Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-26 / 278. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. NOV. 26. Alszik Érezni innét is ahogy lassan és csöndesen lélegzik a lány egy kicsit hatalmas teste. Alszik a folyó partján a koldusfürtök között. Odébb már fénytelen kavics és zöldnek tetsző árnyszőnyege. Abszolút ismerős ez a nő, kozmikus fokon ismerős, ha fölpillantana - pillantása minden városias nüanszában ott volna egy őslény epikája, egy állat természetszerű „megszólalása"... Valamivel följebb merészkedek a fiatal ákácok kusza során, csak a lélegzetem monotóniájába kapaszkodom. És még föntebb az ég gomolygó lüktetése; nem tudok nem gondolni az idegenségre, az „énjeink" között mindig is meglévő űrre, a pátoszra, és a most hirtelen támadt szakadékra, mintha egy emlékeinket terelgető mondattal (függőbeszéd?) egyszerre alázuhanna minden. S fetrengnék lenn a sárban a dühtől. Hogy akkor „újjáéledne a sziporka a disznóban" egy ilyen mondatot találni ki. Egyébként egy bronzvörös hajú nő. Bronz, „lustaság, hiúság, játék, kis idilli szadizmus, nárciszkodás, póz, vágy, blazírtság - meddig lehet még főneveket fűzni ehhez a bronzvörös hajhoz?" (Szentkuthy) A leányra rontanék, fel, vöröslő trolibuszra...? (Na ne.) Integet. Nem nekem. Mennék. „Ez a természet itt, különben..." Mondta vigyorogva és sokat lihegve nekem. Rég'. Régebben. Nem oly régen még. Mire ébredhetett föl? Milyen piros a szája! Egy apró légy szállhatott az ajkaira. Érezni innét is szinte, milyen Solymosi Bálint Ki akarna itt száraz macska lenni? (2.) jó illatú a lehellete. Milyen tébolyodott fehér a nyaka! Májusest, cseresznyevirágzás, bádogasztal, vodkanarancs...; egek, haza? És egyszerre föltűnik a partra húzott, szétrohadt ladik előtt, az azúr levegőégben egy izomépítéstől s alkoholos ideg- és elmeleépítéstől nehéz léptű, kábult árnyék, a saru és ostorgyártó barát. (Igen. Mármint ő vallja magát a te barátodnak...) A szív ragyog. Az az érzet, hogy még a régiek vagyunk, és az a tény, hogy rég' mások vagyunk már, ez kicsinált minket, különb-különb módokon, ám ez különös lendületet adott mindenkinek. Mind a hármónknak. Még közelebb merészkedek; egy eltévedt vadlúd, vadlúd lehet, velem együtt rebben föl, arra képzeletben föl is ülök nyomban, húzunk a fenébe. Hanem nekem itt helyben kell utánaerednem a szökevénynek, és a szökevény (bűnös?) tetteinek. A kötelesség tébolyának újrafelfedezése, mondom magamban. Itt a pénz. Mutasd meg a zálogcédulát! Szólal meg durván a leány. (És a köszönés? Hol marad?) Ne legyél féltékeny, kérlek! így a másik, a saru- és ostorgyártó, aki, mint kicsi állatot, most megérintené a leány kezét, de az oly fagyos lehet, hogy visszarántja az úgynevezett barát, elébb eltakarja tenyerével az arcát, majd ökölbe szorítja, vár, és azután a nadrágzsebébe süllyeszti. NYOMÁS... Gondolom. (Süt a nap gonoszul. (Ott lapul egy hang a fűben.) (A megfelelő Csend - a megfelelő helyen.) Vészterhes lármával fölemelkedik, szürke gyapjúpulóverében meglódul a leány lomha teste, fejmagasságban összekulcsolódnak a kezei; mögötte fölfedezek egy zöld reklámtáskát, valószínűleg úgynevezett háztartási keksz van benne, meg alma, esetleg többféle sajt; a lemenő nap fénye keményen megvillan egy pillanatra a víztükrön. "A nyelv örvénye végtelen mélyeket tár föl". Gondolom... Megroppan a selyemcukor a számban, az ajtó váratlan kinyílik, a nyálamat tartogatni kényszerülök, nem köszönök, a délelőtti napfény, füzérvirágzat, elárasztja a padlót, a tévé képernyőjét. A megszokottnál haloványabb, idegesen mosolygó arc, a saru- és ostorgyártó barát az, a „mi otthonunkban" -, azt mondja, zálogházba kell vágni a Sonyt, mert a barátnőd, mármint és állítólag az én barátnőm, el akar utazni, sürgős. Hogy miért siet és hova, meg sem kérdezem. (Én még nőn soha semmit nem kértem számon, nagy szégyen volna és teljességgel fölösleges...) A selyemcukor maradékát a vécékagylóba köpöm, előveszem a papírdobozt, belepakoljuk a Sonyt, és zálogház... Ez volt délelőtt. Most meg itt dudolászok magamban, és őket figyelem. A lány leguggol, a cipőfűzőjét köti újra. És én még mindig a vadlibának énekelek, hogy ne hagyjon itt, hogy egyáltalán - mi legyen...? A saru- és ostorgyártó átadja a zálogcédulát, a lány zsebre teszi, meggondolta, nem megy sehová. Akkor elhervad a lány arcán a mosoly, az én ajkaimon egy dallam, a saru- és ostorgyártó úgynevezett barát üti, vágja, rúgja... NYOMÁS... Gondolom. Mire odaérek, már egyedül van. Föléhajolok -, hanem abban a pillanatban a lányban újra feléled a segíteni akarás, hogy „Utazzunk el, csak mi ketten" stb.; ez életem legeslegreménytelenebb pillanatai közül való; el lehet képzelni, egy nő úgynevezett jóindulatú tanácsai..., hogy azokkal mit lehet kezdeni, és hogy azok hová vezethetik az embert...! Oly' sóvár lettem, hogy egy hosszú, nedves fűzfavesszővel megfojtottam... És itthon nem csitul a sóvárgás bennem, sőt. Mintha átkarolnám ezt az elképesztő rendetlenséget, kitárom karjaimat, majd egy tepsi „mirelit nudlit" csúsztatok a sütőbe; amikor a süteményt kiveszem, azért úgy szórom meg, most már sejtem, porcukor helyett patkányméreggel, minthacsak takarítani készülődnék. (Istenem, fülzúgásszerűen hal itt el minden!) A zálogcéduláról meg elfeledkeztem. Nem baj, mondom magamban még, itt, ebben a lakásban hiába volt Sony, az „emtívít" nem lehetett fogni. Pópity Richárd vagy már megint a távol itt egyszer csak megáll a kéz és erősödik ujjaimban a lüktetés hogy érezzem egyedül is vagyok aztán a hegy mégis megmozdul a csendben a dupla dobogás felé indul felsírhassanak kék illattal az összeállt darabok félhomály bent benne barna bőr a szem a száj az orr valahogyan egybeforr arccá lassan ami egy pillanatra te vagy unalmamban a tévét nézem a hatos jól fogad ellép a feladó felad a labda egy ponton megáll nincs befejezés minden megakad tudni semmit találgatni csak várni miközben a sütőben valami sül a hab alatt még egy tányér észrevétlenül nem látok A fotelban félig kész pulóver a csend van a levegő alig rezdül fogamhoz koccan a kanál a kéz megáll bizonytalan mozdulatok megint távol most vajon hol félelem itt bent az utcákon fekete a villanó tollak mögött vihar előtt de valahol mégis a melegség a vizek felett Éjszaka esett, a reggeli nap sugarai pedig az ég felé csalogatták a vizet, súlyos, szinte belélegezhetetlen párává változtatva a levegőt. A fák lombjai sötétzölden csüngtek a barakkok fölé, melyeknek fából készült falai fejmagasságig csucsogtak a nedvességtől. A barakkoktól mintegy kétszáz méternyire, két pálmafa között téglaépület állt. Oda lépett be pontban nyolckor a 233-as. Végigvezették a földszinti folyosón, majd bekísérték egy nagy szobába, ahol három egyenruhás férfi ült egy hosszú asztal mögött. A középütt ülő kövér férfi egy légycsapót szorongatott a bal kezében és a jobb tenyerét paskolta vele. - Húzzon, 233-as mondta, szinte suttogva. A 233-as az asztalhoz lépett, beletúrt az ott heverő műanyag lapok közé, kihúzott egyet, majd a testes férfi jobbján ülő egyenruhás felé mutatta, aki leolvasta a kártyán lévő számot és bejegyezte azt egy vastag könyvbe, a 233-as neve mellé. A kövér térti a 233-as szürke szemeibe pillantott. - Ismeri a szabályokat, igaz? Hát persze. Régi motoros már itt nálunk. „Régi motoros vagyok" gondolta a 233-as, mialatt kivezették az épületből. Az odabent kapott műanyag lapot gondosan az inge alá rejtette. A 233-as tíz éve élt a börtönszigeten, ugyanabban a barakkban, ugyanabban a nyűves ágyban végigaludva a tíz esztendő majdnem minden éjszakáját. Még a felét sem töltötte le a reá kiszabott büntetésnek. EmZoltán Csaba A számháború ef Zámbó István: Nyugalom. (Fotó: Révész Róbert) bert ölt. Ez itt nem volt nagy kunszt, mert a börtönszigetre csak gyilkosokat hoztak és az emberek tekintélyét legföljebb az befolyásolta, hogy hány gyilkosságért kerültek ide. Aznap reggel tízkor kezdetét vette a számháború. Mint minden évben ugyanazon a napon. Az újoncok nagy része mindig ijedten pislogott, mert nem igazán értették, hogy miről van szó. Az „öreg motorosok" között is végighullámzott a nyugtalanság, mert ők viszont már nagyon is tudták, hogy mi következik. - Most kilőlek, te mocsok! A 233-as fölpillantott. A 199-es állt előtte. Hatalmas testén máris csurom víz lett az ing, kefére nyírt haja közt is izzadsággyöngyök fénylettek. Régóta ellenségek voltak már. Azóta, hogy a 233-as elvette a 199-es barakkfőnöki cimét, a 199-es csak a számháborút várta évről évre. A 233-as válasz nélkül ellépett a 199-es mellett. Torkába a félelem halvány keserűsége kúszott. Pontban tízkor kitárták a tábor egyetlen kapuját és a rabok mind kiözönlöttek rajta. A 233-as úgy saccolta, hogy kétszázan lehetnek. „Milyen sokan képzelik most, hogy eljött a szökés ideje" - gondolta és maga elé képzelte a szigetet körbefogó ragyogóan kék tengert, amelynek hűs habjai szökésre csábítottak, de közben magukban hordozták a biztos halált. A legközelebbi szárazföld olyan messzire volt, hogy sem úszva, sem holmi tutajon élelem és víz nélkül lehetetlenség elérni. A 233-as, miután elérte az erdőt, egy gumipánttal a homlokára erősítette a fehér műanyag lapot, amelyre nagy, fekete számot nyomtattak. Nem tehette meg, hogy nem teszi föl, mert a kicsiny szigetet ellepték az őrök, akik ha szabálytalanságot észleltek, rögtön teljesítették a kötelességüket. A 233-as már hallotta az első kiáltásokat. - Négyszáztizenhat! - Ötszázhárom! - Kétszáznegyvenkettő! A 233-as lehajtott fejjel haladt előre. Mozognia kellett, mert a huzamosabb idejű rejtőzködés is szabálytalanságnak számított. Igyekezett csöndesen járni, hogy idejében észrevegye, ha valaki közelít hozzá. Több őrrel is találkozott, de azok csak fapofával bámultak vissza rá. Egy árkot ugrott át éppen, amikor váratlanul szemközt találta magát egy másik fogollyal. A sovány férfi arcán betegesen sárgás, petyhüdt arcbőr lógott. Kapkodva szedte a levegőt, nyilván futott idáig. Szája kinyílt, megpróbált zihálásán úrrá lenni, hogy elordíthassa a 233-as homlokán lévő számot. A 233-as azonban erőteljes, nyugodt hangon kiáltotta: - Négyszázhuszonöt! A sovány férfi fölüvöltött és el akart szaladni, de egy őr rontott elő a fák közül és előbb puskatussal fejbe verte, aztán hátul összebilincselte a kezeit. A 233-as továbbsietett. Nem tudta pontosan mióta tart a számháború, de úgy érezte, még csak percek teltek el a rajt óta. Annyira lehajtotta a fejét, amennyire csak lehetett, de közben az útjába kerülő bokrokat is kémlelnie kellett, nehogy meglepje valaki. Akkor nyugodott meg kissé, amikor kiért a tengerpartra. Beszívta a jó illatú levegőt, amitől rögtön kitisztult a feje. Meg is hallotta mindjárt a lépteket a háta mögött. Az illető elég messze járt még ahhoz, hogy egy szikla mögé bújhasson. Fölismerte a súlyos lépteket. A 199-es volt az. hevesen dobogó szívvel várta, hogy ellenfele kilépjen a fák közül és ő leolvashassa a számát. Hibátlanul méghozzá, mert a pontatlan leolvasás is szabálytalan volt. Két őr már föl is tűnt az erdő szélén, puskájukat várakozóan a lábukhoz engedték. A 199-es megtorpant. A 233-as óvatosan kilesett a kő mögül. A 199-es egy fa takarásában állt, robusztus vállai mindkét oldalon kilógtak. A 233-as tudta, hogy mozdulniuk kell, különben szabálytalanságot követnek el. Odébbgurult és lehajtott fejjel, kúszva visszaindult az erdő felé. Amikor elérte az első fákat, fölállt és futásnak eredt. Tudta, hogy gyorsabb, mint a 199-es. Egyelőre még zavaros tervrészletek kavarogtak az agyában, amikor arra gondolt, hogy mit tegyen. Nem akart meghalni, mint a többiek, akiknek leolvasták a számát, mint az a beteges kinézetű férfi is, akinek ő okozta a vesztét. Igaz, ő csak a számot olvasta le, de aztán jött az őr, leteperte és egy halálos injekciót adott be neki. így csinálnak helyet az új foglyoknak. Számháborúval. Mindenki mindenki ellen. Félelemből küldik egymást a halálba, csak hogy élhessenek még egy évig, a következő számháborúig. A hájas táborparancsnok ilyenkor a téglaház teraszán ülve lógázza ormótlan, görbe lábait, kezében egy üveg whiskyt tart és nézi a kiterített hullákat, amelyek úgy feküsznek sorban, mint a kilőtt fácánok vadászat után. A 233-as már alig kapott levegőt. Végre megpillantott egy mélyedést, beleugrott és igyekezett helyreállítani légzése normális ütemét, nehogy ő se' tudjon majd megszólalni a döntő pillanatban. A 199-es trappolása egyre közelebbről hallatszott. A 233-as egyszer csak nem bírta tovább és fölugrott. A 199-es alig pár lépésnyire volt már tőle, tisztán látta a nagydarab férfi arcáról patakzó verejtéket és a homlokán a táblát, rajta a fekete számokkal. Már majdnem ki is mondta, amikor a 199-es megelőzte. - Hatszáztizenhét! - ordította. A 233-as fölkacagott. Két őr rohant hozzájuk és leteperték a 199-est. A 233-as letépte a fejéről a táblát és a 199-es rémült szemei elé tartotta. - Tévedtél! Emlékszel az iskoláskorunkra, amikor még haverok voltunk? Már akkor is mondtam, hogy tanuld meg rendesen leolvasni a római számokat!