Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

14 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1994. OKT. 22. Nehéz manapság ötvenhatiél írni írta: Mécs lmref az Ötvenhatos Emlékbizottság elnöke 1956 - Budapest, ledöntötték a Sztálin-szobrot N

em mintha unalmas volna, vagy mert mindent feltártak a történészek, hiszen még mi sem tudunk eleget a forradalomról. az akkori magyar társadalomról, a nemzetközi összefüggésekről, akik tevékeny résztvevői, tanúi és a megtorlás évtizedes elszenvedői voltunk, hát még az újabb, azóta született generációk tagjai. A múlt nincsen magától. Irta íllyés Gyula, minden generációnak újra meg újra meg kell „alkotnia" a saját múltját, kitisztítania az elpis/.kolt, elrejtett forrásokat. Ez az újraalkotás, a saját múltunkkal való tényleges és őszinte szembenézés marad el ma is, csupán felszínes, részleges torzulásokkal találkozunk. Tisztáznunk kell a múltunkat, ez a nemzeti-társadalmi leltár első nagy feladata. Le kell ásnunk '56-hoz, de megértéséhez tovább kell kutatnunk és objektíven megvizsgálni a nascens sztálinizmus éveit. És mindez nem elég! Tovább kell mélyítenünk, rendet csinálnunk: el kell végezni azt a számvetést is. ami elmaradt '45 után, amit a németek nagy kínkeservesen megszenvedtek és katarzishoz juttatták magukat. Kisebb mértékben, de ugyanolyan jelleggel a franciák, a hollandok, hadd ne soroljam tovább a svájciakat meg a többieket, a legtöbb nyugat-európai nációt. Mindez elmaradt nálunk. Kétségtelenül idegen diktatúra fojtotta belénk annyi mindennel együtt a tisztázást, de valahogy túlságosan könynyen beletörődtünk, hogy elmaradt, hogy elnapoltatott, hogy tüneti kezelésként, stílszerű hasonlattal élve, afféle csernobili szarkofágként lebetonozták. mások, nevünkben és helyettünk, és mi nem tiltakoztunk eléggé. (De nem tisztázták ezt a „szabadföldi magyarok" sem, akiket semmiféle diktatúra sem korlátozott ebben, odakinnt.) Most talán fizetünk, - talán büntetlenül - mindezért, amikor fiatal emberekben reinkarnálódnak az ordas eszmék, a felületesen gonosz indulatok, a tetszetősen és könnyen emészthetően felépített. de velejükig romlott gondolatok. melyek viszályt hintenek és ékelnek közénk. Amelyekkel szemben védtelen a jó szándékú emberek társadalma, mert nincsenek „szervezetükben" védő- és ellenanyagok, mert nem kaptak időben korai védőoltásokat, amelyek az immunitást biztosítanák. De nem könnyű '56-ról (mi azért sem, mert szinte mindenhez lábjegyzetet kell fűzni, elmagyarázni, hogy ki mi volt és mi mit jelent. Mit jelent az, hogy sokan, harátaink közül kommunistának vallották magukat, mégis ádáz ellenfelei voltak a diktatúrának és meghaltak a szabadságért. A mai felzaklatott, harsánnyá és a finomabb értékek iránt érzéketlenné vált légkörben nehéz mindazt a sok árnyalatot és szfnt visszaadni, érzékeltetni, ami '56-ot jelenti. N

em könnyű beszélni az akkori, lélegzet-visszafojtva, önmagunkba zárt, nem deklarált, mégis a nagy többség által elfogadott közmegegyezésről: a függetlenségről, a semlegességről. a magunk útján járó szocialista elképzelésről, az akkor egyedül reális magyar szocialista harmadik útról. De közmegegyezés volt arról is, hogy a '45 előtti rendszerhez, viszonyokhoz és közállapotokhoz visszalépni nem szabad és nem is lehet. Akkor még nagyon frissek voltak az emlékek a Horthy-rendszerről is, de senki sem akart (egy törpe és hallgató kisebbségen kívül) oda visszatérni. Sem a kommunista diktatúra, sem a régi rendszer nem jöhetett szóba. Ujat akartunk, előre lépni, bármilyen naivan hangzik is ma, meghaladni a múltat. A munkástanácsok, a forradalmi tanácsok, a diákság és a forradalmi értelmiség szerveződései nem akartak reprivatizációt, csupán korlátozott privatizációt. (A Központi Munkástanácsban arról vitatkoztak, hogy a létesíthető, alulról felnövesztett magánvállalatok maximális dolgozó léts/áma 1(X) vagy 200 fő legyen.) Bár követeléseink között erőteljesen szerepelt a többpártrendszer, a pártok gomba mód történő burjánzását, a függetlenségi harc győzelméig kifejezetten károsként elítéltük. A munkástanácsok valóban megkezdték az üzemek tulajdonba vételét, az állami tulajdon társadalmasítását, csoporttulajdonná formálását. Ma lehet ezen fölényesen mosolyogni, különösen a jugoszláv önigazgatási rendszer hosszú kfnlódásos agóniája után, s arról is vitatkozni, hogy vajon a forradalom győzelme után nem jelentek volna meg más, erőteljes polgári, reprivatizáló erők. Hamisítanak a történelmen azok, akik ilyen tendenciákat kívánnak belemagyarázni-beleérezni az akkori történésekbe és megnyilvánulásokba. Meg kellene magyarázni a tulajdonnal kapcsolatos, ma már idejét múltnak tartott szemléletet is: a köztulajdon elsőbbségét szinte mindenki elfogadta. De hiszen abban az időben erőteljes államosítások folytak nemcsak a szomszédos Ausztriában, de Franciaországban és Angliában is! A

csoporttulajdon, a humánus mértékű magántulajdon (amely nem volt alkalmas „kizsákmányolásra", és egy ember vagy család által áttekinthető, igazgatható és jó gazdaként hasznosítható nagyságrendbe tartozott) volt az akkori közszemlélet számára elfogadható. (Az akkori politikai paletta jobb szélén álló Mindszenty József bíboros is a „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló társadalmat" kívánt. Ma valamennyi parlamenti párt, beleértve az MSZP-t is, jobbra áll a kardinális magántulajdonról vallott felfogásától.) Jómagam nem voltam kommunista, még csak szocialista sem, szemben álltam a diktatúrával és a sztálinizmussal, mégis ezeket a konszenzus-elveket jószívvel, könnyen elfogadtam. Bibó István is ezt tartotta járhatónak. Lehet, hogy sokan nem őszintén és nem teljes mélységében fogadták el ezt a közmegegyezést, de erről nem beszéltek, hangot ennek kevesen adtak, és a nagy többség őszinte szívvel, hátsó gondolatok nélkül úgy gondolkodott, ahogy leírtam. Ma nem könnyű írni arról sem, kié '56, kik csinálták '56-ot. Paradoxon, de könnyebb volt a diktatúra idején azt frni, hogy a miénk és hogy mi csináltuk, ezt senki el nem vitatta tőlünk, „rohadt ellenforradalmároktól". Bizony kevesen vállalták ezt, kockáztatva egzisztenciájukat, olykor szabadságukat is. S ezek között a vállalók között ott voltak a revizionista kom7 munisták, vagy ahogy akkor nevezték magukat, a reformkommunisták is, bár ezt a kifejezést a közelmúltban mások húzták Nessus ingeként magukra. Olyanok, mint Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Mérei Ferenc. Rajk Júlia, hogy csak a halottak közül említsek néhány fontos nevet.) Ötvenhatot sokan készítették elő, sokan harcoltak érte és igen sokan viselték a megtorlás szörnyű terhét. Más-más közegből, társadalmi csoportból érkező, különféle származású és indíttatású emberek ezrei, százezrei, a velük érzők milliói „csinálták" '56-ot. Közülük bárkit kihagyni, szerepüket lekicsinyelni, vagy másokét oktalanul és aránytalanul felnagyítani bizony csúnya történelemhamisítás. Ma sem kell változtatnom azokon a sorokon, amelyeket a forradalom harmincadik évfordulóján tartott illegális történészkonferencia számára írtam és elemeztem a történelmi szakaszokat, valamint az események dinamikáját. Jól kirajzolódik a súlypont áttevődése: az első szakaszban a főszerepet a kommunista párton belül működő reformkommunisták vitték, táboruk egyre szélesedett, bekapcsolódtak az értelmiség főleg fiatal rétegei, gyűjtőnéven az egyetemisták. O

któber 6-a után az események átszaladnak a reformisták feje fölött, az egyetemisták kerülnek az élre, de október 23-án éjjel túlzúdul a forradalom legtöbbjükön. A tömegek veszik át a vezetést, súlypontot képezvén a spontán felkelők, akik felfogják és visszaszorítják a szovjet hadsereg támadásait. Majd a konszolidáció napjaiban a viharos ütemben szerveződő kollektí•váké, bizottságoké és alakuló új politikai formációké a szó, és Nagy Imre kormánya kerül az élre. Rövid időre a külső támadás rettenetes terhe ismét a felkelőket állítja előre (a szó eredeti értelmében), hogy azután a nép képviselete a munkástanácsokra szálljon. A megtorlás és restauráció keserű és hosszú időszakának terhei visszaszálltak a közösségeitől megfosztott atomizált népre. A statisztikai adatok szerint az agresszió következtében mintegy 20 000 lakás sérült meg, 13 000 ember sebesült meg, közülük mintegy 3500-an meghaltak. Ma már ismertek a megtorlás adatai: 1956 és 1961 között közel 400 embert végeztek ki, 24 000 büntető ítélet született, ezreket internáltak, és tízezreket távolítottak el munkahelyükről. Az országból több mint 2(X) (XX) ember menekült el. 1956-ban forradalom és szabadságharc volt Magyarországon, amely történelmünk nagy forradalmainak sorába tartozik. Nagy forradalomnak azokat a népmozgalmakat tekintjük, amelyek a magyar társadalom összes alapvető rétegének politikai akaratát hosszú távra kifejezték, amely olyan szélességű és mélységű társadalmi igényeket fejezett ki, hogy a győztes reakció, illetve ellenforradalom is kényszerült figyelembe venni és legalább töredékét megvalósítani, s amelyek jelentős nemzetközi hatást gyakoroltak. 1956-ban, miként 1848-ban, egységben léptek fel a hazafias-nemzeti és a demokratikusprogresszfv erők. Történetileg 1956 ebben a tekintetben előrelépést is jelentett abban az értelemben, hogy a magyar történelemben első ízben lépett fel a nemzeti követelés tisztán és kizárólag felszabadító tartalommal, megfelelvén Illyés Gyula kritériumának: csak jogot védett, anélkül, hogy jogot - kisebbségek, együttélő etnikumok és más nemzetek jogát - sértett volna. '56 értékei ma is aktuálisak; hogy teljes értékű megvalósítása erőszak áldozata lett, tragédiája a magyar történelemnek. '56 azonban leveretésében is példát teremtett az utókor számára. Hagyomány lett, amely politikai kultúrát teremtett, példaadó tett, mítosz és legenda* • Ma Magyarországon kétféle ember él, egyik aki megélte '56 eseményeit, másik - lehet a lakosságnak 4(1-50 százaléka -, aki utána született. Gondolom, a szembenézés is különböző. - Amióta a kutatók hozzáférhetnek a levéltárak '56-os dokumentumaihoz, s amióta memoárok sora lepi el a könyvesboltok polcait, meglehetősen sokat tudunk a forradalomról. annak előzményeiről és következményeiről. Egy bizonyos: az 1956 októberi események a nemzet együttes élményét jelentették. Olyan kivételes pillanatot, olyan nemzeti konszenzust, olyan kulturális és történelmi identitást reprezentál, amely csak történelmünk ritka kivétele. Persze, azonnal fölmerül a kérdés, mely ugyan történelmietlen, de a gondolat szintjén mégis érdemes fölvetni, hogy miért nem folytatódott, miért nem teljesedett ki, miért bukott meg ez a közös akarat. Külső erők, idegen nemzetek taposták el, mint annyiszor forradalmainkat a történelemben. A bukást követően „finomodott a kin", elindult egy reményteljes új időszak. mind sápadtabbá vált a közelmúlt, szétesett az egykori nemzeti konszenzus, a nemzet beépült a puha diktatúrába, az emberek egyre kevésbé foglalkoztak az eseményekkel. Útlevelet kaptak, megvalósult a tel„Szavakkal nő és enyhül a gyász" Beszélgetés dr. Balogh Tibor pszichológussal „ötvenhat" lelki feldolgozásáról jes foglalkoztatottság, mi lettünk a legvidámabb barak. Tehát amit '56 illúziója helyett kapott a nemzet, az sem volt az ablakon kidobható. S akik megélték az eseményeket, már más szemüvegen látták a történéseket - nosztalgiájuk az ifjúság visszfényében szépíti meg a múltat. • Eszembe jut egy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Brennerkarikatúra. A rajzon a Magyar Partizán Szövetség épületét idézte a művész, melynek kapuja mellett egy rajzszöggel kitett papírla' pon ez volt olvasható: „Felvétel minden nap 2-től 4ig". Mintha az utóbbi években hasonló jelenség tanúi lehetnénk. Ha annyi forradalmár lett volna ebben az országban, mint ahányan ma hirdetik magukról, akkor az a forradalom nem bukott volna meg. - Ezek a jelenségek valóban érzékelhetők, tapasztalhatók. Az eseményekben résztvevők egy csoportja bizonyos előnyökért (erkölcsi, anyagi elismertségért) láttatja némileg megszépítve és átértékelve saját szerepét, a nagyobbik rész visszaemlékezik az akkori heEgyetlen nemzedék sem kerülheti ki a múltjával való szembenézést. Az a nemzet, amely nem dolgozza fel történelmének traumáit, bizonytalan, döntéseiben talajtalan, gyakorlatában kamikázé-szerepre Ítéltetett. Az utóbbi évtizedben történészek, filmesek, szociológusok segítségével próbáltunk szembenézni a Horthy-éra sokáig tabuként kezelt évtizedeivel, a Don-kanyar tragédiájával, a málenkij robotok drámáival, Recsk felkiáltójelével, az emigrációs hullámok sajátosságaival, a holocaust ellentmondásaival. De talán a legnehezebb szembenézni 1956 forradalmával, az azt követő megtorlással, majd a három évtizedes puha diktatúra búvópatakjaival. E lapszámunkban is idézzük egy kiváló történész '56-ról szóló könyvének címét: A bukás diadala. Ez az ellentmondás feszül még mindig azokban is, akik megélték az eseményeket s talán azokban is, akik később születtek, de kikerülhetetlen feladatuk rendezni közös dolgainkat. Ötvenhat traumájának pszichés feldolgozásáról, egyéni és nemzeti letisztulásáról beszélgettem dr. Balogh Tibor pszichológussal, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanszékvezető professzorával. tekre, hónapokra és komolyan elhiszi, hogy részese volt az eseményeknek, kimondja azt, ami ugyan csíra formájában létezett, de nem valósult meg. Interpretáció dolga, hogy a megszépítő messzeség miként válik önigazolássá, a magyar nemzet nagy önállósodási kísérlete miként váltódik fel személyes sorsok aprópénzeivé. Senki el nem vitatja a személyes jószándékot, az emlékezés szuverenitását, de ha a különböző memoárokat egymás mellé tesszük, a bírósági jegyzőkönyvek tanúvallomásait összehasonlítjuk, bizony különös történelmi káosz képe rajzolódik elénk. S itt van a történészek feladata: a tények, dokumentumok és szubjektív emlékezések vektoraiból objektív történelmi korszak képe kerüljön elénk. • Ez annál is fontosabb, mert mint már szóltunk róla, a magyar népesség jelentős része nem élhette át az eseményeket, különös módon a szüleitől sem hallott róla, a történelemórák pedig torzképet festettek '56 őszéről. - Én nyolcéves voltam, s némi emlékeim maradtak azokból az időkből. Egy kép, egy villanás, egy gesztus felidézheti az akkori eseményeket. Tanári tapasztalatomból viszont állíthatom, hogy a mai diákoknak semmilyen másodlagos élményük sincs a közelmúltról, és ismereteik is meglehetősen felszínesek, érdektelenségük pedig több mint meglepő. Amikor öt évvel ezelőtt a Magyar Köztársaság kikiáltását a televízió egyenes adásban közvetítette, pszichológia előadáson bekapcsoltuk a készüléket. Néhány perc múlva felállt egy lány - egyébként okos és érdeklődő - s közölte, hogy senkit nem érdekel ez az esemény, inkább folytatódjék a pszichológiai előadás. Egy ellenvéleménnyel fjemben mindenki mellé állt. Ötvenhat és annak utóélete egyszerűen hidegen hagyja őket. Fásultság, érdektelenség jellemzi a mai diákokat. Ezért egyaránt felelősek a szülők, a pedagógusok, a politikusok. A szülők nem beszéltek '56 tragédiájáról, féltették magukat, egzisztenciájukat, gyermekeik előmenetelét, a történelemtanítás sem vállalta a szembenézést. Csoda-e, ha ma nem értik, miért nemzeti ünnep ez a nap, miért kell „idétlen műsorokat" eszkábálni, veteránok emlékezéseit hallgatni, történelmi csalafintaságokra figyelni. • Meglehetősen szomorú képet festettünk a nemzet történelmi tudatáról és lelkiállapotáról. Mégsem kerülhetjük ki - gondolom én hogy végre, harmincnyolc év után helyre tegyük történelmünknek ezt az időszakát és - mint Litván György történész mondta a napokban - ne kiemelten, históriánktól elszigetelten kezeljük, hanem építsük be történelmünk folytonosságába. - Hogy ezt az egyes ember és a nemzet egésze is földolgozza, őszintén, kertelés nélkül és objektíven kell vizsgálni történelmünknek ezt a szakaszát. Ezt a szembenézést nem úszhatjuk meg. A költő mondja: „Szavakkal nő és enyhül a gyász" - ezt a kettősséget kell vállani az egyes embernek is, a társadalom egészének is. Azoknak is, akik megélték, s azoknak is, akik később születtek. így épülhet és békélhet meg önmagával a nemzet. Tandi Lajos