod kell, ó hon. Mert isten, ember virraszt pártodon. (Vörösmarty Mihály: Jóslat) Polner Zoltán összeállítása