Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-29 / 254. szám

SZOMBAT, 1994. OKT. 29. 7 JAMBUS Kovács Zoltán Amadó teste Talán itt kéne megállnom, éppen időben, mielőtt a póznak választott lendület átszaladna rajtam olyat tenni, mit szemétbe dobni sem szívesen tár elő az ember (legyen bár bármilyen ürült is a tár); az ember, mikor elállna magától, hogy heverhetne egy pázsitzöld sziklafalon derékszögben (deréktól a póznányi szög vakon elmered), testálna mindenét bárkira, ha wanna annyira nemő, kellő mása egy elképzelt, derék szögre akasztva; talán itt kéne megállnom, mielőtt befordul a sarkon a kinevelt düh, emberelőm, ki utód után ágál; míg ki nem fordul döglehelletes gyomorbul a perisztaltikába taszított, elmúlhatatlan gyász a kiégett sorok felett. Almanach három darabban Lepkehálló Éppen így. És hogyan másképp. Valahogy úgy van ez, mint a másik, mikor pillének álmodja a másét. Megvárja, míg nyugodni tér megannyi kifáradt pillanat s támad. Éppen így. Hogyan. Másképp. Arczképpel Degenerálva, dagerrotipizálva áll hosszú, egyenes sorban az összes felvett és kitermelt arc. Nyugodt, ránctalan tömegük alatt bokatájékban dúl a harc. Anélkül Nincs oda írva, hol feljegyezve áll különb-különb történtek, évek, barátok java. Míg méltó helyet keresve neki le-jegyzését halasztgatta, lassan fogyott el élte, szűz papír, annak hímpora. Visít a let kietlene. Amikor nagyapám született, már olyan módfelett gazdag volt a család, hogy nem is várták el tőle: polgári, jól jövedelmező szakmát tanuljon, de ő, látszólag dacból: orvos lett. Egyébként a cserkelésen, evéseniváson, duhajkodáson kívül nem sok dolga lett volna, de nagyapám már hétéves korában azzal bosszantotta dédszüleimet, hogy boldogboldogtalannak jó tanácsokat adott. Nem bírt a nagypolgári életmódba beleszokni. Talán unta. Mindhiába kényeztették, próbáltak a lelkére beszélni: tizenkilenc éves korában beiratkozott a pesti egyetem orvosi fakultására. Summa cum laude végzett. Testileg is megváltozott, mikor visszatért a birtokra: terebélyesebb, izmosabb lett. Ez illett hozzá: tiszteletreméltóvá vált a külseje is. Szűkszavú ember volt. S mindezek ellenére lélekgyógyász lett, nem pedig sebész. Ő gyógyította meg azt a plébánost - például aki beleszeretett saját húgába, és évekig, szégyenében, csak a hívőknek háttal állva merte celebrálni a miséket, de meggyógyította a helyi postahivatal vezetőjét is, aki miután felesége megszökött tőle, alkalmazottai segítségével el akarta foglalni a világot s meggyógyította a hisztériás Mariann M.-t is, aki végül szerelmes lett belé, oly végzetesen, hogy egy őszi reggelen, mikor úgy érezte: mindhiába gyógyul meg, a folyóba ölte magát. Nagyapám ezerkilencszáznegyvenkettőben, a második magyar hadsereggel kikerült a frontra, tisztiorvosnak. Bár nem volt gyakorlata benne, mégis műteni kényszerült. Negyvenhárom telén lebombázták feje felől a műtőt, a beteg meghalt az asztalon. Haragjában mindent otthagyott és elindult gyalog haza. Kilenc hónap Kolozsi László: Mariann M. poros kesztyűje Giorgio de Chrico: A fatalitás rejténye múlva érkezett meg. Itthon megtalálta a szép Mariann M. egy pár fehér glasszékesztyűjét, s hiába volt a kesztyű poros, nagyapám megérezte rajta a nő illatát, s akkor - megrendítő, ijesztő jelenet volt, mégis áhítattal néztük - megrepedt emlékei felszíne, s akár az enyhe idő a jégtáblákat, olyan robajjal és erővel repesztette szét józanságát a múlt: megfulladt az emlékek zajlásában. Arcához emelte úri kezét, bőgni kezdett, leborult, imádkozott, és mint az várható is volt: estére meghalt. Aznap nagyon féltem: ültem a konyhaasztalnál, nem szóltam senkihez sem. A cselédek olykor megsimogatták a fejem. Apám néha odajött hozzám, és azt mondta: ne félj, vége lesz nemsokára. Éberebb voltam, mint bármikor. A nagyapám mindenkitől elbúcsúzott, így tőlem is. Sokáig unszoltak, mire rá tudtak venni, hogy menjek be hozzá. Sötét volt a szobájában, a zsalukat behúzták, a rézsút beszűrődő, éles fényben finoman keringett a por. Enyhe naftalinszagot éreztem. Nagyapámnak súlyos, vörös bársonnyal behúzott foteljei voltak, néhány porcelán a vitrinében, kerek asztala. Beleültették a foteljébe. Olyan súlyosan ült ott, hogy szinte krátert vágott a padlóba. Óriási tenyerébe fogta a kezem és közben mély hangon bőgött. Nagyon féltem tőle. Posztó házikabát volt rajta, kék ing, bordó fekete kockás nyakkendő és szürke szövetnadrágja. Olyan hevesen izzadt, hogy a hajlatoknál átnedvesedett a ruhája. Szaga volt. Mégis, évtizedek múlva is, sokszor gondoltam arra: így kellene meghalni: nem a küzdelme rendített meg, hiszen nem ódzkodott a haláltól, hanem halálának egyedisége és monumentalitása: hiszen így, és csakis így halhatott meg. Az arca reggelre nyugodt volt már, a fülén vér szivárgott ki. S a kezében szorította akkor is még Mariann M. koszos kis kesztyűjét. Tényleg tudni szeretnéd, hogyan kerültem ide, éppen ide, ahol most ülök? Elmesélhetem, de úgysem fogod elhinni. Szóval minden akkor kezdődött, amikor ráejtettem a főnökömre egy halványzöld porcelán piszoárt. No nem ám a lábára, hanem a fejére, méghozzá három méter magasról. Gondolhatod, mi maradt belőle. Mármint a főnököm fejéből. Kis piros paca a koszlott mettlachin. Történt ugyanis, hogy az üzletünk zárása és a munkaidőm lejárta után fél órával a raktárban fölvezényelt a létra tetejibe, hogy ugyan hoznék mar le egy pár piszoárt, mert a boltból elfogyott. A barátném meg közben ott cidrizett a kocsma előtt, ahová a randit megbeszéltük. E gondolattól fölszaladt a pumpám, és egy takaros piszoárt - biz' isten öröm olyanba vizelni - lepottyintottam épp a fónököm tejére. Képzelheted, hogy csodálkozott. Nem azért, mert rájött, hogy agyon lesz csapva, mint légy a húsboltban, hanem mert mielőtt megtettem volna, bocsánatot kértem tőle. Azért mégiscsak illik udvariasnak lenni a főnök úrral, legalább az utolsó pillanataiban. Miután a főnök úr feje egyenletesen elkeveredett a halványzöld piszoár maradványaival, lemásztam a létráról, belehánytam a szemetesbe, aztán_föltárcsáztam a takarítónőt. Örült a hangomnak, mert nem éppen burkoltan a trófeámra pályázott. Nem szó szerint, hanem amúgy, na. Huncutkodva kérdezte, hogy minek jöjjön be épp' most. Mondtam neki, hogy ma kicsit nagy a piszok. A raktárban például pont akkora, mint a főnök úr fekve. Megint kuncogott, aztán megígérte, hogy jön. Zoltán Csaba Kezdetben volt a piszoár... Későn jöttem csak rá, hogy jobb lett volna, ha reggel magától talál rá a hullára. Mert így most rögtön rájön, hogy a halványzöld piszoár az én kezemből csúszott ki. Vagyis meg kellett ölnöm szegényt. Behúzódtam a raktár egyik sarkába, hogy váratlanul támadhassak rá, és vártam. Nemsokára jött is. Egyenest az én sarkom felé. - No, menjen mán odébb, mer' takarja a partvisomat! búgta kedvesen, miután a sötétben végigtapizta a képemet. - Izé, sajnálom - mondtam a tőlem telhető legszomorúbb hangon. - Meg kell ölnöm kiskegyedet. Úgy fogadta a hírt, mintha fagyizni hívtam volna. Az arca földerült, és rögtön beleegyezett a dologba, de csak egy föltétellel. Gondolhatod, mi volt az. Később - micsoda jó szívem van - megengedtem neki, hogy döntsön arról, mivel csapjam agyon. Egy rózsaszín mosdókagylót választott. Nem tudom, miért kérte, hogy vigyázzak a fogaimra. Miután kiosontam az üzletből, a sötét utcán a fal mellett slisszolva igyekeztem a kocsma, meg a reményeim szerint még előtte tébláboló barátném felé. Egy rendőr meg akart állítani útközben, de amikor részeges csuklások közepette öklendezést színlelve megcéloztam szép fényes bakancsait, három saroknyit szaladt ijedtében. Végre elértem a kocsmát. Hát a barátném ott volt még, csakhogy egy nagydarab mandró nyelvét ragcsálta René Magritte: Filozófia a budoárban. (1947) ••••••••••••••••i^^HHBI éppen. Elibük toppantam mind a százhatvan centimmel, és rájuk ordítottam. A pasi mélán rám bámult, aztán elfehéredett az arca, a szája szűk ó betűt formált, mintha csak timsót nyalt volna és nem a barátnémet, aztán berohant a kocsmába, befelé lökve a kifelé nyíló ajtót. A barátnőm is sikítozott, hogy hogy nézek ki. Elmeséltem neki, mitől nézek ki úgy, ahogy. - De pont ebben a drága ingben, amit tőlem kaptál?! volt a reagálás. - Megyek a rendőrségre! Ezt kár volt mondania. Sajnáltam szegényt, igazán rendes teremtés volt, tán még feleségül is veszem, ha nem beszél folyton marhaságokat. Besuvasztottam a hullát egy kukába, aztán tovább akartam indulni, de megint előkerült a nagydarab mandró, és két haverjával elálltak az utamat. Aszonták, hogy látták, amikor megöltem a barátnémet. Na, gondoltam, ezen az estén senki nem normális, vagy mindenki potenciális öngyilkosjelölt. - Nem csak a barátnémet - közöltem flegmán, és elmeséltem nekik, mi az a trutymó az ingemen. Egy rózsaszín porcelándarabkát még oda is fricskáztam szemléltetésképpen. A nagydarab mandró szemei kifordultak, aztán egyenes derékkal hanyatt zuhant, fülsiketítő döndülést okozva. A járda aszfaltján apró repedések szaladtak szét. A két másik elgondolkodva nézett rám egy ideig, aztán megfordultak, hogy visszamenjenek az út túloldalára, a kocsmába, de pont félúton elcsapta őket egy autóbusz. Illedelmesen megköszöntem a sofőrnek a szívességet, aztán hazaindultam, hogy kimosakodjak végre a szennyből. Pont abban a pillanatban szólalt meg a csöngő, amikor beletoccsantam a forró vízbe. Három zsernyák állt odakint, meg a kocsmáros, aki látott és hallott mindent, ami az utcán történt. Megkértem az urakat, hadd fejezzem be a mosdást, de hallatlanul goromba módon visszautasították a kérésemet, sőt, azonmód hátrabilincselték a kezemet, hogy még a pucérságomat sem tudtam eltakarni. A kétszázkilós házmesterné egyszerűen szétrepedt a nevetéstől, miután végigpillantott rajtam. Férfiúi hiúságom e durva megsértését még most sem hevertem ki egészen. A rendőrségen bebugyoláltak egy lepedőbe és valami morc rendőr hadnagy elé vittek, aki pont úgy nézett ki, mint az a nagy, szőrös majom a Csillagok háborújában, csak annak nem érződött a szaga a filmvászonról. A hekus hét gyilkossággal vádolt. Mire én azt mondtam, hogy nem tud számolni. Gyorsan kiköptem két metszőfogamat, amik váratlanul kilazultak, ő meg rázogatta kicsit az öklét, mintha fájna neki, aztán nekifogtunk együtt számolni. Oké, a főnök urat, a takarítónőt, meg a barátnémet még beismertem. De arról már igazán nem tehetek, hogy a nagydarab mandró infarktust kapott, miután elmondtam neki, hogy mi van az ingemen, meg hogy a másik kettőt eltaposta egy autóbusz. A szétpukkadt házmesternéről már ne is beszéljünk. Hát így kerültem a villamosszékbe, haver. Ez egy vadonatúj szék, bizony. Rajtam próbálják ki. Látom, ott az üvegfal mögött már készülődnek. A hóhér nagyot vigyorog, aztán lerántja a kart. Nézem, ahogy eltátja a száját, fura rángásba kezd, égnek meredő hajszálai közül füst szivárog, én meg még csak bizsergést sem érzek az alfelemben. Már tudom előre, hogy a hóhér halálát is az én nyakamba varrják. Ez disznóság! Tehetek én arról, hogy a pancser villanyszerelőnél eldugult a piszoár és rosszul kötött be valami biszbaszt?!