Délmagyarország, 1994. december (84. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-10 / 290. szám

SZOMBAT, 1994. DEC. 10. JAMBUS Baka István Háry János bordala Az Alisca Borrendnek Nem asszonyöl de pincemély Sötétje vonz lopó a kéj Szerszáma bedugom alul S megcsókolom fölül vadul Nem lágy ölek de szurdikok Ahol még föl-le csúszhatok Rozsdás a kulcs de nyitja még A présházat s ez épp elég Hej fény-lopóval fölszívott Pitymallat-alkony-óborok Miket kifröcsentett az Úr (Talán nem fogta jól alul) Hej Nap kövér hordója fenn Mely ott görög a pince-menny Grádicsain alá mélybe Tudom gurulhat még elémbe Ha majd a gálickék egek Szőlőhegyén a Hold kerek Kőasztalára könyökölve Nagyot sercintek rá a Földre S pipámat olykor félrerakva Napot verek naponta csapra S iszom kancsójából az égnek Reggel vöröst délben fehéret A Magyar Szőlő- és Borkultúra Alapítvány által az Élet és Irodalom szerkesztősége segítségével kiirt Bordal Pályázat értékelése szerint a „Háry János bordala" című mű első helyezést ért el. Egy csomag érkezett ma délután a testvéremtől. Különös, gondoltam, most volt az esküvője, amelyre én természetszerűleg nem voltam hajlandó elmenni, és nem voltam hajlandó neki, vagy nekik ajándékot sem küldeni, s akkor ő, FRAGILE bélyegzővel s a saját kézírásával ellátott („lassan, óvatosan bontsd fel!") papírdobozzal lep meg -, ugyan, mi történhetett, kérdem magam. Egyelőre azonban virágaim öntözését nem hagyom abba, a csöngetés éppen a macskafarkú veronika pátyolgatásából riasztott föl kegyetlen nemtörődömséggel közös csendigényünkre. Most meg a körmömet tisztítom. Az imént akadt az ideg- és szinte pulzustalanul kutató kezembe egy levél, a csomagolópapír alatt húzódott meg. Széthajtogatom, olvasom. Azaz olvasnám de a szemeimből valami dacosan melankolikus vakság árad... azután betegesen keresnek egy fehér és vízszintes helyet, majd teljes izomszabadságot engedélyezve magamnak, elnyújtózom az anyánktól kapott rongyszőnyegen. (Olvasom.) „Én ma is, mint rendesen, öt előtt keltem, és nem maradtam ágyban, úgy, ahogy Te szoktál még annak idején, hogy akármi időpontról volt szó, pontosan egy és negyed órát még, úgymond, rápihentél az ébresztő szóra; hanem, ezt Te jól tudod, engem soha nem is kellett ébreszteni, minden egyes nap fölkeltem öt óra tájban, ám most, milyen egy pillanat, mikor keltem volna, valószínűleg először és utoljára jutottam ilyen pillanathoz, újdonat feleségemet találSolymosi Bálint Ki akarna itt száraz macska lenni? (4.) tam magam mellett... Talán elaludtam? És egy lázálomból maradt bennem meg valami lehetetlen „idill"? Egyáltalán...? Az igazat megvallva, nem nagyon értem, hogy mi ez a megsemmisítő érzés. Azt éreztem, hogy többé én nem rúgok labdába. (A fivérem a falu VÖRÖS METEORról SUPER NOVÁra átkeresztelt futballcsapatának volt bizony a sokak szerint rég' nem látott formátumú, elsőosztályú balszélsője...) (Az olvasó megj.) Sem tegnap, sem tegnapelőtt, és azelőtt sem gondoltam persze, hogy így majd jó lesz, vagy jobb, úgy vélekedtem a házasságról mindig, ahogy Te, hogy az számunkra őrültség...; dideregtem én legbelül, és a torkomat folyton szorította valami, mégis és végül is -, gyanútlannak maradtam. Dehát miért ne lehetett volna az én testem is az úgynevezett normális élet matériája? S hogy miért nem, most sem tudom. Csak azt érzem, hogy egészében véve egyetlen mély álomból ébredtem föl hajnalban, és láttam a fényt, az eleredt esőben, ez a fény nem hagyott el a disznók etetése közben sem, megetettem még a disznókat, nehogy anyánknak kelljen, és mintha belémköltözött volna ez a fény, éreztem, hogy emelkedem. Ezt csak azért írom, nehogy azt képzeld, ezt a halált is csak úgy kitaláltam. Ölellek, stb." Ebben a pillanatban megzörrent a telefon mellettem, majd kitartóan berregett, interurbán lesz, gondoltam, s a gubancos hölgymái mellől a készüléket a rongyszőnyegre tettem, fölemeltem a kagylót; a fivérem lakhelyének postáskisasszonya volt az, közölte velem, hogy valószínűleg azt követően, hogy a helyi postahivatal előterében lerakott egy számomra címzett, és „sürgős" stb. jelzésekkel teleírt, eléggé nagyméretű csomagot, tehát valószínűleg még hajnali hat előtt a testvérem felkötötte magát az ólak előtti gerendák egyikére, bőrig ázott, a nedves göncök a testére tapadtak, és... (itt a postáskisasszony néhány másodpercre elhallgat, eszébe juthatott az, ami nekem is, hogy ebben az esetben oly mindegy, csurom víz volt-e rajta a pufajka, vagy sem!) és, bocsánat, a kötélről szegény asszonya vágta le... Asszonya? Kérdem. Az. Mondja. Köszönöm, így én kissé fád hangon. Felállók, az ablakhoz megyek. Szavak? Hagyjuk a szavakat! Kiáltok fel. A csomagban, amint az az első perctől sejthető volt, a mi két csókánk van; hatalmas, és ha jól látom, a régi, megszokott drótketrecükben unottan tollászkodnak, a rémület különösebb jele nélkül néznek rám. Megcsap a hallisztes tápszer szaga. A csókákat még gyerekkorunkban kaptuk nagybátyánktól, a bádogostól. Az egyik neve „Hugunk" lett, a másik neve pedig „Múmiánk". Szinte vidámnak tetszenek, amikor kirámolom őket a rongyszőnyegre, előbbi helyemre. Na. mi van? Kérdezem némileg szórakozottan a csókákat. Az egyik, a „Hugunk": ŐRJÍTŐ TITOK...? Mire a másik, a „Múmiánk": UGYAN! IJESZTŐ MEGBÍZHATATLANSÁG MINDEN...! Elröhögöm magamat, igaz, kicsit kényszeredetten. Ezt a mondókát még annak idején a csókáknak én tanítottam be. És most nekem szégyellnem kellene magam? Miért nem szégyellem? A szégyenérzet már egyenlő volna a bűnnel? Az ablaküvegen túli zöldet kérdezem. És most miért ötlik fel bennem az, hogy végtelen örömből lett öngyilkos a testvérem? És most miért gondolom azt, hogy a fivérem nem volt képes ezt a boldogságot „kitalálni"... Egy árnyék halad el az ablakom előtt, a házadó vénasszony lesz az, holott nagybátyánknak, a bádogosnak az özvegye. Amikor megpillantja a csókákat a bejárati ajtóból, az arcához kapja a kezeit és sóhajt, és mint ki énekelni akarná, „Hát ezek itt... Jézus Mária!" Élesebb lesz a fény, s a megszokottnál gyorsabb. A házadó vénasszony megcsúszott a lépcső esőtől síkos kövezetén, hátravágódott, és nyakszirtjét, amint látom, belevágta a virágoknak készített vasbeton vályú peremébe. Elegem van. Bemegyek a szobába, a telefon után nyúlok, hívom azokat, akiket kell... Én viszont távozok. Elutazom. És a virágokkal mi lesz? Jaj. Böjti-Sánta Gábor Kert Igor a kormánynál K

ert Igor egy borongós szeptemberi délutánon azt mondta angyali türelmű barátnőjének, hogy engedje a kormányhoz. Angyali türelmű barátnője, kissé kétkedő mosollyal ugyan, de engedelmesen kiszállt az autóból és helyet cserélt szíve választottjával. Kert Igor kényelmesen elhelyezkedett a vezetőülésen. Megmarkolta a kereket, ujjai pontosan illeszkedtek a mélyedésekbe. Mintha éppen az ő kezéről vettek volna mértéket a kormánykerék elkészítésekor a precíz japán mérnökök. Kert Igor fejét a támlának támasztotta. Szemeit lehunyva hosszú másodpercekig előre élvezte, hogy rövidesen ismét uralkodni fog a kocsi felett. Kert Igornak nincs jogosítványa. Csupán egyetlen egyszer vezetett. Hónapokkal azelőtt a Tápé mögötti hosszú, elhagyatott bekötő utak egyikén a kormány mögé parancsolta testvére. Kert Igor testvére ellentmondást nem tűrő. kemeny ember. Ritkán érdemes vitatkozni vele. Kert Igornak nem volt más választása, engedelmeskedett. Izzadva hallgatta ellentmondást nem tűrő testvére rövid kiselőadását a vezetés titkairól. Reszkető lábaival a megszabott sorrendben egyenként nyomkodta a pedálokat. Aztán, lesz, ami lesz, elfordította a Kulcsot és utasítás szerint taposni kezdett... Az autó, csodák csodája, elindult. Nem fulladt le, nem lódult meg őrült sebességgel. Gurult. Kissé felpörgött ugyan a motor, de testvére utasítására visszább engedte a gázpedált, mire nyomban csend lett a motorházban. Kert Igor döbbenten tapasztalta, hogy az autó engedelmeskedik neki. Tágra nyílt szemmel leste az utat, közben pedig nyomogatta a pedálokat és forgatta a kereket. Vezetett. Mámorító érzés kerítette hatalmába: uralkodik a kocsi felett! Amit még sohasem próbált, amitől annyira félt, lám pofonegyszerű számára. Mitagadás, megy neki. Jólesően vette tudomásul ellentmondást nem tűrő testvére dicséreteit. Egészen ötvenig felgyorsított, meg sebességet is váltott, majd lassítva jobbra húzódott és leparkolt a csatorna mellett. Ézt azon a koranyári délelőttön többször megismételte. Mikor végre visszaült az anyósülésre, bizsergett mindene. Pontosan úgy érezte magát, mint amikor a lányok nyújtotta boldogsággal először megismerkedett - Igor, előbb a kuplungot nyomd le, egészen a padlóig... - Kert Igor angyali türelmű barátnője, úgy tűnik, ezúttal türelmetlenkedni kezdett. Kert Igor kinyitotta szemét. Előbb a szélvédőn szétkenődő borsónyi esőcseppeket bámulta hunyorogva, aztán angyali türelmű barátnőjére nézett és ingerülten csóválta fejét Végül mégsem szólt semmit. Angyali türelmű barátnőjével éppen úgy nem érdemes vitatkozni, mint ellentmondást nem tűrő testvérével. Kert Igor ezért inkább fölényes mosollyal megszorította a kormánykereket. A marka bizsergett a hatalom mámorító érzetétől. Elfordította a kulcsot. Bal lábával padlóig nyomta a kuplungot, és miközben a jobbal lassan gázt adott, óvatosan visszaengedte... A motor lefulladt. Kert Igor egy pillanatig tanácstalanul bámulta az esőverte szélvédőüveget, aztán elszántan megismételte az előbbi műveletet... A motor ismét lefulladt. Kert Igor bizonytalanul angyali türelmű barátnőjére nézett. Az elnézően mosolygott és biztatóan intett. Kert Igor megint próbálkozott. Aztán megint és megint... A szeme sarkából látta, hogy angyali türelmű barátnője a kilátást eltakaró esőfüggöny tanulmányozásába mélyedt. - Mi a fene van ezzel?! Kert Igor idegesen a kerékre csapott. - Miért nem megy? Hallod, miért nem!? Angyali türelmű barátnője előbb Kert Igor lábaira nézett, aztán nevetni kezdett. Szemeiből a könny úgy gördült alá az arcán, mint a szélvédőn néhány perccel korábban azok az esőcseppek. Kert Igor zavarodottan bámulta. Angyali türelmű barátnője csuklott, úgy nevetett - A lábadat... - szinte szótagolva mondta - a jobb lábadat... eggyel arrébb kellene tenned... Cseréljünk inkább helyet! Kert Igor megsemmisülten kászálódott ki a kormány mögül. Mindketten bőrig áztak, miközben helyet cseréltek. A barátnője még akkor is nevetett, amikor lakóhelyük bejárata előtt leállította autójuk motorját. Laczkó Valéria: Női arckép tükörben. (Fotó: Révész Róbert)