Délmagyarország, 1995. február (85. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-25 / 48. szám

1995. FEBRUÁR 25., SZOMBAT „Csík", ezt aligha kell bizonygatni, istenáldotta tehetség. Ez a langaléta, végtelenül tisztelettudó, ugyanakkor aranyos, jópofa, mókázásra mindig kész gyerek nem csak közvetlen környezete, hanem távolabbi ismerősei, a szurkolók szívébe is már jó régen belopta magát. Nem lehet nem odafigyelni rá, hiszen mindig történik vele valami. % Amikor egy röplabdás síelni tanul Csíkos: Hiányzik belőlem a profiszellem... Á

prilisban lesz két éve — máig nem derítették ki az okát hogy fertőző májgyulladást kapott, amivel hetekig nyomta az ágyat, illetve el volt tiltva minden mozgástól... Tavaly, nehogy simán menjenek a dolgok, a válogatott edzőtáborában véletlenül beletérdeltek a szemébe... Legutóbb, a főiskolai sftáborban szedett össze egy térdsérülést... - Engem elátkoztak! közli oly' nemes egyszerűséggel, mintha azt mondaná például, hogy besötétedett, ám sietve hozzáteszi: - Áh, ez hülyeség, ilyesmiben nem hiszek, de hogy üldöz a balszerencse, az szent! Ha hiszed, ha nem, nekem 18 éves koromig az égvilágon semmi, de semmi bajom nem volt. Körülöttem a különböző sérülések miatt úgy hullottak a „hajtársaim", mint ősszel a legyek, nekem meg semmim sem fájt, és csak vigyorogtam, amikor a többiek panaszkodtak, hogy itt sajog, meg ott nyilallik. Később, sajnos, engem is elkapott a gépszfj... - ... legutóbb síelés közben. A rossznyelvek szerint fitogtattad slalomtudomdnyodat, s közben akkordhat vdgódtdl a havon, mint egy - szélben ki nem tdmasztott — ólajtó. - Na, ne már... Ki mondta ezt a hülyeséget? Tudod, ebből azért annyi igaz, hogy párszor valóban volt részem hófürdőben, de nem az esések miatt fájt a lábam. Megerőltettem, a szokatlan, más irányú mozgástól az egyik térdemben megnyúltak a szalagok, kattogni kezdett, ennyi volt az egész. - Mondod te. holott neked erre a „munkaeszközödre" nagyon kell(ene) ügyelned. - Vigyázok is! Ultrahangos és gyógyszeres kezelést, no meg egy „térdgépet" kaptam, s a héten már — Csiszér főorvos űrnak köszönhetően - óvatosan elkezdhettem az edzéseket. Most már rajtam múlik, hogy mielőbb visszakerüljek a csapatba. - Eleddig, ha rajtad kívülálló okok mialt is. de mindig hiányoztál a fináléból. Most mdr nagyon időszerűvé vált, bogy a mindent eldöntő véghiizdelemben végre te is ott u • Csíkos Gabi (képünk jobb oldalán) nem csak a krémcst kedveli. (Fotó: Gyenes Kálmán) Csíkos Gábor, a Medikémia Szeged röplabdása egy idő óta vonzza a betegségeket és a sérüléseket, amik szinte mindig akkor érik utol, amikor jó formában van, amikor már-már nélkülözhetetlen. Először akkor sérült meg (leesett a korlátról), amikor a tanárképző főiskola testnevelés-sportszervezés szakára jelentkezett... nedzselésre, a tehetséggondozásra gondoltam, amiről többször beszélgettünk mesteremmel, aki sok mindenben igazat adott nekem. Senki sem születik kiforrott játékosként, rengeteget kell tanítani, hogy okulhasson, hogy magas fokon sajátíthassa el például a röplabda fortélyait. — Szóval dédelgetésre, babusgatásra vágysz... De te önmagadtól mit teszel azért, hogy — szavaiddal élve — a csiszolatlan gyémántból még értékesebb drágakő lehessen? ^ - Nézd, bármily1 furcsán is hangzik a számból, én imádok röplabdázni, nekem ez a játék a mindent jelenti! — Néha ezt igencsak titkolod... - Te is ezzel bántasz... Életfelfogásomból ered, hogy nem olyannak látnak kívülről, mint amilyen vagyok. Hiányzik belőlem, mint a magyar spor• Aranyéremre vágysz Gabikám? Akkor tegyél érte! legyél, és istenigazából megmulasd, mi rejlik benned valójában. - Ciki, hogy mindig szóba kerül a tehetségem - váltott komolyra egyik pillanatról a másikra, de azért szája szegletében ott bujkált a jellegzetes „Csík"-mosoly. - Túl korán és sokat hallottam annak idején, hogy én egy „nyers gyémánt" vagyok, akiből tudatos menedzseléssel ekkora meg akkora röpladás lehet. Eljutottam a válogatottságig, s meg is ragadtam azon a szinten, amivel oda kerültem, egy ideje képtelen vagyok fejlődni. - Netalán az edzőid lennének a hibásak azért, bogy megrekedtél ezen a szinten? - Nem, nem, szó sincs ilyesmiről! - tiltakozott kézzellábbal a felvetés ellen. - Nagyon sokat kaptam Nyári Sanyi bá'-tól, meg korábbi edzőimtől. Én most a speciális, nálunk nem érzékelhető metolók többségéből, az igazi profiszellem. Egyszerűen arról van szó, hogy a pályán nem tudom úgy „eladni" magam, mint egyes társaim, akiket irigyelek is ezért. Tudom, mekkora gondot okozok ezzel, no meg azzal is, hogy képtelen vagyok hosszabb távon kiemelkedőt nyújtani. Nemcsak mesterem, jómagam se tudom előre, hogy jól, avagy rosszul játszom-e majd egy-egy mérkőzésen. — Magyarán, „Csíkot" fogadjuk el olyannak, mint amilyen, tehát bohó, hangulatembemek... - Na, azért nem vagyok én annyira komolytalan - próbált megfontolt, egyéniségéhez semmiképpen sem illő ábrázatot ölteni. - Különben is ideje váltanom, mert egyre meszszebb kerül tőlem a sportpályafutásom általam megálmodott csúcsa. — Különösen ügy, hogy csapatodban is alig játszol Ahogy elnézlek, hovatovább inkább látszol erőemelőnek, mint egy mozgékony röplabdásnak. De félre az ugratdst, elárulnád mire gondolsz? - Hááát... nem is tudom. Pláne úgy, hogy célozgatsz a súlyomra, pedig nincs, na egye fene, csak pár kiló felesleg van rajtam. Képzeld, már az édességről is leszoktam, valamikor nyolc krémest is bevágtam, ma már kettővel is beérem... Hogy mi az a csúcs, amire gondoltam? Szeretnék mielőbb a kezdő hatosban újból biztos pontja lenni a csapatnak, amelyre nagyon ráférne már egy bajnoki cím... Hidd el, rengeteget dolgozunk ezért, de eddig mindig elcsúsztunk az apró hülyeségeken. A másik óhajom, hogy mihamarabb olyan legyen a magyar válogatott, hogy abba tényleg csak kimagasló játékkal lehessen bekerülni, s vegye megtiszteltetésnek, dicsőségnek az, aki magára öltheti a címeres mezt. „Zárszóként" talán érdemes felidézni mestere, Nyári Sándor szavait. Szerinte kevés olyan saját nevelésű játékosa volt a klubnak, mint ő, akibe annyi, de annyi ügyesség és tehetség „szorult", mint másba még soha. Mondjuk hát ki: a magyar röplabda egyik legnagyobb reménysége, a Buzek-utódként is emlegetett, és immáron apai örömök elé néző Csíkos Gábor. Akiből ez a érzés, a hatványozódó felelősségtudat talán a felszínre hozhatja mindazt, amivel azzá válhatna, amivé válnia kellene... Gyürki Ernő • A világ leggyorsabb nője is fél • Moszkvában veszélyes kutya nélkül élni Privalova szerint Bubkának nehéz a rúdja Irina Privalova, a világ egyik leggyorsabb hölgye újságírást tanul az egyetemen, szabad idejében pedig zongorázik, és olvassa az orosz klasszikusokat. Az olimpián és a vb-n bronzérmei szerzett, fedettpályán pedig a 200 m-es távon világbajnoki címet nyert, mlg 100 és 200 méteren Európa-bajnok lett. - Ön manapság Marlene Ottey-nél és Gu en Torrence-nél is gyorsabban fut. Nagy dolognak tartja ezt? - Igen. Jó tudni, hogy náluk is gyorsabb vagyok. -Annak ellenére, hogy Ön jóval nehezebb körülmények között edz. - Ez, sajnos igaz. Oroszországban, egyre rosszabb a helyzet. Nincs pénz, főleg a sportra. A jó edzők eltűntek, a szülők sem küldik már a gyermekeiket a sportiskolákba. - Ön edző-élettársával, Vlagyimir Parastyukkal együtt nagyon jól keres. Mennyire veszélyes ma Oroszországban gazdagnak lenni? - Nemcsak a gazdagság, hanem a népszerűség is ve1 szélyes. Tavaly nyáron például az utcán késsel megtámadták a rúdugró ifjúsági világbajnokot, Viktor Csiszjakovot. Pedig ő még nem is olyan gazdag... -Szokott félni? - Moszkvát nagyon nehéz megértenie annak, aki nem itt él. Olykor egy rubel is jelentős értéket képviselhet... - Ön miért ragaszkodik továbbra is Moszkvához? - Itt születtem, itt váltam emberré. Itt élnek a családtagjaim, a barátaim és az ismerőseim. Bárhol másutt bonyolultabb lenne az életem. Főleg külföldön. Azt hiszem, ha elhagynám Moszkvát, ez megváltoztatná, sőt tönkretenné a pályafutásomat. Ez pedig számomra a legfontosabb. Bajnoknő akarok maradni, és megdönteni a csúcsokat. Tényleg sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetben van az országom. Oroszország olyan szép, olyan gazdag is lehetne, sok jó ember él itt, és mégsem... - A napi problémák nem okoznak néha stresszt? - Hát, a pillanatnyi helyzet miatt az edzéseken kívül már sehova sem járunk. Főleg este. Nézzük a tévét és ülünk otthon. - Mint anya hogy érzi magát, amikor a fia ki akar menni az utcára játszani? - Nem játszhat az utcán. Ezt most nem engedheteem meg. Aljuska csak akkor játszhat kint, ha valamelyikünk - Vlagyimir, én vagy az édesanyám - a közelében van. Az édesanyám az, aki törödik vele, és Vlagyimir fiával, amikor mi a versenyekre utazunk. - ő elég a védelmükre? - Nincs egyedül. Vele van a kutyánk is. Ma Moszkvában rengeteg kutya van. Természetesen egy eb tartása rengeteg pénzbe kerül, hiszen sokat eszik, és törődni kell vele. De ez a védelem ára. Manapság Moszkvában rengeteg acélajtót és kerítést is lehet látni. - Mi a véleménye azokról a szovjet sportolókról, akik ma külföldön élnek? - Szergej Bubka biztosan úgy ítélte meg, hogy számára jobb, ha közelebb van azokhoz a helyekhez, ahol a nagy versenyeket rendezik. Hiszen az ő rúdjával hosszasan repülgetni, bizony, nehéz lehet. - Vannak-e álmai? - Minden ember álma az, hogy abban a munkakörben, ahol tevékenykedik, a legjobb legyen. Természetesen én is ezt akarom. Ezért edzek ennyit... Heka—Szondi • Szergej Rubka amúgy szeret repülni H

a valaki Ismeri az olaszokat, én ismerem. Ha valaki szereti az olaszokat, cn szeretem. Igaz, lelkesedésükben olykor kicsit sokat ígérnek, nagyot mondanak, s minderre biztosítást nem lehet kötni, de annyi emberi érzést sugároznak, olyan segítőkészek, annyira együttérzók, olyan Igazi értelmében Krisztus-követők tudnak lenni, hogy leveszem előttük a kalapomat! Én ugyan „mllánista" vagyok (tiszteletbeli tagja ls az AC Mllannak), de többször voltam az Intcr vendége is, és részem volt a Mllan-Intcr rangadó után) esti felvonulásokban, még álmomban ls kacagok rajta, amit azokon tapasztaltam. Illett, hogy a tömeg élén szamár haladjon, nyakán nagy táblával: „Én is" — és itt jött a vesztes csapat neve — „szurkoló vagyok!" Aztán láthattuk az elmaradhatatlan koporsót, amelyet hatan vittek a vállukon, és amelynek oldalára iromba betűkkel rótták fel az alulmaradt csapat nevét. És verseket skandáltak, alkalmi dalokat énekeltek, majd újból és újból hosszan éltették saját klubjukat. No, ilyesféle dolog nálunk sosem volt! De azért nem állom meg, hogy el ne mondjam, itthonról ís vannak féltve őrzőn emlékeim. Még abból az időből, amikor a Fradi „kemény magját" B-középnek hívták, és Horváth úr volt az • Beszéljük meg! Gyilkosság után elnökük (?), vagy csak a vezetőjük (?), s ha a gyerekek hangosak is voltak, nem adtak okot panaszra. A „szomszéd vár", a kékfehérek „kapitánya" pedig fennen hirdette (egyébként Lukács úr volt a neve), hogy: „Az elleiu felet csak legyőzni kell, de gyűlölni nem szabad!" Ahogy a magyar labdarúgásban jelen levő válság (enyhén nevezve) is társadalmi jelenség, úgy ide sorolandó az a nem éppen épületes látvány, amelyet a szurkolók hagynak maguk után egy-egy vasúti kocsiban, vagy villamosban (lenyúzott ülések), netán a stadionokban. Jó, nem csak magyar jelenség. De hát ez nem vigasz! És most itt van klubtársam, a „milanista" — az olaszok így mondják — srác, akit a minap egy késszúrással meggyilkoltak Genovában. Merthogy a Genoa-Mllan meccsen háború tört kl a két szurkolótábor között, és a harcoló felek figyelmen kívül hagyták Lukács úr fent idézett axiómáját. Annyira gyűlölték egymást — bár mindkét fél egy testvér olasz volt, Krisztus-követő, és csak sportról volt szó -, hogy semmi sem számított. Gyilkolni kellett! A

z olasz szövetség levonta a konzekvenciát és (biztosan olvasták!) egy sor preventív intézkedést hozott. Nem is akármilyet! A kutya azonban, félek, nem itt van elásva. Hanem ott, ahova még a szövetség keze sem ér el. Ilyen időket élünk! /I