Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-12 / 266. szám

SZOMBAT, 1994. NOV. 12. JAMBUS Háy János versei A szétszedett lány Szivében vásnak, beleásnak, mintha a csontok mögött mélyen darabangyalok darabolnák széjel. Se feje, se fejéke, azt súgja: haggy már, haggy már élnem, kérlek, s az angyalok darabolnak, pontosan, szépen: estétől reggelig, reggeltől estéig, nappal és éjjel. Nincs alvás, elvásnak mindenek a szívben, s a gyomorban orvósok vésnek. Te vagy a. „Te vagy a határ, apró, kicsi isten. Rajtad innen, rajtad túl, semmi nincsen. Ha nem zársz markodba, ha nem harapsz fogaid közé, kihűl, kihal, aki hűl, aki hal bennem. Nélküled nem megy, apró kicsi isten, hol határ voltál, most se ottan, se itten, se halnom, se élnem... Mely hegyeknek lettéi hát őre? Mely bitang bitangol völgyedben? Hol borítják arcodat kövek? Hol boritja arcod a követ?" - Kincsed voltam ­szólt akkor az apró, kicsi isten -, s csukva volt a szemed, mikor rablók jöttek értem, hagytad hogy elvigyenek, gondoltad úgyis: visszatérek... És most sirsz, és most toporzékolsz, halálba küldöd a napot és a holdat... én nekem mégsem leszek, te nekem nem vagy. Bakos András Álom az előszobáról Pópity Richárd A hetedik mondat K lépek az előszobába, és látom: mozog a plafon. Mintha egy vízcsöpp gyűl­ne, domborodik egy négy­zetméternyi fehér felület. Csöppé formálódik, és lecsoppen: poros, fehér kő­kupac marad a szőnyegen. A felület újra mozdulatlan, sírást hallok, sírnak a nők a konyhában, egy pillanatra odanézek. A székeken ülnek. Apám pecíg a sarokpadon alszik, hangosan szuszog. Ismét mo. dul a fehérség. Az ud­varra nyíló ajtóhoz lépek, kinyitom, kimegyek. A ház mögött kinyitom a falhoz si­muló szerszámosszek­rényt, és kiveszem a kar­dot. Érzem, hogy még nem késtem el. Ismét a szoba­ajtó előtt állok, bal kezem a maíkolaton, jobb kezem a görbe penge hegyén. A dudor nő, s amikor már épp lehullana, a tövéhez dö­fök. Halk morgás, hortyogás hallatszik, a duzzanat lelap­pad. Egyfolytában jár a sze­mem, megpróbálom kitalál­ni, hol csöppen legköze­lebb. Felemelt fejjel járkálok a plafon alatt, hiába kéri az anyám, hogy maradjak a helyemen. Megállok. Lassan elenge­dem jobb kezemmel a pen­ge hegyét. Látom, hogy a pengére fehér por ült: suhin­tok néhányat, aztán megbö­köm a fehérséget. Halk, szapora szoszogást hallok, a pengén pedig sötét vér­csík csorog a markolatko­sárig. Meglepődöm. Vajon egy ember szóra­kozik velünk? C sapjunk a lovak közé akkor, mondta sóhajtva és fáradtan, de közben már az volt az érzése, hogy fer­dén fekszik a lap az asz­talon. A toll nem tiltakozott, a papír tüntetően fehérlett a foltos abroszon, az első be­tűk után pedig elfelejtődött a ferde látszat, nem hibázta el az első mozdulatokat, ami eltéríthette volna végül is egészen, egyenesbe került, nyugodott meg az első sza­vak után, és ez a nyugalom aztán tartotta magát derék módon. Lassan elérünk a csúcsponthoz, mondta ma­gában, megpróbálva tisztáz­ni az állást, ideje lenne, ide­je lenne lenni olyannak, mondjuk csak egy kicsit, hogy lehessen látni, hogy el lehet érni a csúcsra, ami egyben a kezdete is lehetne valaminek, gondolom a lefelé vezető útnak, azt se bánnám innen most, tudo­másom szerint a csúcson nem is lehet haladni se­merre, ottmaradni lehet, le­jönni tán', vagy nem is tu­dom. Jó lenne már elérni egy rendes befejezéshez, az annyi mint elkezdeni azt, ami egy rendes befejezés után következhet. Nem akármi lesz majd készen, egy fordulat talán, az jöhet­ne, mikor abbamarad a for­galom, teljesen üres a ke­reszteződés, és a szélvédő mögül döbbenten meredő szempárok kereszttüzében E lőször arra gondoltam, a világon négyféle ember van: fasiszta, kommunista, hívő és művész. Ám rá­jöttem: ez nem áll, hiszen van politikus is, katonaem­ber is, meg hippi, meg cipő­felsőrész-készítő, van egy sereg besúgó, sőt akadnak elmebetegek, akiket, termé­szetesen a náluknál sokkal őrültebb világ nyilvánít reni­tensnek. Tovább makacs­kodtam. Eljutottam odáig, hogy már-már két és fél kategóriába sikerült begyö­möszölnöm az öt és fél milli­árdos emberiséget. Úgymint jóemberek, rosszemberek és legrosszabb emberek ­akik a jóemberek és a rossz­emberek közt folyamatosan kollaborálnak. Ebben a rendszerezésben probléma csak az, hogy míg a hívő hí­vőnek tartja magát, a fasisz­ta fasisztának, a cipőfelső­rész-készítő pedig betanított szakmunkásnak, ki az a bo­lond, aki maga magát pél­dául rosszemberként értel­mezi? Ha ilyen mégis akad, az már félig-meddig jóem­ber, és akkor már két és fél­ről háromra ugrott a kategó­riák száma. Ugrott az egész. Ugrott a cipőfelsőrendűség, a gyalogság, a gyaúrság, az ájtatosság, sőt még a go­noszság is, mert aki go­nosz, az általában vélt iga­záért rosszkodik, tehát vala­milyen fogalmat alkothatott, legalább az Igazság utáni vágyról. Maradt tehát az utolsó és egyben egyetlen kategória, ami, úgy ahogy, megállja a helyét. Hogy senkit meg ne sért­sek mint egyént, ezennel ki­nevezem az Emberiséget „Állatiság"-nak. A különböző fűevők, darazsak és plank­tonok ezért bizonyosan nem fognak neheztelni, már csak a kommunikációs nehézsé­gek folytán/miatt/kapcsán­/sem. Az „Állatiság" igazi problémája az állatvilággal szemben ugyanis nemcsak épp ebben rejlik (az alasz­kai vadjuh kitűnően érti a átkocog keresztbe az aján­dék ló meg a túrós táska. A jelenet pedig így folytatódna: A sarki kocsma ajtajában megjelent a közlekedési rendőr sapka nélkül, egy nagy kandúrral a hajában, a kandúrnál kamera volt, rög­zített minden eseményt. Nézték ketten a keresztező­dést, és ekkor odaért az ajándék ló is, gyere szahib középre, döngicsélte a ren­dőr felé, itt a piros. Hol?, rezzent össze amaz, és a lóra nézett, a kandúr kö­vette a tekintetét a kamerá­val. A kocsmában csöngött a telefon, a túrűs táska volt még szerep nélkül, ő sza­ladt be, hogy felvegye. Ki­nek jut eszébe felhívni egy kocsmát, bosszankodott. „A dada egy kétszínű alak, a becsontosodott generációt képviseli, de mindig úgy fordul ahogy kell, tiszta szélkakas. Nézd, vibrál a félhomály. Csók a fülekbe." E három mondat hangzott el az ivóban. Az ajándék ló el­csodálkozott, ezért érdemes lenne ide beugrani néha, hallani ilyet is? En meg min­dig is egy neobarnított hom­lokú lányt szerettem volna egy üveg ásványvízzel, áb­rándozott el. Közben a ren­dőr rosszallóan kezdett néz­ni rá a küszöbről, szabályta­lanságot vélt felfedezni a szerszámain, kiegyenesítet­te a hátát, és el is kérte a személyi igazolványát. Közben a kocsmából újabb három mondat bújt ki a rend­őr térdei között: „Az anyóka viaszt nyomva a fülembe azt tanácsolta, képzeljem magam az árbócfúdhoz. Nagyon meghatódtam, hogy így aggódik értem, elhatá­roztam, hogy anyának szólí­tom ezután, a többit majd meglátjuk. Azt mondta, hogy sötétben nevelt fel meg szeretetben, és szagol­jak sokat, úgy még lehet be­lőlem valami ebben az életben, de a színeket felejt­sem el végleg." Az igazol­vány rendben, jelentette ki a rendőr, most lássuk a fogad fehérjét. Az ajándék ló tilta­kozott, erre a túrós táska is kiszólt, aszonták nincsen sok időnk hátra, kezdte, esetleg még egy dobás. Az író azt üzeni, nem szeret, túl sok bonyodalmat csinálsz, nem jut el a csúcsra, ha ilyen nehézkes vagy. Hallod ló?, avatkozott közbe a kan­dúr is, nem teszel jót a tör­ténetnek, áll a forgalom, szép kis ló vagy, addig rendben is volnánk, forga­lommegállító, most azonban tovább kéne kocognod, nem? Hát akkor menjünk be, ajánlotta a ló kényszere­detten, és beljebb tessékel­te a rendőrt kandúrostul, ka­merástul. A lámpák ekkor váltottak zöldre, mind egy­szerre, hogy behozzák a le­maradást. Bent a kocs­mában pezsgő durrant, a durranás pedig beleveszett a csörömpölő autók zajába, csak a kocsmai hang tulaj­donosa nem tudta megmon­dani. Dugó van a városban, mondta a küszöbön átpat­tant dugó után nézve, ami az úttesten állapodott meg végül. Az ajtófélfának dőlt jobb kezébe szorítva a po­harat, aztán bele is kortyolt a pezsgőbe. Csapjunk a lo­vak közé akkor, kezdte a hetedik mondatát színtelen hangon, és erre csak az ajándék ló kapta fel a fejét. És itt a hetedik mondatnál még nem volt sehol a for­dulat, ami pedig jöhetett vol­na, a kezdet és a vég közé a közép keresése került, ezt érezte, letette a tollat, aztán végignézve a papíron ennyit mondott csak: végig ferdén állt, hogy a fene enné meg. - az intelligencia romboló hatását nélkülözve - az ál­latvilágban, azok különböző osztályai között, harmoniku­san .révkalauzolja egyik év­milliót a másik után, addig az ember a lelkét, a belső környezetét is föláldozza szertelensége oltárán. Az itt már mindegy, hogy ezt job­bító szándékból vagy megá­talkodottságból teszi. Ami­kor a romantika helyét átve­szi a szirup, a vallásét a leg­bigottabb szektás fanatiz­mus, a hazaszeretetét a na­cionalizmus, meg a többiét a többi, bizony irigykedve nézek a háztetőkön béké­sen heverésző macskiusz cirmusokra, ezekre a fensé­ges, büszke, tiszta lényekre, akik alaposan lepipálták az embert, hisz az emberrel el­lentétben, még az emberi környezethez is képesek voltak alkalmazkodni. Ma már élve, élő szemé­lyiséggel, nincs mód kivo­nulni a világból, sőt ennek épp az ellenkezője történik: a folyton dagadó, egyre sö­tétebb és kiszámíthatatla­nabb világ nyomakszik fe­lénk, belénk és szerteszét, a maga öntörvényű, öko­szisztematikus, telemédikus kaotikusságával. S miköz­ben ezt teszi, nem vicsorog és morog - figyelmeztetőleg -, mint az ordas, hanem tobzódik, mulat, káromkodik és lantszóra vért kíván, mint a hanyatlásvégi Róma... Ó, ha az „Állatiság" egy­szer belefeledkezne magá­ba s találkozna eredeti ösz­töneivel: a gondolkodás nél­küli jósággal, a számítás­mentes szeretettel, a termé­szetes áldozatkészséggel..., ha fölmerülnének azok az idők, amikor még egy „Russzó" sem hagyta el az ajkunkat... embertelenül jó lenne. Lehet, hogy ez is csak egy volt a költői képzelgé­sek közül, de azért állati, nem, hogy idáig jutott az emberi nem? Frank György Állat vagyok („Az ember is állat, csak nem olyan szép.") Magyar Mihály grafikája szürkefarkast - mikor az még meg sem szólalt), ha­nem főleg abban, hogy ne­künk, emberállatoknak, sú­lyos gondjaink vannak a „belső" kommunikációnkkal. Mindjárt (előbb megpróbá­lom megérteni) elmagyará­zom, mire gondolok. Az „Ál­latiság" pazar fejlődése so­rán, az analizáló, asszocia­tív, kreatív gondolkodás tér­nyerését követően - mely kiteljesedés egyaránt érvé­nyes a technika és a társa­dalomtudományok területén -, félelmetes csapdába ke­veredett önmagát illetően. Azt hivén, hogy amint bele­tekinthet egy bonyolult gé­pezet működési rendszeré­be, akképp az önnön és mások agyát is követheti, uralhatja, cselekvéseit és következményeit megter­vezheti. Nemcsak költők és mindenféle pszichológusok vélik így, de a legegysze­rűbb háziasszony és a leg­iskolázatlanabb marhahaj­csár is ebben az illúzióban ringatja magát, amikor há­zastársát különböző fegyel­mezési trükkökkel befolyá­solni igyekszik, szentül meggyőződve arról, hogy az a jövőben megváltoztatja szokásait, érzelmeit, sőt még azon hátsó gondolatá­ról is lemond, amelyről egyébként egyiküknek sem volt soha semmi fogalma. A közösségek, mint a tár­sulások, az országok, nem­zetek pedig mint ökosziszté­mák üzemelnek - sohasem egy lírai vers, vagy egy jól irányzott ökölcsapás fogja megindítani a szíveket. Ha belegondolunk, egy közép-szibériai farkasfalká­ban nagyobb - még mindig - a rend, mint akármelyik vásárcsarnokban, metró­állomáson, nem beszélve a pártszékházakról, írószövet­ségekről, illetve az „átszelle­mült" tömegek vallási, ideo­lógiai és politikai vezetőinek agytekervényeiről. Amíg az ösztön és a szükség kifinomult keveréke

Next

/
Thumbnails
Contents