Délmagyarország, 1995. március (85. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-10 / 59. szám

6 HIRDETÉS DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1995. MÁRC. 10. A te nevedet adtuk neki. Pici, formás és kerek, mint te voltál. Az orrocskája pisze, a szemé kék. Már látni: ez a te unokád. Angyalok ülnek a tekintetén. A karomba vettem, és a fényképed elé álltam vele. Nézte, nézte egy darabig, aztán elmosolyodott. Háromhetes korában - neked szólt az első mosolya. És most már hiszek neked. Elhiszem, drágám - az élet mindenekfelett. Fél éve sincs, hogy hazugnak neveztelek. Hazug szökevény voltál a szememben. Aznap készült a kép, amikor a lányunk bejelentette: babát vár. Azt mondtad, nem bírod ki a négy fal között. Nagy nehezen felöltöztél - nem- engedted, hogy segítsek -, és az utcán minden szembejövőnek elmondtad a hírt. Aztán se szó, se beszéd: elmentél. Felfoghatatlanul gyorsan zajlott minden, amiről pedig már hónapok óta tudtam, hogy be kell következnie. De én nem hittem az orvosoknak. Csak neked hittem, hiszen megígérted: nem hagysz egyedül. És ezerszer átkoztam hiszékenységemet. Igazat mondtál, most már tudom. Velem vagy nappal és velem vagy éjjel. A gondolataimban, a szavaimban, a mozdulataimban, Fannyka gügyögésében, rúgkapálásában, a csiklandozó napsugárban. Hallgatok rád. Úgy, ahogy az életedben soha nem hallgattam. Neked veszem fel a sálat, ha fúj a szél, és hogy tetsszem, nyakkendőt is neked kötök. Hónapokig élni sem akartam. Mert nélküled nekem - úgy hittem - nem létezik öröm. Rosszul hittem. Igen, drágám, ahogyan mondtad: az élet mindenekfelett. Kihallgattam egyszer, amit rólam mondtál: „Gábor olyan életre való!" Ha láttál volna engem akár még két hónapja is! A te „életre való" Gáborodnak egy lyukas garast sem adtak volna az életéért. És aztán hazajöttem. Jutkáék bármilyen kedvesek, én veled akartam lenni, az emlékeinkkel a közös lakásunkban. Hetekig nem nyúltam semmihez. Aztán kezembe akadt először a bögréd, majd a gyöngysorod. Sorra minden holmidat elővettem: az esernyőd, a cipőd, a kalapod. És most itt egy doboz, az általam, neked írt leveleimmel. A sors furcsa grimaszaként épp ezzel foglalatoskodtam, amikor csengettek. A postás volt, és egy másik dobozt hozott nekem. - Kérem - mondtam neki - én semmit nem rendeltem. - de erősködött, hát átvettem. Fanny, kedvesem, a kis kártyán a te neved állt. Azt hittem, a föld nyílik meg előttem. És aztán ránéztem a naptárra: ma van a születésnapom. Hónapokkal ezelőtt híztál meg valakit, hogy küldje el nekem ezt a csomagot. Akkor már nagybeteg voltál. Hónapokkal ezelőtt gondoskodtál arról, ho^y kalcium, magnézium és multivitamin... És megszólalt a telefon, és én elmesélhettem. Judit nevetése volt az első jutalmad a gondoskodásodért. Fanny, kedvesem: nem én, te vagy az életre való! Nem voltál, az vagy ma is! Arany színű, sistergő zuhogás a pohárban. Oldódik az egyik tabletta. Fanny, kedvesem, az életre iszom. A kedvedért. -Ji;qA-mJ<<A-l3qO .ynsthörn Pharmavit Rt. Veresegyház fj2 ÉLETRE VALÓ j^Q