Délmagyarország, 1995. február (85. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-25 / 48. szám

1995. FEBRUÁR 25., SZOMBAT „Szerkesztői energiáink jó 80 százalékát a kezdetektől máig a pénzszerzésre kell ^f*^ a laPra; és a tsfnos fordítanunk. Pedig mintegy 6 millió forintos tőke kamataiból az idők végezetéig I^rsz^^i'mi'dlmiMr^u. működtetni lehetne a lapot. Annyi pénzünk azonban nekünk soha nem lesz." • cr mP É?/7 A lap együtt öregszik: a // - A Pompeji alapító szerkesztői (Darvasi László, Laczkó Sándor, Mikola Gyöngyi, Pikó András és Szilasi László) közül négyen 1989-ben végeztek a szegedi bölcsészkaron. Takács József, a hajdani szegedi Széphalom mellett legfontosabb előzményének számító Harmadkor főszerkesztője ekkor keresett meg bennünket, s ő javasolta, hogy - a diplomaosztás után általában bekövetkező elmagányosodást és szétszóródási elkerülendő -, hozzunk létre valamiféle kulturális orgánumot. Azóta is úgy gondoljuk, hogy új intézmények alapítása az egyik legfontosabb kulturális feladat. - Milyen koncepcióval indult a Pompeji? - Nem titkolható - mert Írásos nyoma van -, hogy 1989ben a lapkoncepció mellett működtek bizonyos megalomán, osztályteremtő szándékok is. Az akkori elképzelésnek ezt a részét azóta szerencsésen kikezdte az idő, de érintetlenül hagyta a szerkesztés alapelveit és irányait: indokolhatatlan, de a gyakorlatban jól működő minőségelv, kitüntetett figyelem a hazai és határainkon túli fiatal magyar irodalomnak, fordítások a nyugati elméleti irodalomból és a környező népek irodalmából, valamint egy lapunkhoz mérten - nagyszabású és kitartó dialógus fenntartásának szándéka régi és új kultúra között. - A szerkesztés későbbi gyakorlata mennyiben vágott egybe az elképzelésekkel? - Ahogy mondják, a zsarnok is csak abból a zöldségből tud levest főzni (főzetni) magának, ami a kertjében megterem. Ezzel együtt mondhatom és büszke is vagyok rá, hogy soha nem közöltünk olyan szöveget, amit szerkesztőségünk többsége ne ítélt volna valamilyen szempontból kiemelkedően jónak. A minőségelvet sértetlennek látom. Azok a szerzők azonban, akik 1989ben egyértelműen fiatalnak számítottak, mára lassan 40 körüliekké értek: kissé nevetséges fiatal irodalomról beszélni itt. Igyekeztünk nyitni a mondjuk - még Kemény IstSacha Guitry Alexa ndre Pierre Georges Guitry író, rendező, színész, filmszövegirö 1885. február 21-én születeti Szentpéterváron. Szülei hamarosan Párizsba költöznek, így tanulmányait francia iskolákban végzi és müveit Is francia nyelven írja. A századforduló Párizsának hot felkapott, „közkedvelt", hol mellőzött, sokat kritizált alkotóművésze. Színes egyéniségét talán ez a szó jellemzi leginkább, mivel tehetségét széles művészi skálán kamatoztatja. Mint színházi szerző, rendező és színész (apja is kiváló karakterszínész volt) gyakran kerül a művészvilág nem mindig „ízlésesen terített" asztalára. Mondhatnánk, Párizs nagyvilági életének .fenegyereke" lesz. A botránykrónikák gyakran kezdődnek a nevével. Rengeteg anekdota, pikáns és tréfás történet kering róla. A hivatalos kritika nagy illuzionistának tartja és többnyire alábecsüli művészi értékeit éppúgy, mint müveit. Mikor a hangosfilm megjelenik, sok fantáziát lát benne. A már ismert stílusában ugyanolyan termékenységgel írja filmjeit, mint színdarabjait. A váratlan fordulatokban, szellemesen ironikus, de olykor mármár szemtelen hangvételű párbeszédekben gazdag, a társadalmi torzulásokat püen tükröző filmjei nemcsak sikereket, de ádáz ellenségeket is hoznak számára. A humor mindenütt jelen van müveiben. Ami különössé, de ugyanakkor különlegessé teszi alkotásait, az sajátos humora, a fekete humor, amelyet sokan nem szeretnek. Nem. mert kíméletlen, mert kigúnyolja a hipokrita emberek önmaguk által természetesen helyesnek vélt cselekedeteit, szokásait, erkölcseit. Átvilágítja az embereket, mindenki számára láthatóvá teszi igazi énjüket. Felsérti a mások megtévesztésére magukra kent - ám általuk szépnek vélt - erkölcsi mázt. Sacha Guitry 1957-ben meghalt, de gondolatai ma is aktuálisak. Ma is vannak közzöttünk szép számban olyanok - és nemcsak Franciaországban akik nem restek és nem is szégyellik megróni azokat, akik erkölcsileg felettük állnak, tisztábbak mint ók. Képmutató magatartásuk, álszent viselkedésük leleplezése a legnagyobb sértés velük szemben. Az „Aznap gomba volt ebédre" az „Egy szélhámos emlékiratai" című kötet egyik elbeszélése. Guitry itt a felnőttek fásult és ezért olykor akaratuk ellenére gonosz viselkedési normáiból villant fel egy epizódot a naiv, ártatlan gyermek szejnszögéböl nézve. Dr. Józsa György • Szilasi László: „A zsarnok is csak a saját zöldségéből főzhet levest." (Fotó: Révész Róbert) Az elmúlt bélen, az Impala Házban tartotta a Pompeji című folyóirat a már hagyományosnak számító Bálint-napi felolvasóestjét, amely egyúttal alkalom volt arra is, bogy megünnepeljék a folyóiratfennállásának ötödik évfordulóját. Az öt év alatt folyóiratok szűntek meg alakultak áL Hogy hogyan szerveződött, mire épült és milyen koncepcióval indult a Pompeji, többek között erről is kérdeztük Szilasi Lászlót, a folyóirat egyik szerkesztőjét. vánnál is fiatalabbak felé, ezek a szövegek azonban nem bizonyultak mindig kedvünkre valónak. Bizony, minden lap együtt öregszik kedves szerzőivel. A nyugati elméleti irodalom igen jelentős intellektuális erőt képvisel, hajlamos ráfellazítására törnek. A régi és az új kultúra dialógusa pedig ma még halkabb, mint szeretnénk. - Hogyan történik a szerkesztés a gyakorlatban? Netán vannak műhelytitkok is? - Bár a magyar irodalom történetének legendás irodalmi lapjait a titok jegyében szerkesztették — ami, ugyebár, maga a legenda -, a számomra igazán rokonszenves szerkesztőségnek nincsenek titkai: tudni lehet, hogy mit miért közöl vagy sem. Az indokokat, persze, nem lehet mindig logikus nyelven kifejteni, de az tzlés mégiscsak megmutatkozik. A ma/*szerkesztóség (Utassy Csilla, Darvasi, Laczkó, Szilasi) minden tagja minden szöveget elolvas, majd szavaz. Bizonyos szakterületek azért vannak. Utassy és Darvasi inkább a szépirodalomért, Laczkó a filozófiáért, Szilasi inkább az elméleti szövegek megjelentetéséért felel. Viták ritkán vannak, s akkor sem jutnak el légritka elméleti magasságokba. Gyakoriak a szerző személyére vonatkozó érvek: az ember még mindig hajlamos szerzőt, s nem szöveget közölni. Van aztán a jeges, az a dosszié, amelyben a nem közölt, de bármikor bevethető aranytartalékot tároljuk. Az majd egy érdekes szám lesz. - Az öt év alatt hogyan alakult a lap anyagi helyzete, az előfizetők száma? - Az állam úgyszólván kivonult a kultúra támogatásából, előfizetőink száma nem éri el a százat. A mai tőke számára csak fővárosi lapot látszik érdemesnek támogatni, holott például a Pompeji is országos terjesztésű lap, s példányszáma sem marad el a többi, hasonló irodalmi lapétól. A honi vadkapitalizmus egyelőre nem mérte fel, hogy a legjobb státuszszimbólum a kultúra támogatása, arról nem is szólva, hogy nem kevesen vannak az országban, akik számára bármiféle vállalkozás legjobb reklámja az általa szponzorált irodalmi, művészeti teljesít mény. Az elegancia és a valódi gazdagság gesztusa és jele az lenne, ha legalább néhány embernek megkönnyítenénk azoknak az értékeknek a létrehozását, amelyeken - ha tetszik, ha nem - mindnyájunk gyermekei nevelkedni fognak. - Kiszámoltátok-e már, hogy a hátsó borítón hozott szerzői névsor bány év alatt duzzad nagyobbra, mint az adott bely? - A betűk méretét, a sorközt és a margót egy ideig még lehet csökkenteni, de '96ban a szerzői nevek már semmiképpen nem fognak elférni a hátsó boritón. A névsor szélei akkor majd alighanem lecsorognak a Pompejiről, látszani sem látszik majd más, mint a névsor közepe, s remélem, a Pompeji történetének vége felé, a messzi, távoli jövőben a hátsó oldalon már csupán M-betüs szerzők lesznek olvashatók: Mikszáth, Mikola, Millbacher, Móricz, Móra, Müllner. Podmaniczky Szilárd mmmmmmmmmmm^mmm 1882. április 28-án születtem egy napsütötte calvadosi falucskában, TortisamlK-rt-ben. A Troarn felé vezető úton, elhagyva Livarot-t, bal kéz felől bukkan elő a sánta harangtorony sipkája. Szüleim szatócsboltot tartottak fenn. A kis üzlet minden évben meghozta a maga ötezer frankját a konyhára. Sokan voltunk rá: négy húgom téblábolt körülöttem. Apám édesanyja, anyám édesapja s egy süketnéma nagybácsi lakott még velünk. Tizenketten ültünk az ebédnél. Aztán egyik napról a másikra egy tál gomba elvette tőlem a családomat. Egyedül maradtam a nagy világban. Hogy miért? Mert elcsentem nyolc frankot a kasszából, hogy golyót vegyek rajta. Mikor apám rájött, nagyon megharagudott: Loptál, te kis csibész?! Délben nem kapsz gombát! A süketnéma bácsi szedte a gyilkos növényeket, melyek azon az estén tizenegy életet oltottak ki. Aki még sohasem látott egyszerre tizenegy halottat, tán el sem tudja képzelni, milyen érzés lehetett egy alig tizenkét éves fiúcskának. Betöltötték az egész lakást. Bevallom, jószerivel fel sem tudtam fogni a történteket. Úgy éreztem, méltóságomban aláztak meg. Az ember elsirathat egy anyát, egy apát, vagy a bátyját, de tizenegy családtagot!... Nem tudtam eldönteni, kiért is fáj legjobban a szívem. Ha mondhatom így: a bőség zavarával küszködtem. Erre is, arra is húzott a fájdalom. Délután kihívtuk Lavignac doktort. Órákon át kísérle• Sacha Guitry: Aznap gomba volt ebédre (Égy szélhámos emlékiratai — részlet) „Ha leejtesz egy gyermeket, és a földön tzeirg huU, csak arra vigyázz, nehogy valaki megtudja; s ba elpatkol annál jobb." j. swifl tezett, de mindhiába. Már nem tudott segíteni. A plébános úr, aki aznap De Beauvoir márkinál ebédelt, négy felé biciklizett el hozzánk. Rá igazán nagy szükség volt! Ötre az egész falu nálunk toporgott. Még a béna Rousseau apó Ls eljött. A vakember izgatottan fúrta bele magát a tömegbe, s egyre azt károgta: - Engedjenek közelebb! Én is látni akarom! A szomszédasszonyok nem tudták, hova tegyenek; egyik szobából a másikba küldözgettek. Végül a pult alá menekültem. Onnan minden pletykát, minden sustorgást jól hallottam. A pap kezdetben kimérten, ünnepélyes hangon jelentette be az elhunytakat, de már a negyedik után ráunt, és csak ennyit mondott: „Még egy." S a megfáradt, elélt falusiak erőt merítettek a holtakból. Talán azt gondolták, hogy eztán majd több levegő jut nekik. - És a nagymama? - Még nem. De már nem húzza sokáig. - Mennyi maradt' - Több mint négy. A gyilkos nagybácsi lehelt ki utoljára. Iszonyúan szenvedhetett. - Melyik vonít így? - A néma - felelték. Hétre minden véget ért. Kikászálódtam a pult alól. Ahogy fölegyenesedtem, a doktor állt előttem. Homlokát törülgette nagy pettyes kendőjével. Halálosan kimerült szegény. Mikor meglátott, nem akart hinni a szemének: - Hát te?! - bujkált a hangjában valami enyhe rosszallással vegyes csodálkozás. Majd hozzátette: - Mit keresel te itt? S ez a „Mit keresel te itt?" nem azt jelentette: „Mit keresel te itt, a pult alatt?" Nem. Azt akarta mondani, hogy: „Mit keresel te itt, az árnyékvilágban?" Tényleg, mért is nem haltam meg, mint a többiek! Aztán megkérdezte: - Nem fáj semmid? - Nem, csöppet sem. - Hogyhogy?! S most úgy nézett rám, mint egy valóságos csodára... egy igazi élő ördögre. Akinek még csak meg se kottyant a mérges galóca. Micsoda tudományos távlatok! Szinte már láttam, amint zsigereim fölé hajol... Kiböktem hát az igazat: - Nem ettem belőle. - Nem?! Miért? Teljesen váratlanul csúszott ki a száján, s azt hiszem, volt ebben a „Miért?"-ben valami szemrchányásféle. Ahogy egyre türelmetlenebbül hajtogatta: „Miért? Miért?" - jobbnak láttam, ha mindent elmesélek. Elmondtam töviről hegyire a bűnöm és vezeklésem történetét. Öreg ráncai mögött halványan elmosolyodott. Aztán huncutul rámkacsintott; ami olyasfélét akart mondani, hogy: „Nem is vagy te olyan bolond, fiacskám!" A htr hamar bejárta a falut. Gyorsabban futott, mint a postás, mikor a csahos Bodri kergeti. A temetés napján, mikor a tizenegy koporsó mögött baktattam lehorgasztott fejjel, száraz szemmel, csak azon tűnődtem, vajon csodával határos megmenekülésem folytán nem gondolják-e majd, hogy egyenesen én irtottam ki a családomat. A hátam mögött persze azt suttogták: „Tudják, miért nem halt meg a gyerek?... Mert lopott!" Igen, életben maradtam, mert loptam. Tehát Nekik azért kellett elpusztulniuk, mert tisztességesek voltak... És aznap este, míg álomba ringattam magam a kihalt házban, különös vélemény csontosodott meg bennem az erkölcsről és a tolvajok világáról - de negyven év bölcsessége sem tudta megváltoztatni. Julesz Máté