Délmagyarország, 1995. január (85. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

SHEBB. '.^•aj^ja-i-gy 6 HAZAI TÜKÖR DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1995. JAN. 7. Nyüzsi, autós módra. (Fotó: Gyenes Kálmán) (Folytatás az 1. oldalról.) Csak az utóbbi évekből vegyünk példát: gyalogosként tapsolhatunk ugyan, mert a Kárász utcából a Széchenyi térre - a Hfd utcai átmenőforgalom megszüntetése óta - biztonságosabban sétálhatunk át, de már járművezetőként cseppet sem örül, akit e változás több háztömbnyi kerülőútra kényszerít. A Belváros tehermentesítése érdekében egyirányúsított utcákban valamivel gyakrabban találván szabad parkolóhelyet, vannak ugyan helyeslői az Oskola-Kelemen utcai módosításoknak, ám egészen biztosan nem azok körében, akik naponta tapasztalják: dugóba kerültek a hídfőben, nem csökkent a zajszint, s a Victor Hugó utca két végén szlalomozó járművek kijelölt átkelőhely hiányában legalább annyira veszélyeztetik a gyalogosokat, mint korábban a Kárász utcai, széles zebránál. S a szakmai vizsgálatok őket igazolják... A Déltervnél készült, 1991es, minden addiginál alaposabb és átfogóbb, rendszámazonosításos forgalomszámláláson alapuló koncepcióból sajnálatosan csak a déli területrészre vonatkozó javaslatok egy kisebb, lényegtelenebb része - s az sem a tervezői szándék szerint - valósulván meg 1992 őszén, hamar nyilvánvalóvá lett: a beavatkozás egyértelmű kudarcot hozott. Újabb elemzés nélkül tehát nem szabad hozzákezdeni a Belvárosban a korrekciókhoz. No, készültek helyben is variációk (II. ütem forgalmi rendjének programterve, 1993), megbízást kapott a Szegeden már tapasztalattal Melyik hídon? Még 1991-ben mérték a Délterv munkatársai az Újszeged és a város különböző pontjai közötti, eljutási időket - a belvárosi és az északi Tisza-htdon át. Az akkori adatok alapján a két híd még igencsak versenyképesnek mutatkozott. Az 1993-ban megismételt mérések már nem voltak olyan kedvezőek. Az 1991-es Délterv-anyag szerint Újszegedről a felsővárosi hfd-Háló utca-Felső Tisza-part-rakpart-klinikák útvonal átlaga 6 perc 17 másodperc, a Belvároson keresztül 5 perc 49 másodperc. Ez az érték a Forgel munkatársainak véleménye szerint két év múltán már csak 35, többletforgalomként megjelenő jármű esetében volt igaz. A forgalom további növekedése esetén a Szilléri sugárúti kereszteződés terheltsége és kapacitása alapján az utazási idők a következőképp alakultak volna: 36-129 jármű óránként: 7 perc 53 mp 130-223 ]4i: 9 perc 29 mp 224-317 yh: 11 perc 5 mp Az 1993 szeptemberi forgalomszámlálás adatai szerint a felsővárosi hídon Újszeged felé ezernél több járműegység haladt át óránként, az állandó torlódások miatt nem mérhető, de becsülhető járműmennyiség - ugyancsak a csúcsórában - a belvárosi hídon is 1000-1100 körül alakult. Arról tehát, hogy a belvárosiról a felsővárosira tereljék át a forgalmat - kivéve a tömegközlekedést - a terelendő forgalom nagysága és a két hidat, illetve a vonzáskörzetüket összekötő úthálózat teljesítőképessége miatt, az alsóvárosi hfd megépítése előtt le kell mondani. (S akkor még nem is vették számításba a közlekedésüzemi költségek, a környezetkárosító hatások és a balesetveszély növekedésének hátrányait!) rendelkező Forgel Gmk. is egy újabb, átfogó, forgalomáramlási vizsgálatra (1994), bemutatkozott a DHV Magyarország-. Mérnöki Tanácsadó Kft. számítógépes forgalommodellező programja is (1994), kézzelfogható eredmény azonban mindmáig nincs. A - nevezzük csak röviden így: - „Oskola utcai kudarc" után érzékelhető óvatosság szakmailag akár indokolt is lehetne. Még egyszer nem volna jó olyan beavatkozás következményeit megtapasztalni, mint az 1992 ősziéi lettek: „a város egyik legkellemesebb atmoszférájú, városképileg egységes, harmonikus megjelenésű terének szélén a Belváros egyik legnagyobb átmenőforgalmát vezetik át." (Idézet a Forgel tavalyi elemzéséből.) Csakhogy inkább érezhetjük időhúzásnak az elmúlt bő két év történéseit - vagyis hogy nem történt semmi - , mint megfontoltságnak. Mivel magyarázhatnánk különben a tényt, hogy a Forgel tavaly júniusi keltezésű javaslatai mindmáig sem szűkebb, sem tágabb körben nem mérettettek meg, s nem is kaptak nyilvánosságot? Pedig erre ebben a városban nem csupán igény mutatkozik, hanem előzmények is szép számmal akadnak. (Hogy ne 'menjünk messzire: lapunk korábban rendre közölt ismertetéseket a még csak formálódó elképzelésekről is, lehetőséget teremtve így arra, hogy a város polgárai részeseivé válhassanak a döntési folyamatoknak. Erről a demokratizálódás mostani szakaszában éppenséggel nem volna szabad lemondani!) Abban biztosak lehetünk, nem amiatt húzódoznak a városházán a nyilvános bemutatástól, mert korábbi beavatkozásaik a belvárosi, déli zóna forgalmi rendjébe egyértelműen elmarasztaló kritikát kaptak a külső szakértőktől csakúgy, mint a Belvárosban rendszeresen közlekedőktől. E bírálatok éppenséggel indokolnák, hogy a hibás lépések korrekciója végre napirendre kerüljön! S most, hogy az új önkormányzati testület tagjai „munkába álltak", talán hathatósabb ösztönzést is kapnak szakigazgatási segítőik, a hivatalban dolgozók: a sok vizsgálódás után végre érdemi döntéseket készítsenek elő! Erre egyébként a polgármester a közelmúltban több fórumon ígéretet tett. (Mert persze számítani kell és lehet a városlakók - s köztük a bicikliző zongoraművész, a hivatásos taxis, a gyalogló autóbuszsofőr véleményére - , szükséges a városi képviselőtestület állásfoglalása is, de azt azért nem lehet elvitatni, hogy közlekedési hálózatot tervezni és szervezni az összefüggésekre figyelni képes, a forgalmi adatokat ismerő közlekedéstervezők és -szervezők nélkül nemigen lehet... Egyetlen példával szemléltetnénk ezt cikkünk keretes részében azok meggyőzésére, akik pontos adatok híján - a Belváros tehermentesítésére a régi hídon csak a tömegközlekedési járművek közlekedését engednék meg.) Pálfy Katalin Horváth Jenő halálára Ismét elment egy komédiacsináló, aki a magyar színház meghatározó egyénisége lehetett volna - ha hagyják... De nem hagyták, mert öntörvényűségével nem illett bele a szakma Prokrusztész-ágyába. Horváth Jenő 1921-ben született és a Színművészeti Akadémia elvégzése után 1945-ben a debreceni színház színésze lett. 1949-ben néhány hónapos szegedi igazgatás után - a több tagozatú társulat szétbontásában segédkezett - az államosított debreceni színház élére nevezték ki, s ettől kezdve igazgató-rendezőként működött. E korszakhoz kapcsolódóan nevéhez is kötik a sokak által kárhoztatott - ám a kezdeti időkben tagadhatatlanul jelentős kulturális eredményeket hozó - tájelőadások rendszerét. 1955-ben ismét Szegedre került főrendezőnek, s 1957-ig a színház tagja. A forradalomban való részvétele miatt ekkor eltávolították a teátrum éléről előzetes letartóztatása alatt egy ideig Péter Lászlóval volt egy fogdában -, majd börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után pályájának főbb állomásai: Eger, Kaposvár, Veszprém, Debrecen, Szolnok és a budapesti 25. Színház. A hatvanas évek végétől televíziós játékok rendezésével is jelentkezett. A rendszerváltás után, 1990-ben „érdemes művész" címmel tüntették ki. Az utóbbi években sokat betegeskedett, és már csak színészként, kisebb szerepekben lépett a közönség elé. Horváth Jenő elsősorban mint rendező írta be nevét a magyar színházművészet aranykönyvébe. Rendezéseit gondos elemzés után, kristálytiszta logikával építette fel. Nem játszott talmi színházasdit, nem tartott csökkent értékű ötletkiárusítást, a színre állítandó darabok lényegét tárta fel, korának szellemi nyelvére fordította és elképzelését kíméletlen következetességű színészvezetéssel valósította meg. E kíméletlen következetesség miatt ragasztotta nevéhez a szakma a „gonosz" előnevet. Ma már csak kevesen tudják, hogy szigora szinte bibliai ihletésű volt. Mint a Megváltó a kufárokat az Isten házából, úgy űzte ki ő is a tehetségteleneket Thália templomából, ezzel sok ellenséget szerezve magának. A szakmabeli „hangos senkik", akik látatlanul becsülték le színházi tevékenységét, féltékenyen vigyáztak arra, hogy rendezői szava ne jusson a főváros műértő közönségéig szerencsére sikertelenül! A tehetség üzenete eljutott mindenhova. Az általa rendezett Szent Johannára, Bánk bánra, Platonovra, Bernarda Alba házára, Troilus és Cressidára, Stuart Máriára - hogy csak néhányat említsünk a sok közül - vidékre is elzarándokolt a szakma érdeklődő része és a jó színházat szerető közönség. Soha nem állt az uralkodó stílusirányzatok kiszolgálói közé. Öntörvényű volt. A színházi formanyelvet, a közlendő gondolat legpontosabb és leghatásosabb színre állításának szolgálatába állította, divatoktól függetlenül. Ezért lógott ki minden színházi szekértáborból. Magányos farkas volt. Nem tanított a főiskolán, mégis fiatal kollégái minden időben az erőteljes színészvezetést, a sztanyiszlavszkíjizmus kötelező dogmája alatt a szürrealista színjátszást, a hetvenes évek szegényszínházi mániája idején pedig a fények mesteri alkalmazásával létrehozott, pazar látványszínházat tanulhatták meg előadásaiból. Rendezői hangját már rég nélkülöztük a színházi életből, ám hiányára csak most, halálhírét véve döbbentünk rá. Ismét szürkébb, szegényebb lett a teátrum világa Horváth Jenő visszavonhatatlan, végleges távozásával. S. I. Fagyhalottak, hóakadályok Hatan fagytak halálra Bukarestben a szerda este kezdődött rendkívül erős havazás és szokatlan hideg következtében. Valamennyien hajléktalanok voltak. Romániában alig van hajléktalan-menedékhely, s a bukaresti metrót is lezárják éjszakára. A holland utakon és vasutakon valódi káoszt okozott péntek reggelre az erős havazás, de az amszterdami repülőtér forgalmában nem volt fennakadás. A rendőrség felszólította a lakosságot, hogy a több mint tfzcentis hótakaró miatt ne használják gépkocsijaikat. Kitüntetés Honvédelmi miniszteri kitüntetéseket, valamint jutalmakat és dicséreteket kaptak azok a katonák, rendőrök és határőrök, akik részt vettek a tavaly december 20-án fegyverrel megszökött Gulyás Lajos honvéd felkutatásában. Mint ismert, a katona fegyverrel kirabolt egy budapesti üzletet, géppisztolyával megsebesített egy őt üldöző járókelőt, majd egy hét múlva Záhonyban — miután már szorult körülötte a gyűrű - önként jelentkezett a rendőrségen. Keleti György honvédelmi miniszter pénteken a Honvédelmi Minisztériumban egy katonának és egy rendőrnek adott át kitüntetést, kilencen pedig miniszteri, illetve honvédség parancsnoki dicséretet és jutalmat vehettek át Deák János* vezérezredestől. A

kármekkora szobrász is Sándor, eljutott a Föld túlsó oldalára, az amerikai Colorado állambéli Denverbe is. Érmeit vitte kiállításra, lett is meglepetés bőven. Nehezek a bronzérmek, főleg akkor, ha sok van belőlük. Nem tarthatta az ölében, föladta kézipoggyászként a repülőre. Ha plasztikból öntötte volna ki őket, meglehet, más lett volna. Elvileg ugyan együtt kellett volna repülnie érmeivel, de azoknak az útja elkajszult valahogy, és New Yorkban landoltak. Még szerencse, hogy ő tovább ment. Azonnal kiderült azonban az eltérülés, ahogy ő is földet ért. Micsoda éremkiállítás lenne az, ha a legfőbb szereplő, az érem hiányzik? Csak nyugalom, igaz jószág nem vész el, és még csak át sem alakul. Egy másik járattal utána küldték. A második meglepetése az volt, hogy szlovák pénzek álltak előtte az amerikai numizmatikai központnak számító denveri múzeum tárlóiban. Károly Róbert magyar király pénzeitől indulva Körmöcbánya összes aranypénze is ott volt. Járatos ugyan Sándor a pénzek világában, mindenféle hazai kiállítás anyagát átböngészte már, de sok olyat láthatott itt, amit azelőtt soha. Nagy vigasztalás volt számára: a régi magyar aranyforint helyére az ő magyar aranyforintja került. Drakula, hol vagy? Derék denveriek, észrevettétek ti ezt? Az is meglepte, hogy az ottani szobrászat színvonalához az itthoni, hajdani, és eléggé még földbe nem vert szocreál valóságos mennybemenetelnek számítana, ha megrendeznék egyszer a művészetek negatív eltorzulásainak kiállítását. Azt mondja, látott ott például egy indián nőt, aktnak kiöntve, sárgás plasztikból, és a haja is igazi szőrzet volt. Megszólalásig olyan, mintha valódi lenne. És ez, ott, csúcsnak számít. Mondtunk neki hazai próbálkozásokat a vásárhelyi tüskés virágtól kezdve Einstein szobrának valódi biciklijéig, de nem tudtuk meghatni vele. Pedig azt is hozzátettem szilajnagy eszemmel, a relativitás elméletének szerény továbbfejlesztőjeként: ha Einsteint „leváltanám", nyugodtan elkerekezhetnék vele. -Ami nem alkotás, az nem művészet!- mondta rá Sándor. A legnagyobb meglepetés azonban a szokatlanul népes kiállítás megnyitóján érte. Elmondta ott, tizenöt nagynevű erdélyi fejedelem érembeli képét is elhozta, hátlapjával, ami együtt, ugye, pontosan harmincat tesz ki. Alig ejtette ki a száján Transsylvania nevét, heves mozgolódás támadt, és meg is rohamozták azonnal a fejedelmi tárlókat. Ekkora lenne az érdeklődés Erdélyország iránt? Mégis jó az Isten! Majdnem elolvadt Sándor lelke. Ha a művészet ekkora lázat tud csinálni, még nincsen elveszve a világ. Hamar lehüledezett azonban minden olvadozása. Őt is odasodorták a tárlók elé, és ezt tudakolták: - Drakula hol van? Kiállításának kitűnő rendezője is ezt kérdezte. A Föld másik felén egész Erdélyből csak ez a vámpírrá átföstött, vérszívóvá lett atyafi ismerős? Mi viszont megnyugodtunk. A gulás, a puszta, és a bájait mutogató Mariska után mégiscsak van valaki, aki képes megdobogtatni a világ szívét? Sándor, ha még Drakulát is megmintáznád, tizenhatodiknak! Dehogy mintáznád! Kiöntenéd plasztikból! És a fogait vérszínűre föstenéd! Ha csöpögne a vér a szája sarkán! Akkor lennél odaát talán a legnagyobb szobrász. Horváth Dezső