Délmagyarország, 1994. december (84. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-24 / 302. szám

mm SZOMBAT, 1994. DEC. 24. Karácsonyi álom: megigazítani az Isten trónját Tóth Béta betöltötte a hetvenet • Talán az egyetlen József Attila-díjas asztalosa vagy a magyar irodalomnak. - Sokat riogattak a nyugdíjassággal, de ki lehet bírni ezt is. Most látom csak, amikor már benne vagyok, mekkora hústépő krokodilfogak közül csöppentem ki, miközben fél lábon kötéltáncot jártam. Millió egy ember tapsolt azért, hogy /.uhannck le onnan, hogy a koronatüsök akadna belém! Most végre rám vár, amire azelőtt nem volt időm. Hogy végre áivegházam legyen a kertbetf Hogy végre meg tudjam frni, amit fontosnak tartok. Most már azt is tudom, hogy a munka államában a munkát böcsülik legkevesebbre, sőt még le is marcingolják érte, aki dolgozni mer. De én végre már tudom, a munka nemcsak kenyér, de öröm, gyönyörűség, teremtés és alkotás is. • Szépen beszélsz, de a kérdés nem erre szólt- Ja, te a József Attila-dijat emlegeted? Nem tudom, a fenyőfa mit szól hozzá, amikor fölcicomázzák karácsonyfának, amikor teleaggatják csingilingivel, de csak fenyőfa az azért. Örömmel gyalultam akkor is, amikor azt se tudtam, hogy József Attila van, meg azt se, hogy József Attila-díj is van, és örömmel gyalulok ezután is, ha össze tudom pótolni az ellopott szerszámaimat. • És az írás? Ezzel el is van intézve? - El. Jólesett mind a kétszer, nem tagadom, bár egyik alkalommal se tudtam, miért is kaptam, de nem sokat törődtem vele. Ahogy a kis fa tövére éltető nedvet csöpögtet a jó kertész, a jövendő reményében, azon a címen kaphaltam én is. A még hátralévő tíz évemben talán meg tudom szolgálni. Az őseim kilencven fölötti szép kort értek meg, de csak nyolcvanig számolhatom, hogy teljesen észnél lehetek. Visszafelé nézve semmi az a tíz év, de előre tckinlve meg van rakva lehetőséggel. Meg akarom még próbálni a világot. • Tollal? - Gyaluval is! Csak az az én nagy bajom - mert úgy látom, a lényeges dolgokat te is szereted elereszteni a füled mellett hogy valami kupcihér betört a műhelyembe, és minden kez.ebcli gépemet elvitt. Vénségemre elmondhattam, amit izmaim erejéből elkoptatott az idő. azt pótolni tudtam gépekkel, most ezt is elirigyelte valaki. A biztosító meg? Úgyse mered lefrni, de én azért elmondom. Annak én csak addig voltam fontos, amíg aláíratta velem a szerződési. Azt mondja. nem bizonyítható, hogy betörés történt. Ezt én úgy értsem, hogy ezek szerint én loptam el a saját szerszámaimat? Azért kuporgattam össze, hogy ellopjam? Korán van még, hogy ennyire hülyének nevezzenek, ráadásul, bele a szemembe, hivatalosan! • Öntsd ki még panaszaidat, hogy ne zavarjanak később. - Kiöntöm, de ne siettess. I^átod, milyen az ember? Akkor van tele bizodalommal, amikor legrongyabb helyzetben van a könyvkiadás. Abban reménykedem, a hátralévő tíz évemben még partra teszem, ami nekem van kiszabva. • Megfekszi a lelkedet, ha lenyelsz valamit. Tehát? - Volt a Sipkái uradalomnak egy analfabéta kanásza, a Kelemen Miklós bácsi. Teleszalad az ujjam bögye, ha megemlítem, mert sokat kellene még róla is írnom. Amikor meghalt, öreg kanász létére az. uradalom saját halottjaként temettette el. Ahogy a népballadákba le van írva, a csürhét hajtották elöl, a koporsóját meg tizenkét ökör húzta. De az csőtől védő gumiköpenyét, a sipkáját, fordítottbúr csizmáját. a rézből való dudáját, a karikás ostorát, botját, hosszú nyelű baltáját, összes szerszámát, mindent vele temettek a sírba. Jól van, az. uradalmi zsebórát nem tették bele, mert az értelmetlen lett volna. Pedig utána is volt kanász, az is tudta volna használni mindet. Amikor én nyugdíjba mentem, csak úgy hárintékosan megemlítettem, adjátok ide nekem ezt a kezemhöz szokott szerszámot. A fényképezőgépet például. Azt nem lehet! Nem sajgásból mondom, én tanítottam őket arra, hogy az utolsó görbe szögre is vigyázni kell, de ez azért rosszulesett. Évek múlva mondja az egyik raktáros, benne maradt a gépben a telep, a sava szétfolyt, elmarta a belsejét, és el lehetett dobni. Pusztuljon, vesszen, csak azé ne legyen, aki még használná! Ennél, mondom, az uradalom bölcsebben járt el az analfabéta kanászával! • A te első elbeszélésed nem innen való? - Az sintér volt. Az is a falu alja. • Szentírás ma már az irodalomban, hogy minden író a gyerekkorából táplálkozik. - Igaz is. • Az pedig Dombiratos paraszti világa. - Úgy van. • Te viszont nem parasztivadék vagy. Apád uradalmi asztalos volt. - Az iparos ugyanúgy imádkozott esőért, mint a béres, mert mindegyik tudta, ha termés nincsen, akkor baj van. Dc hogy a lényegre visszaknyarodjunk, én a gyaluforgácsba születtem bele. Nekem nem volt nehéz iparra kapnom. Nagyapám bognár volt, a másik nagyapám kovács, apáméknál tizenegy fiú volt testvér, abból három asztalos! Még mászni se tudtam, már a műhelyben voltam. Apám fölültetett a gyalupadra, tolta a gyalut, gyönyörűen bodorodtak ki alóla a finom illatok. Föltette a szőrös deszkát, egyszer csak sima lett. Tetszett nekem. • Arra nem emlékszel, mikor adott gyalut a kezedbe? - Emlékszem, bár nem adta. Tóth Béla. (Fotó: Fnyedi Zoltán) Szavával szép az ember. Szegedi mondás. Mintha egyenesen rá találták volna ki, úgy beletalál. Akik ismerik, szeretik. Miért lehet szeretni? Ezer oka van annak, de a szaváért mindenképpen. Akik félreismerik, legföljebb azok fanyalognak. Miért fanyalognak? Annak is lehet ezer oka, de nem nagy dicsőség. Azt nem veszik észre, hogy az író a szavaiból él. És a szavainak él. Az összes többi mellékes. Legalább hetvenéves korában hadd mondjuk ki ezt is. Szép volt, hogy olyan fényes éle van. Kalapáccsal jól megveregettem, olyan lett, mint a fésű. De gyönyörű segítségemre vagy te nekem! - mondta az apám. A vízimértéknek is megcsodáltam a libelláit. Akármerre fordítottam, mindig mozgott benne a buborék. Dupla üvegben volt, de csak kivertem belőle. Csodálkoztam utána, hová lett a buborék? • Említetted néhányszor már, hogy gyerekkorodban ministráltál. Meg hogy a templomban bicikliztetek. - A padok alját nehezen lehetett kitakarítani, szerette azt ránk bfzni a sekrestyés. Kis nyeletlen partvissal szedegettük össze a cipőkről levakaródott sarat. Egyszer két fillért is találtam. Pörsölybe szánhatta, aki leejtette. Vagy észre se vette, vagy nem akart mise közben utánamászni, de az azért a mienk lett. Találtuk! Gazdátlan volt! Két fillér nagy pénz! Egy fillérért két Honvéd cigarettát adtak! Lucapogácsába is egy fillért tettek. Csakhogy egyezer valaki olyan mohón evett, mire észrevette, már le is nyelte. Kijött belőle, baj nem lett, de bot végével kaparászta a ház végiben, akkora pénz volt az egy fillér! Na. ránkzárta az ajtót a sekrestyés, hogy el ne tudjunk csavarogni, a biciklijét viszont bennhagyta a torony alatt, a nagykapu meg a csapóajtó között. Rákaptunk, a padok között bicikliztünk. Rettentő nagy kunsztokat lehet a padok között biciklivel csinálni! Nem vettük észre azt se, hogy zörög a kulcs a zárban, bejött a sekrestyés, hát az majdnem elesett. Jól elvert bennünket! • Kérdeznélek inaskorodról, de minek? Mindent megírtál már... - Azt te csak hiszed! Belekezdtem csak. • Az egyetemi éveidről is: Mi, janicsárok... - Azt sc lehet egy könyvben megírni. • Maradjunk inkább abban, hogy kettős lelked van. - Miféle kettős? • Asztalos és író. - Az a kettó egy! Ezt nem veszik észre sohasem. • Akkor is írsz, ha gyalulsz? Igy kell értenem? - így is értheted, de nem egészen erről van szó. Kreatív mesterség az asztalosság... • Finoman kezdesz beszélni! - Mondom akkor magyarul: teremtő mesterség! Amikor az asztalos a kezébe veszi a deszkát... • Tudom, látja benne a szekrényt, a széket. - Az író nem így dolgozik? Leírod az első mondatot, azzal már bccélzod magadnak a véTóth Béla Huzakodás a halállal Tuskó András, marosi tutajos korában éppen itten, a kikötött lápon buzgólkodott, a füzfagúzsokat lazítgatta. amikor se szó, se beszéd, látja, a túlpartról jön ám a halál, a kaszája högye szántja a Tiszát, lép a tutajra, hogy az megbillent alatta, hanem ahogy megbillent, a halál hal lába beszorult két szálfa közé. Hát ilyenkor nagy a gond, hogy melyiket fejszézze le a segítő. A szálfát é, az hosszadalmas, vagy a beszorult lábat, az meg fájdalmas. Odamegy Tuskó András, mert a halál integetett neki. A szálfák szorították a lábát. Odament András a fejszével. A halál kérlelni kezdte Andrást: - Szabadíts ki engemet, mert nagyon sietős a dolgom! - Én szívesen kiszabadítalak, de sosem voltam bár pénz, meg vagyonsóvár ember, mi lösz a fizetségöm ? Halált kiszabadítani nem olyan kicsi felelősség ám. ha belegondolok. Hát mii kérsz, ha már alkudozásba kezdtünk? - Hát csak annyit, ha jönnöd kell majd értem, egy kis pár évekkel előbb írjál nekem, hogy attól kezdve jóba foglaljam magam. El is ment a kaszás ép bőrrel, teltekmúllak az évek, posta nem érkezett a haláltól, pedig András valahányszor találkozott a levélhordóval, érdeklődött tiszta szívből. Hanem egyszer, egy hajnalon ment András éppen kenyérkeresni, kint a sarkon eléje állt a halál. Tán éppen az, amelyiket András kivágott a tutaj szálfái közül. Hogy egy van é belőlük, vagy sok. vagy csak hasonlítanak egymásra, hát ezt nem példázta eddig senki. András kicsit meglepődött, váratlanul jött a találkozás. - Itt vagyok, ember, velem kell gyere! - Nem megyek én sehová - keménykedett András, marosi tutajos. — Se szó, se beszéd, se egy üzenet. Egyszeribe csak ideállítasz, gyerünk! - Üzengettem én neked. András.. Amikor a hajad hullani kezdett. Mi az. ha nem üzenet. Amikor a fogaid kiesegettek, az valahány posta. Amikor egyik füledre megsüketültél, lábadra sántultál. Gyerünk! - Igen, de én téged megsegéltelek, amikora föntebbi évtizedek valamelyikében olyan nagy sebbel-lobhal csaptattál át a Tiszán, hogy a tutajom szálfái közé szorult valamelyik lábad. Ha én akkor nem segítek bolond fejjel, mennyi ember megmaradt volna, hogy nem mehettél volna érte. - Oh. boldogtalan ember, hát segédhalál is van. Ha a fő nem tud abban a minutumban cselekedni, ott a póthalál, meg a helyettes. Dehát te éngem tényleg kihúztál a bajból, hát én is. nem szabad pedig, időt adok neked. Mennyi köll? - Ne kicsinyeskedjünk pitty-potty években. Amikor én azt mondom: amen. akkor odatoppanhatsz. Kezet adtak, mentek dolgukra. Teltek-múltak az évek, a halál kalendáriumában minden évben ott állt korommal beírva, hogy Tuskó Andráséri menni köll. De Tuskó tutajos. pedig buzgó istenfélő embernek születeti, ettől kezdve minden imádsága végéről lehagyta az áment. Hogy attól foganatja lehetett u fohászkodásának, mert még hosszú másfél évtizedig járta a Marost, olykor a Tiszát, hírét sem hallotta a halálnak. Nem is sokat gondolt rá. Hanem egy este éppen a fürészgyárnak eresztett két lápnyi szálfát, sötéttel ért az utcájukba, hál a lába ismerte az út minden gödrét, lapályát, lankáját, nagy is a csönd ilyenkor már Tápén, kései éhes kisgyerekek rínak anyai tej után, meg egy nagyobbacska az út közepén. Odamegy András, látja, kis fehérruhás lányka, de olyan iskolajáró korbéli. sir keservesen, két tenyerével törüli az arcát, alig tudja a nagy zokogástól Andrásnak elmondani, hogy elfelejtette az imádság végét. Melyiket? Hát akármelyiket próbálja, mindnek a vége homályba borul. András szánta a sírdogáló kislányt, elkezdték a Miatyánkot együtt hangosan végigmondani. Amikor András kimondta az Áment, ott állt a halál. András nem tiltakozott. Ment vele. gét is. Az asztalosság meg az íróság ugyanaz. • Ha igaz lenne, minden asztalos mögött ott állnának összes művei, bőrkötésben. Vagy minden író maga csinálná a bútorait, meg a gyerekéit is. - A teremtésben egy a kettő, csak ezt akarom mondani, te meg ezt nem akarod megérteni? • Édesapád jó asztalos volt. Miért nem nála tanultad a szakmát? - Lehet, hogy megkaptam volna én is, mint néhányan: ha az apádnál tanultál, akkor eredj dolgozni is az apádhoz. Mondtam már, meg kell próbálni az életet! Ha nem próbálod meg, az próbál meg téged. • Hány év volt az inecskodás? - Nekem öt, de utána se hagyhattam mindjárt ott a mesteremet. Rossz fényt vetett volna rá, ha mindjárt elmegyek. Beajánlott viszont egyik szegedi mesternek, a Zákány utcába. Ez azért lényeges, mert tudhatod, az én őseim valamikor Szegedről rajzottak ki Dombiratosra. Én tehát visszajöttem Szegedre. De csak késeibb tudtam meg, hogy hazatérő vagyok. • Otthon elvégezted a hat általánost. - Itt meg belekezdtem a gimnáziumba. • Akkor ki gyalult? - Nappal gyalultam, csie tanultam. A Barossba jártam, és Firbás Oszkár volt az igazgatónk. Magához hív egyszer: Tóth úr, nem akar maga szaporább léptekkel haladni? Akartam. Félévenként tehettem magánvizsgát egy-egy osztályból. Három év alatt öt osztályt. Akkor jött a szózat, mehetünk egyetemre. • Orosz szakra. Hány szót tudtál oroszjul? - Apám hét évig hadifogoly volt, szépen beszélt, de amit elejtett, azt tanultam csak meg. A prasnyaságokat leginkább. Ha ráütött az ujjára, akkor mondott valami ocsmányságot. Másik fogolytársával sokszor beszéltek előttünk oroszul, hogy mi ne értsük, de az egyetemen éppen érteni kellett megtanulnunk. • Aztán benn is maradtál, tanársegédnek. - Nem mindjárt. Először elhívtak a Szabad Néphez, újságírónak. Sok jót is lehetne arról mondani, meg rosszat is. Egyiket se mondom. • A múltkor említetted, kínálkozik valami kiadási lehetőség, mesékre. - Neki is feküdtem, három könyvet is ki tudnék állítani, de egyelőre fuccsba ment az ígéret. • Hadd pletykázzam el, min dolgozol most, amikor nem gyalulsz. - Akkor is dolgozom fejOen, amikor gyalulok. Akkor áll meg a fejemben a vízimérték! Ha komplett a műhelyem, potenciálisan képes vagyok rá, hogy megteremtsem, amit akarok, ez a lényeg. Gyaluval is, betűvel is, ahogy már mondtam. Jó éreznem, hogy erőmnél vagyok, de többet ne beszéljünk róla. Nem nagy dicsőség lenne, ha azokat se tudnám megjelentetni, amik még csak fortyognak bennem. Arról viszont még rendelkezést akarok tenni, hogy egypár gyalul tegyenek bele a koporsómba. • Mint az öreg kanás. éba a rézdudát .' - Hátha megszuvasodott már az öreg Isten trónusának az egyik lába! Szeretett ő engem annyira, ahogy én is szeretem, jó szívvel megigj/.ítanám neki. Te, azt a tápai mónárt meséltem én neköd?. . Horváth Dezső